MAGYAR VÁROSÁNAK ROMJAI

Mintegy kétszáz esztendővel ezelőtt, az akkor dúló orosz-perzsa háború idején, sőt részben azzal kapcsolatban jutottak el az első európai utazók a Kaukázus vidékére. Voltak közöttük képzett, komoly szakemberek, s voltak, akiknek csak az alapos, átlagos műveltségük, jó szemük és íráskészségük volt meg ahhoz, hogy használható feljegyzéseket hagyjanak az utókor számára hátra, Hiábavaló munkát egyikük sem végzett, mert a sok apró részleteredményből a múlt század közepéig lassankint mind élesebben rajzolódott ki Kaukázia földrajzi és néprajzi viszonyainak megbízható alapul szolgáló képe.

Abban az időben Magyar városának romjai még jórészben álltak. Ma ez a romterület szovjet-orosz fennhatóság alá tartozik s a jelenlegi viszonyok megakadályozzák a helyszíni tüzetes tanulmányokat. Magyarban ma már csak rendszeres ásatással várhatunk érdemleges eredményt, mert az egykori város romjai már a múlt század elején is rohamos pusztulás képét mutatták. Pusztulásukat elősegítette az a körülmény, hogy az orosz kormány erődítmények építéséhez rendeleti úton széthordatta az értékes épületmaradványokat. Feladatunk tehát ma csakis az lehet, hogy kritikai szemmel áttekintsük azokat a feljegyzéseket, amelyeket Magyarra (a legtöbb író mai nogáj-tatár megnevezés szerint Madzsar néven említi) vonatkozóan a XVIII. és XIX. század utazói hagytak reánk.

Ma már Magyar romjaiból semmi sincs meg, de szerencsénkre elég sokan megfordultak a romok között abban az időben, amikor még igen jelentős részük állott, Legelsőnek De la Motraye francia utazó járt a romok között 1712-ben, majd 1724-ben Turkolly Sámuel hazánkfia látta azokat. 1728-ban Gerber János Gusztáv orosz őrnagy fordult meg a nevezetes helyen; ő készítette azt az egyetlen áttekintő rajzot Magyar romjairól, amelyet címképünkön mutattunk be olvasóinknak. 1731-35-ben egy Lerche nevű német utazó haladt el a romterület közelében. Ugyancsak 1735-ben küldte ki kozákjait a romok közti kincskeresésre Taticsev asztrahányi kormányzó, 17 56-ban pedig Parobitz orosz őrnagy kapott megbízatást Magyar környékének megvizsgálására.

Nagyon részletes leírást köszönhetünk Gmelin 1772. évi utazásának. Adatait Güldenstädt 1773. évi útja csak kisebb részletekben tette teljesebbé, Pallas 1780. évi helyszíni munkálatainak fő eredményét pedig - majdnem kizárólagosan -a romokról készíttetett igen szép és jó rajzokban látjuk. 1798-bon Potocki gróf, majd 1804-ben a mongol dalok híres gyűjtője, Schmidt kereste fel Magyart.

A magyari romok kutatóinak sorából Klaproth orosz akadémikus neve emelkedik még ki. Ő 1807-ben és 1808-ban járt a híres romhelyen. A következő évekből Medicis Mihályt és Köppen birodalmi tanácsost kell említenünk. Az előbbi örménykatolikus hittérítő; 1820-ban és 1828-ban kereste fel a romokat, az utóbbi utazó pedig 1829-ben. Ugyanebben az évben (1829-ben) járt Magyar romjai között Besse János hazánkfia, jóval később, 1895-ben pedig Zichy Jenő gróf kutatótársasága igyekezett felkutatni, amit még lehetett a romhelyen.

Amint látjuk, Magyar romjai felfedezésük napjától teljes pusztulásukig a legélénkebben érdekelték az arra vetődő európai kutatókat. Csak azt az embert nem tudták lekötni szépségükkel és a mint lelkét lehelő varázsukkal, akinek feladata a romok megőrzése lett volna: Potemkin gróf, hogy olcsó és kész anyaghoz jusson, lebontatta, elhordatta a magyari romokat és Jekaterinograd erődjeinek falazatába építtette be azok anyagát.

A következőkben tekintsük át, milyen tudósítást hagytak hátra a romok között megfordult egyes kutatók.

