Eredet mondák

Temérdek esztendővel ezelőtt, amikor a bűn úgy elhatalmasodott az emberek között, hogy farkasok módjára éltek, Isten megbüntette őket: temérdek özönvizet bocsátott a földre. Ez az özönvíz minden embert elpusztított, nem maradt más életben, csak Noé és annak családja. Noénak három fia volt: Sém, Kám, és Jáfet, ezektől a vízözön után hetvenkét nemzetség származott. A három fiú nemzetségei más és más világrészben éltek: Sém utódai Ázsiában, Kám utódai Afrikában, Jáfetéi pedig Európában. Azt mondják, hogy a franciák Jáfet idősebb fiától származnak, és Trója városának pusztulása után először Pannóniába jöttek, abba az országba, amely később a magyarok hazája lett. A franciák Pannóniában megalapították Szikambria városát, majd nyugatra vonultak, mert erősen féltek a keleti népek támadásától. Nyugaton a Szajna folyó partján telepedtek le, és új hazájukat Francióról, a vezérükről elnevezték Franciaországnak. Jáfet kisebbik fiától származott egy óriás, akit Ménrótnak hívtak. Ez az óriás attól tartott, hogy Isten még egyszer özönvizet bocsát a földre, ezért összehívta a rokonait, és velük együtt egy hatalmas tornyot kezdett építeni, hogy a víz elől oda menekülhessenek. De a tornyot nem építhették fel, mert Isten annyira megzavarta a torony építőinek nyelvét, hogy még a rokon se értette meg tulajdon rokonát. Ezért aztán Ménrót népe a világ minden tája felé elszéledt. Ménrót maga a nyelvek összezavarása után Perzsia országába ment. Itt megismert egy szép lányt, Enéhnek, tehát szarvasünőnek hívtak, feleségül vette, s a felesége két szép fiúgyermekkel ajándékozta meg. Az egyiket Hunornak, a másikat Magyarnak nevezték: tőlük származnak a hunok és a magyarok. Amikor már hosszabb ideje éltek a mocsarak között, és hatalmas nemzetté fejlődtek, az a föld már sem befogadni, sem táplálni nem bírta őket. Ezért Szittyaországba kémlelőket küldtek, s ezek az országot nagy állhatatossággal kikémlelték, majd az egész nép fölkerekedett, és együtt új hazájába, Szittyaországba vonult. Szittyaország földje nagyon szép: ligetek, erdők, legelők ékesítik, és tele van vadállatokkal. Hatalmas, nagy kiterjedésű birodalom ez: a Volga folyótól s Kaukázus hegységig terjed. Szittyaországban két nagy folyó ered: a Volgának és a Donnak itt van a forrása. Egykor régen a szittyák nagyon bölcsek, igen szelídek voltak, a földet nem művelték, és olyan ártatlanul éltek, hogy jóformán semmiféle bűn sem fordult elő közöttük. Egyszerűen éltek, még házuk sem volt, csak nemezből készült sátorban laktak. A szittyák húst, halat, tejet, mézet ettek, és sok barmot tartottak. Ruházkodásra a nyuszt és más vadállatok bőrét használták. Itt olyan sok a nyest, hogy nemcsak a nemesek ruházkodnak bőrével, hanem a gulyások, a kanászok és a juhászok is ezzel díszítik ruhájukat. Az aranyat, az ezüstöt és a gyöngyöt a szittyák csak annyiba vették, mint a kavicsot, mert éppen úgy megtalálták saját földjük folyóinak medrében. A szittyák nem kívánták a másét, mert mindennek bővében voltak, hiszen sok állatot tartottak, és mindig elegendő élelmet szereztek maguknak. A házasságot tiszteletben tartották: minden szittyának csak egy felesége volt. A szittya nemzetet egy uralkodó sem hajtotta igája alá. Dárius perzsa királyt a szittyák csúfosan megfutamították: a király nyolcvanezer katonáját elvesztette, és ijedten menekült vissza Perzsiába. Pórul járt Cirus perzsa király is, a szittyák 330 ezer katonájával együtt őt is levágták. Ugyanezek a szittyák Nagy Sándor királyt, aki sok országot leigázott, csúfosan megszalasztották. A szittyák minden megpróbáltatást elviseltek. Bátor katonák, jó harcosok voltak. Ha sérelem érte őket, addig nem nyugodtak, míg az ellenségen bosszút nem álltak. Amikor a szittyák a harcban győzelmet arattak, a zsákmánnyal semmit se törődtek

(nem úgy tettek, mint mai utódaik), mert csak a hadi dicsőséget keresték. Ezért minden nép félt tőlük; Dárius, Cirus és Nagy Sándor kivételével a világ egyetlen hadvezére, egy népe sem mert az ő földjükre rátörni. Az említett szittya nemzet, pedig kemény volt a harcban, és gyors a lovon. Fején sisakot hordott, és az íjjal meg a nyilall különbül bánt, mint bármelyik a világ összes nemzetei közül. És hogy valóban ilyen volt, azt utódairól, a magyarokról is megállapíthatjátok. A szittyák szomszédságában besenyők és fehér kunok laknak. De az Északi-tenger körül, amely szomszédos vele, egészen Susdal országig puszta erdőség terül el, amelyet ember be nem járhat. Ez hatalmas, nagy terület, és azt mondják, hogy ott kilenc hónapon át sűrű köd uralkodik. A napot csak júniusban, júliusban és augusztusban látják, akkor is csak néhány órán át. Az említett sivatag hegyeiben kristályt találnak, az erdőkben griffmadár székel, és vadászsólyommadár költ, amelyet magyarul kerecsennek hívnak. Amikor Hunor és Magyar utódai Szittyaországot elözönlötték, a népet száznyolc nemzetségre osztották fel, ezért abban a hatalmas birodalomban száznyolc tartomány terül el.

Történt valaha, hogy Hunor és Magyar vadászat közben messze elkalandoztak, és már a Meotisz mocsarai között bolyongtak. Mikor hirtelen egy nőstény szarvas bukkant fel előttük, ők rögtön üldözőbe vették. Futott a szarvas, majd nagy hirtelen nyom nélkül elenyészett a vadászok szeme elől. Sokáig keresték, de sehogy sem tudták megtalálni. Ahogy a szarvast keresték, az egész mocsaras helyet bejárták, és barmok legeltetésére nagyon alkalmasnak találták. Később atyjukhoz visszatértek, tőle engedélyt kértek, és amint ezt megkapták, minden jószágukkal a meotiszi mocsarak közé költöztek. Meotisz tartománya határos Perzsiával. Mindenfelől tenger veszi körül, egy nagyon keskeny gázlót kivéve. Folyói egyáltalán nincsenek, de füvekben, fákban, madarakban, halakban és vadállatokban bővelkedik. Nehéz oda a bejutás meg onnan a kijárás is. Hunor és Magyar népe a meotiszi mocsarak közé behatolt, és öt éven át onnan ki sem mozdult. A hatodik évben elindultak, és a pusztában véletlenül rábukkantak Belár király fiainak a feleségeire, akik férjük nélkül sátrakban tanyáztak. Amikor rájuk bukkantak, éppen a kürt ünnepét ülték: a muzsika dallamára táncot jártak. Ekkor őket elfogták, és minden jószágukkal együtt magukkal ragadták a meotiszi mocsarakba. Az alánok fejedelmének, Dulának két lányát is elragadták, az egyiket Hunor, a másikat Magyar vette feleségül. Az összes hunok és magyarok ezektől az asszonyoktól származnak.

Történt, hogy a nép igen elszaporodott Szittyaországban, a száznyolc nemzetségből a harcra kész férfiakat kiválogatták, hogy nyugat felé menjenek, és ott földet foglaljanak. Minden nemzetségből tízezer fegyverest szedtek, a többieket Szittyaországban hátrahagyták, hogy hazájukat az ellenségtől megvédjék. Ezután fölemelt zászlókkal elindultak, a besenyők és a fehér kunok földjén átvonultak, végre minden kár nélkül egészen a Tisza folyóig eljutottak. Amikor ezt a tartományt megszemlélték, közös akarattal elhatározták, hogy nem mennek tovább a nyájjal és a családdal. Ugyanis az asszonyokkal együtt, jurtákkal, és szekerekkel szálltak ki földjükről. Ebben az időben azt a földet, ahová megérkeztek, Pannóniának nevezték, és a longobárd nemzetből való Makrin helytartó kormányozta, aki járatos volt a hadviselésben. Amikor Makrin hallá, hogy a hunok a Tisza mellett letelepedtek, és az ő országát napról napra szaggatják, segítséget kért a rómaiaktól, mert saját népével a hunokat megtámadni nem merte. Ekkor a rómaiak a német nemzetből való Veronai Detrét kérték meg, hogy Makrinnak segítséget vigyen. Veronai Detre rögvest útnak indult seregével, nemsokára elérkezett Százhalomba, és innen Potenciána városához vonult. Itt Makrinnal tanácskozni kezdett, vajon átkeljenek-e a Dunán, hogy a hunokat megtámadják, vagy más alkalmas helyet keressenek-e a támadásra. Amíg Detre és Makrin erről tanácskoztak, a hunok az éjszaka csendjében Szikambriánál a Dunán tömlőkön átkeltek, és az ellenséges seregnek azt a részét, amely Potenciána városában helyet nem kapott, és ezért a mezőn táborozott, irgalmatlanul levágták. Detrét annyira megijesztette ez a támadás, hogy seregével elvonult Tárnokvölgy mezejére. Itt újra megütközött a hunokkal. Ebben az ütközetben 125 ezer hun vitéz elesett, Keve kapitányt is levágták. A megmaradt hun csapatok visszamenekültek a sátrakhoz. De Makrin és Detre katonái közül is sokan elhullottak, összesen 210 ezren pusztultak el. A következő napon, amikor Detre látta, hogy seregét milyen súlyos veszteség érte, Makrinnal együtt visszavonult Tulna városa felé. Amikor a hunok észrevették, hogy Detre és Makrin elvonult a csatatérről , visszatértek a viadal helyére, és társaik testét meg Keve kapitányt az országút mellett, ahol a kőbálvány áll, szittya szokás szerint ünnepélyesen eltemették. Azt a környéket a kapitány nevéről Keveházának nevezték el. Most már tudták a hunok, hogy a nyugati nemzetek fegyvere és bátorsága mennyit ér, ezért felbátorodtak, seregüket újjászervezték, hogy Detrével és Makrinnal megvívjanak. Amikor Detre értesült arról, hogy a hunok közelednek, Cezumornál szembeszállt velük, és reggeltől délutánig olyan heves és könyörtelen harcot vívtak, hogy Béla, Réva, és Kadocsa, a hunok dicsőséges kapitányai, negyvenezer harcossal együtt abban az egy csatában elestek. Ezeknek holttestét is visszavitték a bálványkőhöz, és társaik mellé eltemették. Ezen a napon sokan elestek a német fejedelmek közül, elesett Makrin is a római seregből. Detrét egy nyílvessző fejen találta, és súlyosan megsebesítette. A cezumori csatában a nyugati hadsereg nagyobb része elpusztult, kisebb része pedig elmenekült a hunok elől. Amikor a hunok látták, hogy az ellenséges sereg elszéledt, római szokás szerint Attilát királlyá választották, ő, pedig testvérét, Budát a Tiszától a Don folyóig terjedő föld népének kormányzójává tette. Ezután pedig elrendelte, hogy alattvalói a hunok királyának, a világ félelmének, Isten ostorának nevezzék. Attila király barna bőrű, fekete és villogó szemű, széles mellű, büszke járású, alacsony termetű volt. Szakállát megeresztve hordta , mint a többi hun. Nem volt vakmerő, a csatákban inkább ravasznak és félelmetesnek mutatkozott. Testi ereje megfelelt testalkatának. Jóindulatú és nagylelkű volt; fényes fegyverzete, tiszta sátra rendszeretetről tanúskodott. Attila nem őrizgetett kincset a ládafiában; amije volt, azt elosztogatta. Nagyon bőkezű és adakozó volt, ezért még az idegen nemzetek fiai is szerették. Keménysége és szigorúsága miatt hun vitézei nagyon féltek tőle. A hun királynak számos igen szép sátra volt, s ezeket különböző országok hagyományai szerint készíttette. Volt egy különösen pompás sátra: ez egymással csodálatosan összekapcsolt aranylemezekből volt összeerősítve. Az egész sátrat tetszés szerint lehetett szétszedni vagy összerakni, a sátor tartóoszlopai vert aranyból készültek, kapcsokra jártak, belül üregesek voltak, és az eresztékeknél az oszlopokat csodálatosan csiszolt drágakövek foglalták egybe. A hadjáratok után Attila istállói tele voltak paripákkal, amelyeket számtalan országokban zsákmányoltak. Ezekben szívesen gyönyörködött, mégis olyan bőkezű volt az ajándékozásban, hogy gyakran alig egy-két paripája maradt, ha ő maga akart nyeregbe szállni. A lovak istállóját bársonnyal és bíborral vonatta be. Királyi székeit aranyból és drágakövekből készíttetette, asztalát és konyhaedényeit, pedig színaranyból készíttette. Színaranyból, csodálatos művészettel készíttették az ágyát is; ezt az aranyágyat Attila minden hadjáratában magával vitette. Attila serege az idegen nemzeteken kívül tízszer százezer katonából állott, olyan módon, hogy ha egy hun meghalt, helyébe rögtön mást szólítottak. A hunok fegyverei bőrből és különböző fémekből készültek. A vitézek íjat és nyilat használtak, emellett kardot és lándzsát viseltek. Attila király címerén, amelyet tulajdon pajzsán hordott, koronás fejű madár volt ábrázolva, ezt a madarat magyarul turulnak hívják. A turulos címert a magyarok egészen Géza fejedelem idejéig, amíg törzsi közösség kormányozta őket, minden hadban magukkal hordozták. Ezekben a pompákban Attila, a hunok királya, minden más királynál dicsőségesebb volt az egész világon. A hun király a váraknak és az erődítményeknek ura akart lenni, és uralkodni akart fölöttük, de a bennük való lakást megvetette. A saját nemzetével, a hunnal élt együtt, sátorban lakott, lóháton járt; a városokban és a falvakban azokat a népeket szállásolta el, amelyek a hunokkal tartottak.