HATVANI TURKOLLY SÁMUEL LEVELE

A legelső európai utazó, aki Magyar romjai között megfordult, a francia De la Motraye volt, de neki még fogalma sem volt arról, miféle romhelyre tévedt. Így az ő eredményeit kora nem is tudta értékesíteni, bár igen értékes, sőt egyedülálló leletekre akadt. Természetük miatt ezeket majd fejezetünk végén ismertetjük.

Seregszemlénket Hatvani Turkolly Sámuellel, hányatott életű hazánkfiával kezdjük. Valószínűen szikszói származású volt. 1703. májusában a sárospataki kollégium deákja lett. Az ősi református főiskola - több évi számkivetettség után éppen abban az időben (1702. aug.) tért csak vissza Kassáról saját székhelyére, Rákóczi egyik tábornokának, Orosz Pálnak jóvoltából. Ezekben a nyugtalan időkben a főiskolán sem folyhatott a szokott csendes mederben az iskolai élet. A deákok sorra felcsaptak katonának. Turkollynak is ez lett a sorsa. Előbb Rákóczi zászlajának esküdött hűséget és azt becsülettel ki is szolgálta, míg csak az 1711. május elsején megkötött szatmári béke s a nagymajrényi fegyverletétel földönfutóvá nem tette a kuruc vitézeket. Később a császár katonájává lett, de ezt a reá kényszerített életet nem bírta sokáig. 1716-ban Moldován át Oroszországba távozott és felajánlotta szolgálatait Nagy Péter cárnak. Az orosz-perzsa háború lángjai éppen abban az időben csaptak a legmagasabbra. Oroszföldön viselt dolgairól levele nyújt tájékozást. Hogy Turkollynak tulajdonképpen miféle rangja volt az orosz hadseregben, nem tudjuk, Munkakörét sem látjuk teljesen tisztán, mert ő maga többször is arról panaszkodik levelében, hogy gályán kell szolgálnia, a viharos Kaspi-tó gályarajánál; ezzel szemben levelének másolatán azt a megjegyzést találtam, hogy Turkolly "hadi főügyvéd" volt.

( Nevét általában Turkolyi-nak szokták írni. Eredeti levelén és annak hű másolatain azonban aláírását Turkolly formában találjuk.

A sárospataki ref. főiskolán a következő bejegyzés található a Csécsi-féle Reg. Hist. 48. lapján: "Samuel Turkoly Szikszai A. 1703. 10. Maji. Miles et secularis. Nunc est miles in Moscovia." (Dr. Marton János theol. tanár úr közlése.)

1724-ben, illetve 1725-ben még feltétlenül életben volt. Ebben az időben fiatalembernek kellett lennie. Ugyanis 1703-ban, mikor a sárospataki főiskolára beiratkozott, legfeljebb 18-20 éves, ha volt; tehát 1724-ben nem lehetett semmiképpen sem több, mint 40-45 éves. Ebből az időből kelt levele az egyetlen hír felőle. Hogy mi lett vele, hol és mikor halt meg, nem tudjuk.

Turkolly oroszföldi tartózkodásából egyetlen magyar nyelvű levelet küldött haza. Ennek a levélnek kelte: 1724. április 2. Ez a levél magyar nyelvű és Turkollynak sajátkezű írása. Ma a Magyar Nemzeti Múzeum Orsz. Széchenyi Könyvtára őrzi. Jelzete: Fol. Hung, 298. Ebben a kötetben két levelet találunk, éspedig az első két lap kisebb alakú, szürke színű, s kézivonalzású keretben tartalmazza az eredeti levél szövegének kéziratos, hű másolatát. Hogy ez a levél (1, 2 és 3 r-v) valóban másolat, bizonyítja a következő tény: Turkolly eredeti levelének első lapján égéstől eredő lyuk támadt. A szóbanforgó másolaton azok a szavak, amelyek az égés során eltűntek a papirosról, a másolaton is hiányoznak. Valószínű, hogy az égési sérülés az Asztrahány és Szikszó közötti úton érte a levelet.