Volt a szittya királyoknak egy pompás, félelmetes kardjuk, amelyet azért kaptak az Istentől, hogy azzal minden népet legyőzzenek. Ez az ősi kard elveszett, de legendája fennmaradt a szittya harcosok emlékezetében. Az öregek folyvást regölték:

- Keressétek, kutassátok, mert az lesz a világ ura, aki Isten kardját megtalálja! Csakugyan kutatták is, keresték is, de Isten kardját senki meg nem találhatta. Isten kardjának hírét Attila is hallotta, hogyne hallotta volna. Az édesanyja beszélte neki, hogy egykor azt álmodta: csodálatos fiúgyermeket fog szülni. Álmában megjelent előtte ez a fiú, és egy fényes kardot kötött a derekára. Lángolt, sugárzott az a kard, mert Isten hajította le, és éppen az ő fiának szánta. Ebből az álomlátásból Attila megértette, hogy Isten kardját ő köti a derekára, ő lesz Isten ostora, aki minden népet meghódít. Gyermekkorától fogva várta, egyre várta Attila a kard érkezését. Nem is várta hiába. Történt egyszer, hogy az egyik hun pásztor észrevette: sántikál, erősen sántít az egyik tinója. Megnézi a lábát, hát véres seb van rajta! Ugyan mi sérthette meg? Ahogy körülpillant, fényes lángnyelv villan fel előtte - hát egy kard áll ki a földből, abból csapnak ki a lángok! Odamerészkedik, kihúzza a kardot a földből, és futva fut vele Attila királyhoz.

- Ezt a csodakardot a mezőn találtam, úgy gondolom, téged illet! Attila mindjárt megismerte Isten kardját. Megmarkolta, suhintott vele a világ négy tája felé, és azt mondta:

- Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem!

A hunok fényes csillag, Istennek ostora, a világverő Attila férfikorának derekán váratlanul halt meg. A hun király halála gyásszal töltötte meg a hunok szívét, és félelemmel az ellenségét, amely most már a fiaitól kezdett félni. Réka királyné halála után, amikor a gyásznak végeszakadt, Attila egy Ildikó nevű szépséges szép lánnyal akart házasságra lépni. Nagy vidámsággal rendezték meg a lakodalmat, Attila maga is sokat ivott örömében, pedig egyébképpen mértékletes volt. Amikor álomra tértek, Attilának megindult az orra vére, s minthogy hanyatt feküdt, a vér a torkába folyt, és megölte. Így halt meg ágyban, sebesülés nélkül, a harcban dicsőséges király. A következő reggelen a szolgák csak várták, várták a király ébredését, de amikor nem nyílt a sátor, rosszat sejtettek, berohantak - hát Attilát ott találták holtan az ágyán. Ildikó, pedig ott siránkozott a másik ágyban a takaró alatt! Egymás után jöttek a hun vitézek halottnézőbe. Elbúcsúztak a vezértől, a hunok csillagától, Istennek ostorától. De nem könnyel búcsúztak: hajukat levágták, arcukat késsel meghasogatták, hogy vérrel gyászolják meg a királyt. Égi jel is mutatta a király halálát. Martianus császár, Kelet uralkodója olyan álmot látott, hogy Attila íja eltörött. Ebből megértette, hogy a hunok királya, a rómaiak legnagyobb ellensége meghalt. Ezután Attila testét szépen megmosták, felöltöztették, és egy mező közepén, selyemsátor alatt elhelyezték. A hunok lóra pattantak, és azt a helyet, ahol a király feküdt, sebes paripájukon körülnyargalták. És ahogy lovagoltak, gyászéneket mondtak. Siratóénekkel elsiratták, azután torral elbúcsúztatták Attilát. A toron nagy evés-ivást rendeztek: a szomorúságot vigalommal összekapcsolták. Attila holttestét titkos éjjel temették, a föld mélyébe elrejtették. Fegyvereit, kincseit mind mellé tették a koporsóba. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat, pedig kemény vasból készítették. Ezzel azt fejezték ki, hogy Attila minden népet legyőzött, és a világ minden fényét és pompáját elnyerte. Amikor a rabszolgák a sírt betemették, egy sereg hun íjász körülvette őket, és mind egy szálig elpusztította azokat, akik a temetés helyét ismerték. Így aztán azok, akik temettek, találkoztak azzal, akit eltemettek. Attila sírját azóta sem találták meg, a hun királynak csendes a nyugalma.

Kézai Simon krónikája, és egy székelyföldi népmonda nyomán.

Amikor Attila meghalt, a nyugati népek még jobban reszkettek, mert a fiaitól kezdtek félni. Mert Attilának annyi fia volt, hogy mint egy népet, meg se lehetett őket számlálni. Mindenki azt hitte, hogy utána az egyik fia fog uralkodni. De a ravasz német fejedelmek, különösen Veronai Detre és társai addig ármánykodtak, míg Attila fiait egymás ellen nem fordították. A német fejedelmek Aladár pártjára álltak, mert ő Krimhilda német fejedelemasszonytól származott. A hunok Csabát pártolták, aki a görög császár leányának fia volt. Mind a két fiú uralkodni kezdett: végül a kard döntött közöttük. Az első ütközetben Csaba győzött. Ekkor Aladár nagy sereget gyűjtött, és Csaba népét Szikambria közelében megtámadta. Két álló hétig folyt a küzdelem. Végül Csaba seregét úgy legyőzték és szétszórták, hogy Attila fiaiból és a hunokból csak nagyon kevesen maradtak meg. De ebben a csatában, amelyet a hunok Krimhilda csatájának neveztek, rengeteg német vér is elfolyt. Ha a németek nem szégyellnék, és őszintén szólnának róla, elmondhatnák, hogy a Dunából több napon át sem ember, sem állat vizet nem ihatott, mert a folyó Szikambriától egészen Potenciána városig kiáradt a vértől. Csaba vezér elmenekült a csatából, és tizenötezer hun vitézzel Görögországba vonult. De nem maradt ott sokáig, hanem visszatért rokonaihoz, atyjának népéhez Szittyaországba. Ezenfelül megmaradt még háromezer hun, kik Csigle mezején telepedtek le. De annyira féltek a nyugati népek bosszújától, hogy attól fogva magukat nem hunoknak, hanem székelyeknek nevezték, és az ország keleti részére költöztek. A székelyek a hunok utódai, bár származásuk, idegennel nem kevert vérük, szigorú szokásaik és földjeik tekintetében nagyon eltérnek a magyaroktól. A székelyek még nem felejtették el a szittya betűket, hanem botokra felvésve ezeket szívesen használják. Telt-múlt az idő, sírba szállottak a hun vitézek, és már az unokáik hordták a fegyvert, amikor a szomszédos népek nagy sereggel támadtak a székelyekre. Késő éjszakáig folyt a harc, és már-már elveszett a székelység, amikor csoda történt. Az égboltozat Tejútján, amelyet azóta Hadak Útjának neveznek, egy lovascsapat jelent meg. A csapat élén Csaba királyfi vágtatott, aki a holtak szellemét új csatára vezette. Az égből leszállt csapat az ellenséget elsöpörte, aztán a Hadak Útján némán visszatért a magas égbe. A székelyek, pedig híven őrizték az erdélyi határt. Amikor meghallották, hogy a magyarok Szittyaországból elindultak, és Pannóniában akarnak letelepedni, nagy örömmel elébük siettek. A találkozásnak a magyarok nagyon megörültek, és Erdély őrzését a székelyekre bízták.

Az Úr születésének 819. esztendejében Ügyek, aki Mágóg király nemzetségéből származott, és Szittyaország nemes vezére volt, feleségül vette Önedbelia vezér Emes nevű lányát. Ettől fia született, akit Álmosnak neveztek el. Álmos csodálatos esemény miatt kapta a nevét: amikor anyja a gyermekét várta, álmában egy turulmadarat látott, amely mintegy rászállva megtermékenyítette. És úgy tűnt neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, de nem a saját földjükön sokasodnak el. Minthogy az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és a fiú születését álom jósolta meg, azért nevezték őt Álmosnak. Álmos, pedig szép, barna arcú, fekete szemű, magas és karcsú termetű ifjúvá serdült. Jóakaratú, bőkezű, bölcs és bátor katona lett belőle. Amikor pedig az érett kort elérte, hatalmasabb és bölcsebb volt Szittyaország minden vezérénél, ezért az ország minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint intézték. Amikor Álmos vezér érett ifjúvá serdült, feleségül vette egy nemes vezér lányát. Ettől született Árpád nevű fia, akit magával vitt Pannóniába. Mert Szittyaország földje annyira megtelt az ott született nép sokaságával, hogy az a föld a népet már sem táplálni, sem befogadni nem bírta. Ezért a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig hétmagyarnak neveznek, nem tűrhette a hely szűkösségét, tehát elhatározta, hogy a szülőföldjét elhagyja, és olyan földet foglal magának, melyen laknia lehet. Ekkor kiválasztották Pannónia földjét, mert azt hallották a szállongó hírekből, hogy az a föld Attila királyé volt, akinek ivadékából Álmos vezér, Árpád atyja származott. Ekkor a hét fejedelmi személy közös és igaz értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére csak úgy járhat, ha vezér és parancsoló lesz fölötte. Ezért szabad akaratból, közös elhatározással megválasztották vezérül maguknak, sőt fiaik fiainak is az utolsó nemzedékig Álmost és azokat, akik nemzetségéből származnak. Ezután a hét fejedelmi személy - pogány szokás szerint - Álmos vezérért saját vérét edénybe csorgatta, és így tett esküvést. És ámbár pogányok voltak, mégis azt a hitet, amelyet akkor esküjükre tettek egészen halálukig megtartották.