Turkolly eredeti levelét a Fol. Hung. z98. r-v és 5-ján találjuk. Mérete 20 X 311/2 cm, anyaga szerint félfamentes, vastag ívpapíros. Tintaírása barna színűre halaványult. Az 5 jelű lap, vagyis a levél második lapja felső harmadában ketté van vágva és ahhoz egy más anyagú ívpapíros van ragasztva, ehhez pedig egy rózsaszínű finom papirost rögzített valaki. Ez Turkolly levelének az a melléklete, amelyről mostanában oly sok szó esett. Részletesen később szólunk róla.

Úgy látszik, ezen a magyar nyelvű levélen kívül, amelyet Turkolly Szikszón élő atyafiaihoz intézett, még egy, mégpedig latin nyelvű levelet is küldött haza egyidejűen. A magyar nyelvű levél hazajuttatása - és az akkori viszonyok ismeretének birtokában nem lehet kétes, hogy a latin nyelvű, eredetijében ma ismeretlen levél ugyanolyan körülmények között került haza Magyarországra, mint a fentebbi. Ez a latin nyelvű levél a "kolozsi unitárius iskolára", minden valószínűség szerint a mai kolozsvári unitárius főgimnázium levéltárába került, mert 1726. április 9-én Hajós István (Stephanus Halyos) "in Schola Chólos Unitariorum" fordította le azt. Ezt a fordítást ugyancsak az Orsz. Széchenyi Könyvtár őrzi Fol. Hung, 583. jelzet alatt. Ennek a latin levélnek a kelte 1725. április 2. Mivel ez a keltezés csak évszámban tér el az előzőtől, és mivel feltétlen bizonyosra vehetjük, hogy ugyanaz a személy hozta haza ezt is, mint a másikat, valamint mivel még a fordítás is majdnem szó szerint egyezik az eredeti magyar szövegű levéllel, nyilvánvaló, hogy Turkolly egyik évszámot elírta. Vagy 1724, vagy 1725 április 2-ára írta mind a két levelet. Valószínűbbnek látom az utóbbi esetet.

Turkolly levele még egy másolati példányban is fennmaradt. Ezt az Orsz. Széchenyi Könyvtár Fol, Hung. 668. jelzet alatt őrzi. Ennek a keltezése 1725- április 14-i, amit csak azzal tudok megmagyarázni, hogy ezt a másolatot vagy Turkolly íródeákja készítette még Asztrahányban, (ami azonban azért kevésbé valószínű, mert a levélben éppen azt olvassuk, hogy a kedvező szél miatt a gályákat indítani akarják, s ezért kellett Turkollynak levelét sürgősen befejeznie) , vagy a másolat idehaza készült, mégpedig a latin levél fordításáról, (mivel az évszám 1725 !), s csak a másoló tévesztette el a keltezés napját.

Levéltári tanulmányaim alapján tehát annyi kétségtelen, hogy Turkolly egyetlen levelet fogalmazott, de azt két példányban küldte haza. Ezek közül az egyik magyar nyelvű, s ezt ismerjük is: az Orsz. Széchenyi Könyvtár őrzi. A másik latin nyelvű, és Hajós István fordította magyarra; ennek eredeti latin példánya idők során vagy elkallódott, vagy egyelőre ismeretlen helyen lappang.

A négy szöveg nagyjában egyezik egymással. Noha e fontos levelet részleteiben vagy egészben már többen is közölték, tökéletes, hű szövegközlése ezideig nem jelent meg. A levél első ízben ilyen című munkában jelent meg: "Schediasma geographico historicum, Hungaros intra et inprimis extra Hungariam, per universum, qua torra nostra patet, Orbem habitabilem degentes VIII. segmentis succincte repraesentans. Jaurini, 1747." Később közölte Molnár János is a "Magyar Könyvház"- ban (1783, III. szám), de hamisítvány nyomán, Végre Sándor István: "Sokféle. Győr, 1801 VII. Dar." c. munkájában a változások kimutatásával együtt újból közzétette, egyben bőséges jegyzetekkel is ellátta azt.

Ezideig a legjobbnak mondható szövegkiadását Török Aurél adta közre. Részletet közölt belőle Mészáros Gyula is.

Az alábbiakban közöljük Turkolly magyar nyelvű levelének teljes szövegét a másolatokban változó részek feltüntetésével együtt.

Fol, Hung. 298.

Szerelmes édes Atyámfiai, Istentől szerencsés jó egészséget hosszú életet kívánok kegyelmeteknek.

Elúnván az heverést 1716 esztendőben indultam szerencsém keresésére Moldován által kozák országban, és amint régi Magyar Históriáink tartják az Scithiai Birodalomban, és azon esztendőben teleltem egy kozák Urnál, Mirhard nevű városban, ki is igen nagy gazdagságú ember, mivel vagyon hat száz fejős tehene tizennégy ezer juha tizenhét száz kanca lova, száz negyven öt paripája, s megmondhatatlan gazdagsága. Ezen Úri ember kegyelmességéből mentem a Baltium Tenger mellett három száz mérföldnyire Péterburg nevű városban, az holott is találtam a Felséges Muszka Császárt. Ezen Felséges Úrnak parancsolatjából kezdettem a Muszka nyelvnek és írásnak tanulásához, mellyel meg is tanultam jól és azt megtanulván lettem fő Hadi Tiszt 's most is azon Tisztségben fungálok - fizetésem esztendeig hétszáz ötven forint nyolc paripámra szénám és abrakom két szolgámra fizetésem. Ezen Péterburgról commandéroztattam hajókon a Volga vizén (melyet is Schithiában a Tatrais folyó vizén túl Száz mért földnyire esik) az Caspium Tengerre, mely tengeren is a rettenetes szél vészeli miatt kétszer szenvedtem hajó törést. De Isten ő Szent Felsége életben meg tartott mivel a Tengernek habjain deszkákra kapván, kivetettek a partra, mostan Felséges Uram Hadaival lakom Perszában Szulak nevű helyben az honnan az Ararát hegye, melyen Noé Bárkája megakadt, látszik; mely is Magyar országtól esik hét avagy nyolcszáz mérföldnyire; Táplál a reménység hogy valamikor el hagyott édes hazámat s Nemzetemet meglássam.

Ezen Farkas Máthé nevű Hiripi ember 40 esztendeig volt a Kubáni Tatár rabságában, onnan pedig esett rabbá a Tentya fejű vagy Szálmuk nevű Tatárok kezében, az holott is azon kutya Fejű Tatárok Chánjainál raboskodott onnét Isten csudájára ki szabadult, és szökött egy városban Ázsiába Asztrákamban én pedig ősszel ki szólván a' Tengeri Gályáról, mentem azon városban, és véletlenül ott találtam, és meg örültem, hogy ilyen idegen országon engedett Isten énnekem Magyart látnom az holott Magyar Országnak még híre is ritkán hallatik, és azon szegény embert vittem magam guártélyomra, az holott tartottam és tápláltam és mellette lévő 'Strázsa vitézeknek, szolgáimnak és fő deákomnak, megparancsoltam hogy senki bosszúsággal ne illesse, és tavasszal mikor az Tengerre kelletett.., (égés helye).., ni mennem**

(Fol.Hung.66-85) mikor a Tengerre hadakozni kellett mennem) el bocsátottam és késértettem mellette lévő Rab társával együtt ötszáz mérföldnyire, és adtam neki útra való elegendő költséget és énnekem erősen meg esküdt 's meg is átkozta magát hogy ezen Levelemet Nemzetségemnek Szikszó Városábant el is viszi és én is őtet megátkoztam, hogy Isten őtet ölje meg hirtelen halállal ha ezen Levelemet Nemzetségemnek meg nem adja. Azért a' ki ezen Levelemet fogja olvasni mondja meg neki; hitéről és átkáról emlékezzék meg fogadását teljesítse be, kegyelmeteknek ha unalmára nem lészek ezen országnak dolgairól és szokásairól mulatságnak okáért egy keveset írok.