Ezután a hét fejedelmi személy kijött Szittyaország földjéről, és nyugat felé elindult. Álmos vezér kijött, pedig feleségével és fiával, Árpáddal meg a szövetséges népek megszámlálhatatlan sokaságával. Sok napon át puszta tájakon vonultak, a Volga folyón pogány módra tömlőn ülve úsztattak át, és sehol faluba vagy városba vezető utat nem találtak. Vándorlásuk közben vadhússal és hallal táplálkoztak, emberi munkával termelt ételt nem ettek. A táplálékot az ifjak vadászattal szerezték meg, ezért a magyarok a vadászathoz azóta is, egészen mostanáig, minden más nemzetnél jobban értenek. Hosszú vándorlás után Oroszországba érkeztek. Itt a kijevi vezér seregével megvívtak, az oroszokat és a kunokat megverték, és tőlük gazdag hadisarcot szereztek. Ezután Kijevből útnak indultak, és a kijevi oroszok vezetésével Ladomérba érkeztek, ahol Álmos vezér az övéivel három hétig vendégeskedett. A harmadik héten a ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt Álmos vezérnek kezesül átadta. Ezután Álmos vezér Ladomért elhagyta, és az övéivel Halicsba vonult. Amikor már egy hónapja Halicsban tanyázott, a város főemberei, akiknek fiai túszok voltak, kérlelni kezdték Álmos vezért és a nemeseket, hogy vonuljanak át a Havas hegységen, és Pannónia földjén szálljanak meg. Ők a tanácsot megfogadták és ismét útnak indultak. Nemsokára a hungi részen leszálltak, s azt a helyet, amelyet először elfoglaltak elnevezték Munkácsnak. Azt tartják, hogy azért nevezték így, mert nagy munkával érkeztek el arra a földre, amelyet annyira kívántak. Ott aztán eltöltöttek negyven napot, azalatt a fáradalmakat kipihenték, a földet jól megvizsgálták, és kimondhatatlanul megszerették. Ezután Álmos vezér és a főemberek Hung felé lovagoltak, mert a várat el akarták foglalni. Amikor a vár falai körül tábort vertek, egyszerre Laborc ispán, a vár parancsnoka kivágtatott a várból, és Zemplén felé menekült. De Álmos vezér és társai bevonultak Hung várába, ott a halhatatlan isteneknek nagy áldozatot mutattak be, és négy napon át szüntelenül lakomáztak. A negyedik napon, pedig tanácsot tartottak, majd Álmos vezér az övéit esküre szólította, és még életében fiát, Árpádot vezérré és parancsolóvá tette. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének, katonáit, pedig Hungról hungvárusoknak nevezték, és ez az elnevezés az egész világon mindmáig tart. Ezután Árpád vezér elküldte seregeit, és az egész földet, amely a Tisza és Bodrog között Ugocsáig terjed, minden lakójával együtt elfoglalta. Borsova várát megostromolta, a harmadik napon harccal bevette, falait lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung várába vitette. És minthogy több napon át ott tanyáztak, a vezér és társai látták, hogy a föld termékeny, mindenféle vadállatban bővelkedik, és a Tisza meg a Bodrog folyó halakban gazdag. Ezért ezt a földet kimondhatatlanul megszerették. Salán vezér a magyaroknak megüzente, hogy gonosz tetteiket tegyék jóvá, és a Bodrog folyón semmiképpen átkelni ne merészeljenek, mert különben a görögök és a bolgárok segítségével ellenük megindul, gaztetteikért megfizet, úgyhogy még hírmondó is alig marad, aki az övéihez visszatérve a szabadulás örömét elbeszélhetné. Salán vezér küldöttei, pedig Zemplén vára felé mentek, a Bodrog folyón átkeltek, és a második napon Árpád vezérhez elérkeztek. A harmadik napon Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és az üzenetét elmondották. Ahogy a követek eltávoztak, Árpád vezér tanácsot tartott, majd ő is elküldte követeit Salán vezérhez. Gazdag ajándékot vittek magukkal, mindenből tizenkettőt. A küldöttek ebben a követségben előkelő személyek voltak: Ete apja Ónd, a másik meg Alaptolma apja Ketel. És harmadiknak elküldtek egy Tarcal nevű serény vitézt, hogy a vidéket kikémlelje. Az erdőn átkeltek, majd a Bodrog folyó mellett lovagoltak, és mintha pályadíjért futtatnának, gyors lovukon vágtatva, egy magas hegy csúcsára felnyargaltak. Tarcal mindenkit megelőzött, és a csúcsra elsőnek ért fel. Ezt a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig Tarcal hegyének nevezték. Ekkor az urak a hegy tetejéről a földet minden oldalról megszemlélték, ameddig az emberi szem ellát, és ezt a földet kimondhatatlanul megszerették. A hegy tetején pogány szokás szerint egy kövér lovat levágtak, és nagy áldomást csaptak. Ezután Tarcal a visszatérésre engedélyt kapott, ezért katonáival Árpád vezérhez visszatért, hogy a föld gazdagságáról hírt adjon. Ezalatt Ónd és Ketel a Tarcal hegyéről levágtattak, és gyors lovaglással harmadnap Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett megtalálták. A tizedik napon Ónd és Ketel, miután engedélyt kaptak Salán vezértől, hazaindultak. Salán vezér két korsó vizet küldött velük meg egy nyalábot Alpár homokjának legjobb füvéből. Mindezt nevetni való tréfának szánta. Emellett Árpád vezérnek különböző ajándékokat is küldött, és a földet a Sajó folyóig minden lakosával együtt átengedte. Amikor így gyökeret vertek, akkor közös elhatározással és az ott lakók tanácsára kiküldték Borsot, Böngér fiát erős csapattal a lengyelek földje felé, hogy az ország határait megszemlélje, gyepűakadályokkal megerősítse egészen a Tátra hegységig, és alkalmas helyen várat építsen az ország őrizetére. Bors pedig, amikor erre engedélyt kapott, jó szerencsével elindult, a parasztokat összegyűjtötte, és a Boldva folyó mellett várat építtetett. Ezt a várat a nép Borsodnak nevezte, mert kicsiny volt. Bors a lakosok fiait túszul összeszedte, a mezsgyéket a Tátra hegyein felállította, ezután Árpád vezérhez visszatért. Néhány nap múlva Árpád vezér követeket küldött Bihar várába, Ménmarót vezérhez. Azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak örökéből a Szamos folyótól a nyíri határig és a Meszesi-kapuig terjedő földet engedje át neki. Ajándékait is elküldte neki. Ménmarót vezér kegyesen fogadta őket, különféle ajándékokat adott nekik, de kérésüket semmiképpen sem akarta teljesíteni. Árpád vezér nemesei ekkor nagy haragra lobbantak, és mindjárt elrendelték, hogy nagy sereg induljon Ménmarót ellen. Lél apja, Tas vitéz és vele Előd fia, Szabolcs vitéz volt a sereg vezére, velük tartott Tétény is, Horkának az apja. A Tiszát a Ládi-révnél átúsztatták, de ellenséggel sehol sem találkoztak. Másnap a Tisza mentén, a Szamos folyó felé lovagoltak, aztán tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Szabolcs van. A környék lakói önként meghódoltak előttük, mind a lábukhoz borultak, és fiaikat kezesül adták a magyaroknak, csak hogy bajuk ne legyen. Sokan már előbb elmenekültek, mert minden nép félt a magyaroktól, és rettenetes híreket terjesztett róluk. Néhány menekülő Ménmarót udvarában keresett menedéket, és elbeszélte, hogy jönnek a magyarok. Eközben Szabolcs, ez a nagyon bölcs férfiú a Tisza mellett egy helyet megszemlélt, és amikor látta, hogy várépítésre alkalmas, a köznépet összegyűjtötte, széles árkot ásatott, és nagyon erős földvárat építtetett. Ezt azóta is Szabolcs várának nevezik. A várat egy Ekölcs nevű nemes vitézre bízták, ők maguk, pedig hadjáratra indultak. Szabolcs vezér a nagy sereget két részre osztotta: az egyiket Szabolcs és Tas vezér vezette, a másikat Tétény vezérre és fiára, Horkára bízták. Az a sereg, amelyet Szabolcs és Tas vezér vezetett, a Tisza partja mellett vonult, és nemsokára eljutott a Szamos folyó vidékére. Útközben minden népet meghódítottak, és a földet maguknak megszerezték. A Szamos folyó mellett, az ingoványok között Tas vezér árkot ásatott, és erős földvárat építtetett. Ezt a várat először Tas várának, később, pedig Sárvárnak hívták. Az ott lakó nép Árpád vezérnek meghódolt, és azt kérte Tas vezértől, hogy vásárhelyet jelöljön ki számára. Tas vezér, pedig a Nyírség és a Tisza között vásárhelyet rendelt, és elnevezte Tas vásárának. Innen továbbvonultak, s nemsokára Szatmár várához érkeztek. A várat három napig ostromolták, erős harccal elfoglalták, Ménmarót katonáit bilincsbe verték, és undok tömlöc fenekére vetették. Azután a lakosok fiait túszul összeszedték, a várat katonákkal megrakták, ők maguk, pedig továbbindultak a Meszesi-kapuhoz. Ezalatt Tétény vezér is útnak indult, és fiával, Horkával a nyíri részeken átlovagoltak, az ott élő népet a Nyír erdejétől egészen az Omsó-érig maguknak meghódították. Onnan felfelé haladva egészen Zilahig eljutottak, és eközben senki rájuk kezet emelni nem merészelt. Még Ménmarót vezér katonái se harcoltak ellenük, hanem a Körös folyót kezdték őrizni. Amikor Tétény, és serege a meszesi részekhez érkezett, ott találták Szabolcs és Tas vezért. Tétény, ez az okos férfiú egy furfangos embert, egy bizonyos Apafarkas-Agmánd apót elküldött, hogy az erdőntúli földet bejárja és kikémlelje. Amikor Tétény hallotta, hogy Erdély földje termékeny, a folyók medrében aranyat találnak, a hegyekben, pedig sót ásnak, követeket küldött Árpád