Mivel az Historicusok írják hogy a Magyarok, Hunusok Scithiából jöttek Európában én ezen országban tudakoztam, hol laktanak azon Magyarok lakó [4 v) lakóhelyekre rá akadtam. Lakásuk volt a Volga Vize mellett, igen fövényes és erdőtlen helyen; mind azon által szép házakban, laktanak, mivel ma is a földben kályha darabok találtatnak, akivel náluk új keresztény korsót csinálnak; a téglák pedig igen szélesek és szépek, melyből meg esmerhetni, hogy derék házakban laktanak. A'Magyarok királya pedig Lakott Kuma nevű folyó víz mellett, ( Fol. Hung. 583-1 v:... lakott Kuma nevű folyó víz mellett. derék folyó víz mellett...) Kinek Palotái jóllehet rongyosok, de ma is fennállanak és azon falu hellyet, itt való Pogány nyelven hívják Magyarnak, Magyar nyelven pedig sehol sem beszélnek, sem magyar faluk sehol nintsenek: Amint pedig a Magyar Kalendáriom írja, hogy (Fol. Hung. 668-1 v:... hogy Anno 415. a' Magyarok visszatértenek...) négyszáznegyvenöt esztendőben vissza tértek Scithiában azon Magyarok le telepedtenek a Chrimi ( Fol. Hung. Hong. 289. v:... chinai.. ) Tatárok között most is Chrimben a Tatár Cham protectiója alatt hét falukban voltam is olyan ország pedig az hol magyarul beszélnének több nintsen a' mi magyar országunknál. ( Fol. Hung. 583-1 v:... hogy in Anno 445 az Magyarok vissza tértinek Scythiában azon Magyarok le telepetenek az krimi Tatárok között, és mostis Krímben a Tatárok protekciója alatt vadnak hét Magyar faluk, melyekben magyarul beszélnek, nincsen több a' mű Magyar országunknál s -. ennél.

Ezen az országon sok bálvány imádó nemzetségek vagynak Csuvas és Madra nevű Nemzetek, a' kik imádság helyében kancza lovakat és juhokat ölnek az Istennek az húsát magok meg eszik, a' bőrit az Istennek adják és a fűzfára felterítik, némelyek pedig a' nyúlbőrt szénával meg töltik és attól mint Istentől jó és szép időt kérnek, hogy ha pedig eső talál lenni, erősen meg korbácsolják, némelyek az holt testeket fel akasztyák, némelyek vízbe vetik; némelyek meg égetik, ki mitsoda Planeta alatt születik, az itt való Indusok pedig, Templomokban ördög képének imádkoznak, az Istennek pedig azt mondják, nem kell imádkozni, mert igen irgalmas az ördögnek aki ellenségünk annak kell imádkozni. Ezek holt testeket meg égetik, és az hamuját szóró lapáttal széllyel szórják, az mely Asszony pedig özvegységre marad, a többször férjhez nem mehet, hanem nagy rakás fát rakat és annak tetejében fel ül 's azon fát megöntözi olajjal 'sírral 's magát elevenen meg égeti. Ezek a' tehénnek is imádkoznak mivel a tehén tejet és vajat ád, az húgyát pedig nagy becsületben tartják, Némelyek pedig a' döglött húst inkább szeretik mint a friss húst, mivel azt tartják, hogy jobb akit az Isten megölt mint a' kit az emberek ölnek meg. Némelyeknek pedig sem Templomok sem papjok sem írások nintsen. A Scithiai Birodalomban sok féle Tatárok vannak, a' kik más féle Nemzetségek nagy ellenségek, úgy mint: Csermíszi, Csúvási, Mosdrai, Korokalpági, Bashirczi, Kalmuki, Kibanczki, Imkmenczki. hivinczki, kergesi, karagantsi, Andraveczi, kumikai, a Bukharczi Tatárok miképpen imádkozzanak azokat láttam. Mindenkinek a' kezében éles kés vagyon, ugrosnak és illyen módon szólnak: csaksely, bakszely; valamikor ugrik, mindenkor homlokon vágja magát az éles késsel, rajtok (Fol. Hung. 668-2) .. rajtok igen tsudálkoztam, és azt gondoltam hogy mind meghalnak a rettenetes Sebtől, de meg kenvén asztán magokat olajjal, azután harmad napra semmi gondjuk nem volt. ) csodálkoztam és azt mondottam, hogy... ind (égés helye) ... hat magokat harmad napra ... gongyok nem vólt.

Anno 1820. teleltem egy Mosqua nevű városban, melyben sok ritkaságokat observáltam. Ezen városnak kerületi tizen öt mérföld, Templom vagyon benne ezer hat száz, harang kilenc ezer hat száz, egy kiváltképpen való nagy harangnak a kerületit meg mértem mely is nyolcvan kilenc arasz, ebben a városban láttam iszonyú nagy ordító oroszlánokat és csodálkozásra méltó nagy Elephantokat, melyek közzül egynek a' hátán ült harmintz fegyvert fogható ember, kettőn pedig hatvan ember, egész eleségével és készületével együtt.

Én többet is írnék, de nem lehet, mivel ez órában jöve hozzám a Gályar Mester író Deákja ki is azt mondta, hogy Napkelet felől igen jó szél támadott, és a Gálya vitorláit fel akarjuk emelni, Istennek jó voltából szándékozunk indulni Napnyugatra a' Persák ellen azért ezen Levelemet hirtelen be is pecsételem 's indulok a' Gályára, ajánlom magamat Isten gondviselésében, és a' szerentés szeleknek, mivel a' Tengeren való hadakozásnak társa a' szél és rettegés, mert a rettenetes habok egyik a' másikra, mint a nagy hegyek úgy borulnak, bizony az Istennek azért hálát adok, hogy én a' Tengeren olyan bátor vagyok, mint a' Szütskő kancza ló hátán.

Szikszai Bíró Úrnak 's az egész Tanácsnak, Szűcs István. György Jankó, Mező Jankó, Szarka Jankó, Pap István, Kereskényi István és Pál, Szanyiszlai István és Pál, Csáti Gyurka és 'Sigmund, Tajnai János, Bági István, Tiszteletes Prédikátor és Mester Uraimék jó egészséget kívánok. Éllyenek kegyelmetek mindnyájan sokáig én is élek a' varjak szerencséjére, kelmeteket Szerelmes édes Atyám fiai, Szomszédim Barátaim Rokonim Isten ótalmában ajánlom 's utólsó csepp véremig maradok Asztrakámba a' Caspium Tenger mellett, 2 Április 1724.

Kegyelmetek Atyafia szolgája Turkolly Sámuel.

( Erős a gyanúm, hogy a hirtelen "be pecsételés" izgalmában maga Turkolly égette keresztül levelének első lapját.)

Ma, amikor több mint száz okmány bizonyítja már a kumamenti Magyariának magyar mivoltát, s amikor minden kétséget kizáróan, okmányszerű bizonyítékok alapján tudjuk, hogy Magyar városa a kummagyar fejedelmek székhelye volt, meglepő az a biztosság, ahogy Turkolly Sámuel ugyanilyen értelemben nyilatkozott Magyar városáról.

Ne gondoljuk azonban azt, hogy Turkolly kijelentése ötlet volt csupán, mert nem lehetett az, Turkollyt mindössze 320 esztendő választotta el Magyar városnak, a kummagyar fejedelmi székhelynek elpusztulásától. Tíz emberöltő nem olyan nagy idő, hogy a hagyományok az ő ottjártakor már nem élhettek volna! Anonymust is három évszázad választotta el a honfoglalás korától s mégis mennyi értékes adatot rögzíthetett meg a még akkor élő hagyományok nyomán!

Turkolly perzsa és tarár bennszülöttek között fordult meg; s mindkét népnél első kézből kaphatta a kumai magyarság emlékét őrző hagyományokat. Turkollyt megelőzően soha, senki nem állította, hogy a Kuma mentén valaha magyarok laktak volna, vagy hogy Magyar városa magyar fejedelmi székhely lehetett valaha. Nem juthatunk tehát más következtetésre csakis arra, hogy Turkollynak fentebbi értesítése csakis az egykorú népi szájhagyományban gyökerezhetik.

Leírásából kitűnik, hogy saját szemével látta mind a volgavidéki, mind a magyari épületmaradványokat. Ez utóbbiakat rongyosaknak mondja: tehát megviseltek, imitt-amott omladozók, düledezők, lyukasak a falak, beszakadtak a boltozatok. Ezt látjuk azokon a kitűnő képeken is, amelyeket félszázaddal később Pallas készíttetett a magyari romokról. (érthetetlen előttem, miért mondja minden szövegközlés a rongyosok szót rogosaknak, mikor a levél minden egyes példányában világosan rongyosok áll.) A levélben említett kályhadarabok csakis a magyari mázos téglák lehetnek.