vezérhez, és engedélyt kért tőle, hogy az erdélyi Gyalu vezér ellen harcolhasson. Amikor Gyalu erdélyi vezér értesült arról, hogy Tétény serege közeledik, ő is összegyűjtötte katonáit, és nagy sebesen a magyarok elé nyargalt, hogy a Meszesi-kapuban feltartóztassa őket. De Tétény egy nap alatt az erdőn áthaladt, és az Almás folyóhoz elérkezett. Reggelre kelt Tétény már hajnal előtt, és seregét két részre osztotta. Az egyik részt felfelé küldte, hogy a folyón átkeljen, és Gyalu katonáit váratlanul megtámadja. Ez így is történt. Mégpedig, minthogy hamar átkeltek, a két csapat egyszerre támadott. Heves harc kerekedett - Gyalu katonái meghátráltak, közülük sokan elestek, mások, pedig fogságba jutottak. Amikor Gyalu vezér ezt látta, hogy életét megmentse, kevesedmagával futásnak eredt. Vára felé vágtatott, amely a Szamos folyó partján állt, de Tétény katonái a Kapus patak mellett levágták. Amikor a föld lakosai uruk halálát látták, önként békejobbot nyújtottak, és Tétényt uruknak megválasztották, és hűségüket megerősítették. Attól a naptól fogva hívják azt a helyet Esküllőnek. Ezután Szovárd, és Kadocsa, Hülek fiai és velük együtt Huba nagy sereggel az Ipoly folyón átkeltek. Másnap a Garam folyón is átmentek, és a Várad nevű földvár mellett a mezőn tábort ütöttek. Váradot elfoglalták, aztán három napig várták Böngér fia, Bors érkezését, mert őt küldte Árpád vezér nagy sereggel segítségül. Negyednapra Bors erős csapattal hozzájuk megérkezett; akkor a föld minden lakóját akkora félelem fogta el, hogy senki kezet rájuk emelni nem merészelt. Akkor ez a négy úr tanácsot tartott, és abban állapodtak meg, hogy a sereg egyharmada a föld lakosaival együtt a Zólyom erdőbe megy, és ott az ország határán kőből és fából nagy erősségeket állít, nehogy a csehek vagy a lengyelek az országba betörjenek. Ebből a célból Borsot küldték ki vitézeivel. Mikor a Garam folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és a hegytetőnek nekivágott. Bors nagy sebesen űzni kezdte, és a hegy tetején több nyíllövéssel megölte. Ezután a hegy tetejéről körültekintett, és látta, hogy várépítésre ez a legalkalmasabb hely. Sok várnépet összegyűjtött, és a magas hegy tetején erős várat emelt. A várnak tulajdon nevét adta, úgyhogy Bors várának nevezik. Eközben Salán vezér, amikor a magyarok tetteit és hatalmát megismerte, nagyon megijedt, hogy egyszer csak haragra lobbannak, és országából kikergetik. Ezért tanácsot tartott, aztán a görögök császárához, a bolgárok vezéréhez követeket küldött, és Árpád vezér ellen segítséget kért. Árpád vezér egész serege harcba szállt a görögök ellen. Amikor már sokan elestek a görögök közül, Salán vezér futásnak eredt, és hogy életét megmentse, Bolgárfehérvárba vágtatott. A görögök és a bolgárok is menekülni kezdtek, de annyira megrémültek a magyaroktól, hogy elfelejtették, melyik úton jöttek, a Tiszának nekifutottak, mert kicsiny folyónak gondolták, és mindnyájan odavesztek. Azt a helyet attól a naptól fogva Görögök-révének mondják. A győzelem után Árpád vezér és nemesei továbbvonultak, egészen addig a mocsárig mentek, amelyet Körtvély-tónak mondanak, ott is maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a helyen a vezér és nemesei az ország minden törvényét, valamennyi jogát elrendezték, hogy a vezérnek és főembereknek miképpen szolgáljanak, vagy az elkövetett vétkeket hogyan büntessék. Ott a vezér a nemeseknek falvakat adományozott a bennük lakókkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a maguk nyelvén Szerinek nevezték el, mert szerét ejtették ott az ország minden dolgának. Ezután Árpád vezér és nemesei egészen Titelig mentek, és odáig minden népet, amely a Tisza és a Duna között lakik, igájuk alá hajtották. Azután a bodrogi részekre mentek, és a Vajas folyó mellett tábort vertek. Ezután egészen a Vaszil-kapuig mentek, majd innen kivonulva, a rácok földjét meghódították, és ennek vezérét sokáig vasra verve őrizték. Innen is továbbmentek, egészen a tengerig eljutottak, és a tengerparti népeket erőszakkal vagy szépszerével a magyarok vezérének, Árpádnak uralma alá hajtották. Spalato városát is elfoglalták, majd egész Horvátországot meghódították. Ezután az ott lakó nemesek fiait túszul összeszedték, és Árpád vezérhez visszatértek. Nem sokkal ezután Árpád vezér maga is útnak indult, vele tartottak az összes főemberek. A Duna mentén felfelé haladtak, és addig vonultak, míg egy hatalmas szigethez érkeztek. A sziget mellett tábort vertek, aztán Árpád vezér nemesei a szigetre behatoltak. Amikor látták, hogy a sziget földje termékeny, nagy örömmel örvendeztek, és mindjárt elhatározták, hogy a szigeten minden főembernek háza legyen. Árpád vezér nem is késlekedett: mesterembereket hívatott, és díszes, vezérekhez méltó házakat építtetett. Azt is meghagyta, hogy a lovakat a szigetre hajtsák, és ott a jó füvön legeltessék. Árpád vezér parancsát mindjárt teljesítették, ő pedig hívatta Csepelt, ezt az okos kun vitézt, hogy ügyeljen a lovakra és a csikósokra. Élete fogytáig ott élt a szigeten. Az ő nevének emlékezetére hívják azt a földet Csepel-szigetnek. Ezután Árpád vezér a szigetről kivonult, és tábort vert Soroksáron túl egészen a Rákos vizéig. Innen kémlelőket küldött, és mikor jelentették neki, hogy mindenfelől bátorságban vannak, a Dunán átkelt. Azt a révet, ahol átkeltek, azóta is Magyar-révnek nevezik. Amikor a rómaiak meghallották, hogy a magyarok a Dunán átkeltek, annyira megrémültek, hogy mindjárt futásnak eredtek. Árpád vezér, pedig az összes főembereket összehívta, minden vitézét összegyűjtötte, és elvezette őket Attila városába. Ebben a városban, amelyet a rómaiak Aquincumnak neveztek, egymás mellett állottak a királyi paloták, egy részük még ép volt, mások romokban hevertek. A magyarok nagy örömmel örvendeztek, amikor a sok kőépületet megcsodálták, mert arra gondoltak, hogy íme, háború nélkül elfoglalták Attila király városát, akinek ivadékából Árpád vezér származott. Ezután Árpád vezér tanácsot tartott, és a tanácskozáson elhatározták, hogy Pannónia földjét meghódítják. Nagy sereggel küldték ki Szalók apját, Ősbőt és vele Ősét, hogy induljanak Veszprém városa felé, és hódítsák meg annak a földnek egész lakosságát. Ősbő először Pákozd hegye alatt ütött tábort, aztán továbbhaladt, és Pét mezején szállt meg. Három napot ott töltöttek, aztán Veszprém vára ellen nyomultak. Körülvették a várat, és nyíllal, karddal pusztítani kezdték a rómaiakat. Több mint egy hétig tartott a véres harc, ekkor a rómaiak belátták, hogy a magyarok vitézségével nem mérkőzhetnek, és hogy puszta életüket megmentsék, a várból elmenekültek. Ősbő meg Őse egészen a németek határáig üldözték őket. A határról a magyarok visszafordultak, és elfoglalták az erős Vasvárt, amely a Rába folyó mellett áll. Ezután a Balaton vize mellett lovagoltak, az ott élő népeket mind leigázták, Tihanyt is bevették. Csak ekkor vonultak be Veszprém várába, ott túszokat szedtek, majd a túszokat hírvivőkkel Árpád vezérhez elküldték. Nem sok idő múlva történt, hogy Árpád vezér engedélyt adott két kapitányának, Ősbő és Velek vitéznek, hogy Bihar vára ellen vonuljanak. El is indult a két kapitány válogatott sereggel, magyar és székely vitézekkel, s nemsokára tábort vertek a Jószás patak mellett. Meghallotta ezt Ménmarót, a bihari részek vezére, és nagyon megrémült, mert tudta, hogy Árpád vezér és katonái erősek a harcban, hiszen a rómaiakat elkergették Pannóniából, a murai karantánok táborát elpusztították, és legtöbb ellenségük már hírük hallatára elfutott előlük. Ezért aztán Ménmarót vezér is elmenekült a magyarok elől, katonáit hátrahagyta Bihar várában, maga, pedig családjával az Igfon-erdőbe költözött. Ekkor megindult az ostrom: Ősbő és Velek megtámadták Bihar várát, és hajítógépekkel, nyílvesszőkkel sok ellenséget megöltek. Tizenkét napig folyt az ostrom, ezalatt Ősbő katonái közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik napon, amikor a magyarok végső rohamra indultak, a vár árkait behányták, és a hágcsókat a falaknak támasztották - Ménmarót katonái megadták magukat. Mezítláb, könyörögve jöttek Ősbő és Velek színe elé. A két vezér Ménmarót katonáit fogságba vetette, aztán bevonult a várba. Ménmarót király nagy félelmében egész birodalmát felajánlotta, és a lányát Árpád fiához, Szoltához férjhez adta. Árpád vezér Ménmarót lányát nagy tisztességgel a vezéri házba bevezette. Ezután nagy lakomát rendezett; erre meghívta a szomszédos országok vitézeit is. Nem sokkal ezután történt, hogy Árpád vezér a nemeseket tanácskozásra hívta, és fiát, Szoltát vezérré emeltette. Amikor Ménmarót vezér két esztendő múlva meghalt, az ő országa is Szolta fejére szállott. Árpád vezér pedig, aki népének hazát szerzett, késő öregségében költözött el ebből a világból. Egy kis folyó forrása mellett temették el, amely kőmederben folyik alá Attila király városába.

Árpád vezér és nemesei hallottak Pannónia gazdagságáról, hogy legjobb folyó a Duna, és jobb föld a világon sehol sincsen, ezért közös elhatározással elküldtek egy hírszerzőt, név szerint Kusidot, hogy az egész földet szemlélje meg, és a föld lakóit kérdezze ki. Amikor Kusid Magyarország közepébe eljött, és a Duna menti részekre leszállott, azt látta, hogy a táj kellemes, körös-körül a föld jó és termékeny, a folyó jó és füves - mindez tetszett neki. Ezután elment a tartomány fejedelméhez, aki Attila után ott uralkodott; a fejedelmet Szvatopluknak hívták. Kusid köszöntötte népe nevében és az ügyet, amiért odament, előadta. Amikor Szvatopluk a magyarok szándékát meghallotta, nagy örömmel örvendezett, mert azt hitte, hogy ezek parasztok, akik azért jöttek, hogy az ő földjét megműveljék. Örömében a követet kegyelmesen elbocsátotta. Kusid pedig a Duna vizéből kulacsát megtöltötte, perje fűvel tömlőjét megrakta, aztán a fekete földből rögöket vett fel, azzal az övéihez visszatért. Amikor elmondotta mindazt, amit látott és hallott, és a kulacs vizet, a földet és a füvet megmutatta, a magyarok nagy örömmel örvendeztek. Mindjárt felismerték, hogy a föld igen jó, a víz édes, és a mező füve hasonlatos ahhoz, amit Kusid nekik elbeszélt. Ezután közös határozattal Kusidot a fejedelemhez visszaküldték, és Szvatopluk fejedelemnek egy nagy fehér arabs paripát, arábiai arannyal aranyozott nyereggel, aranyos fékkel a földért elküldöttek. Amikor Szvatopluk fejedelem az ajándékot meglátta, még jobban megörült, mert azt hitte, hogy ezt földjéért, mint telepesek küldték. Ekkor Kusid a fejedelemtől azt kérte, hogy földet, füvet és vizet adjon. Ezt a kérést Szvatopluk teljesítette. Árpád vezér ezalatt a hét vezérrel Pannóniába bejött, de nem, mint vendég, hanem mint a föld jogos örököse és birtokosa. Amikor ezt a fejedelem meghallotta, gyorsan sereget gyűjtött, mert félt a magyaroktól. Szövetségeseitől is segítséget kért, majd a csapatokat egyesítette, és a magyarok elé vonult. A magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, és egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával csatát kezdtek. Az Úr segedelme velük volt: színük elől Szvatopluk fejedelem futásnak eredt. A magyarok egészen a Dunáig üldözték. Ott Szvatopluk ijedtében a folyóba beleugratott, és a sebes vízbe belefulladt.