Ezek után szóljunk Turkolly eredeti levelének mellékletéről. A Fol. Hung, 298. sz, levél 5 rectojához ragasztva találjuk, de nem az eredeti levélpapíroshoz, hanem az ahhoz ragasztott toldalékra rögzítve. Nagysága 92 X 144mm, Anyaga: durván simított, rózsaszínű, vékony hártyapapíros, jellegzetesen kínai gyártmány. Széle szakadozott. Rajta halovány, lino-jellegű, poroszkék nyomású, kínai szöveg.

(Az az állítás, hogy Turkolly levelének melléklete olyan "ritka értékű rovásírásos szöveg, amilyet az egész világ tudósai keresnek," minden alapot nélkülöző vélemény. A szóbanforgó írásról az első pillanatban látjuk, hogy kínai)

Felkérésemre dr. Megyeri József tanár úr volt szíves megvizsgálni a szöveget, és úgy találta, hogy az valóban kínai nyomtatvány, mégpedig egy vendéglő hírverő célzatú kiadványa. Nem sikerült minden szót megfejtenie, de a szöveg nagy része így is ismeretessé vált. Alább a kínai szöveg szavainak sorrendjében közöljük fordítását, noha ez a magyarosság rovására történik. A fordítás így hangzik: "Szép haszon első emléke..Az én vendéglőm nyílik étkezésre "Szép haszon első emléke" megjelöléssel... pénzért (drágakőért) mindegyik tartományba menők és jövők..... szállást ( fedelet, fedni?) .... Az én vendéglőm megjelölése mai formájában "Kis gesztenye". Bárki a földön, mindnyájan..... Az én vendéglőm "Kis gesztenye" névvel...... nem bír..... fehér......"

Vagyis szabad, magyaros ábrásban: Szép hasznom első eredménye. Vendéglőm és étkezdém "Szép hasznom első eredménye" néven nyílt meg.... (Méltányos?) áron mindegyik tartományba menők, és onnét jövők szállást (találnak nálam?) . Vendéglőm megjelölése mai formájában "Kis gesztenye". (Keresse fel?) ... mindenki a "Kis gesztenye" nevű vendéglőmet,

A melléklet fellelési körülményei máris kétségessé teszik, hogy az Magyarból származnék; sőt még azt is kétségbe kell vonnom, hogy valóban Turkolly küldte-e azt haza-. De még ha ő küldte is, semmiképp sem származhatik Magyar romjai közül egyrészt azért, mert ilyen vékony selyempapíros nem maradhat fenn évszázadokon át, olyan humózus és nedves talajban, mint Magyaré, másrészt kizártnak tartjuk, hogy Magyarban kínai vendéglő és szálloda lett volna! Az azonban nem lehetetlen, hogy Turkolly valahol másutt, Oroszországban jutott az érdekes röpcédulához és ezért Farkas Mátétól azt is hazaküldte.

A szóbanforgó melléklet kisebbített mását képmellékleteink között közöljük. Megjegyezzük, hogy a vékony papiros túloldalán latinbetűs írás volt, amelyet azonban áthuzogatással olvashatatlanná tettek, Ennek átitatódott nyomai a kínai szöveget helyenkint olvashatatlanná teszik.

GÄRBER JÁNOS GUSZTÁV MAGYARBAN

Turkolly ottjárta után négy év múlva, tehát 1728-bon Gärber kereste fel a nevezetes romokat.

Gärber (Gaerber) János Gusztáv, akkoriban az orosz hadsereg pattantyús őrnagya, később alezredese, részt vett Nagy Péter cár 1722, évi sirváni hadműveleteiben. A cár sikeres hadművelete után -a meghódolt Derbend kulcsaival tért vissza. Kíséretében volt Gärber is A kiválóan képzett tisztet azonban

Perzsiába küldték. Feladata egyrészt az volt, hogy tüzérségével biztosítsa, sőt ha lehet, még terjessze is ki az orosz hódítás hatalmi körét, másrészt hogy tollal és ecsettel minden nevezetes dolgot jegyezzen fel és örökítsen meg azon a területen, amelyen áthalad. Mikor a háborúskodás véget ért, Gärber az egész Kaukázust beutazta 1726-1727-ben térképezte azt, és leírást is készített arról. Ezután a határmegállapító bizottságba nevezték ki biztosi minőségben és 1727 december 12-ig valóban az orosz- török határon dolgozott.