I. Konrád császár uralkodása idején történt, hogy a magyarok Németországot erősen feldúlták. De amikor Augsburg városához érkeztek, ott nem várt ellenállásba ütköztek, mert Ulrik püspök és a sváb urak csapatai erősen szembeszálltak velük. Pedig a magyarok ezt a várost mindenképpen el akarták foglalni. A város lakói követeket küldtek a császárhoz, és megüzenték neki, hogy erősen szorongatják őket a magyarok. Konrád császár nem váratott magára: hatalmas haddal készült a város felmentésére. A magyarok, pedig vigyázatlanok voltak, ezért a német és az olasz hadsereg váratlanul rohanta meg őket. Még menekülni se bírtak, mert a támadó seregek a Lech folyónak szorították őket, az pedig az esőzések következtében erősen megáradt. A folyó partján az ellenség a magyarokat megszorította, egy részüket kegyetlenül meggyilkolta, másokat pedig fogságba vetett. Fogságba ejtették ezen a helyen Lehel és Bulcsu kapitányt is. Mindjárt a császár elébe vezették őket, aki megengedte nekik, hogy halálnemet válasszanak maguknak. Lehel megkérte a császárt, hogy a válasz előtt a kürtjét megfújhassa. Odahozták a kürtjét, ő pedig közelebb lépett a császárhoz, mintha a kürt fúvására készülne, és a császárt a kürttel olyan erősen homlokon vágta, hogy attól az egy csapástól a császár meghalt. Ugyanis a szittyáknak az a hite, hogy akiket életük folyamán megölnek, azok a másik világban nekik szolgálni tartoznak.