Midőn 1729-ben visszatért Moszkvába, majd amikor 1731-ben Pétervárra helyezték át és bemutatta a Kaukázus keleti tartományairól, azok népeiről írt dolgozatának kéziratát Bayer-nek és Müller-nek, a tudományos világ figyelme azonnal feléje fordult:

Gärber beszámolójának a cserkeszekről írt fejezetében találjuk Magyar leírását. A vonatkozó rész magyar fordításban az alábbi:"...a Kuma.. a hegyekben ered, de amikor már kijutott közülük és sok más folyót is egyesített magában, s így valóban hatalmas folyóvá dagadt, szabad térszínen át egyenest a Kaspi- tengernek tart. Ezt azonban nem éri el, mert egy-két napi lovaglásnyira elveszik: elsekélyesedik nádas mocsarakká posványosodik majd eltűnik a földben. Azon a vidéken, ahol a Birumát (helyesen: Bujvolát) veszi fel, kellemesen szép földek és erdőségek vannak, nemkülönben különféle helységek és falvak maradványai is. Ugyanitt egy nagy városnak a romjait is találhatja az ember: szép kőházakat és bolthajtásokat. Ezekből, valamint a romok alatt heverő és részben jeles szobrászmunkával faragott kövekből csakis arra a következtetésre juthatunk, hogy ennek valaha tetemes és híres városnak kellett lennie. Még manapság is Madzsarnak nevezik... Gyaníthatóan erről a vidékről származtak a magyar királyság alapítói."

Nagy kár, hogy sem Turkolly, sem Gärber nem hagytak a romokról részletesebb leírást hátra, mert a legközelebbi adatunk majd egy fél évszázaddal későbbről származik. Már pedig 40-50 év nagy idő, különösen pedig az adott körülmények között, amikor a természet erőin kívül az emberkéz is szorgalmasan pusztította azt a keveset, amit Magyar városa egykori fényéből Timurlenk romboló hadai meghagytak.

Gärber tudósításait legelsőnek Bayer használta fel "Geographia Russiae ex Constar_tino Porphirogenito" c. értekezésében, ahol is így emlékezik meg Magyar romjairól:..Ad confluentes fluvios (Kumam et Bivaram) urbis magnae cadaver facet palatliorum rudera, et subterraneorum cellariorum subsiructiones."

Valahogyan szett tett Gärber feljegyzéseinek másolatára Vackerodt, porosz követségi titkár is és mivel ezeket az iratokat az ő hagyatékában találták, azt hitték, hogy azok tőle is származnak. Ezért történhetett meg, hogy Gärber értekezése a berlini akadémia francia nyelvű kiadványai között Vockerodt nevével jelent meg s Később Müller az eredetit is kiadta.

Midőn Bayernek fentebb idézett földrajzi műve megjelent, ahhoz Gärber - bizonyára a mű tanulmányozása közben jegyzeteket készített. Ezek között szerepel ez a feltűnően érdekes és fontos feljegyzés is: "A magjary, vagy inkább madsjary nép, amely a cserkesz hegyek alatt észak felé a "térföldön" lakott, ismét visszatér Madzsar romjaihoz és nagy paloták, meg egészen boltozott pincék maradványairól beszél."

Ennek a feljegyzésnek bővebb magyarázatával fentebb már foglalkoztunk.

SCHOBER, LERCHE, TATICSEV ÉS PAROBITZ

Baer közli, hogy bizonyíthatóan még Gärber ott járta előtt látta Magyar romjait Schober sebészorvos is. Őt Nagy Péter cár természettudományi célú utazásra küldötte a Terek folyó környékére. Baer szerint Schober néhány rajzot is készített Magyar egyes épületeiről, de egyelőre sem ezeket, sem Schober leírását nem ismerjük.

1734-35-ben Lerche, aki Hesseni Homburg Lajos hercegnek az északkaukázusi pusztákon tett utazásán útitársa volt, szintén járt Magyar közelében. A romokat ugyan nem látta, de hallott azokról. Úgy értesült, hogy "egyes épületeket még feliratos kövek borítanak". Néhány magyari épületnek a rajza is keze közé jutott (hogy mi módon nem mondja meg). Ezeket közlés végett átengedte Büsching-nek s azok meg is jelentek némi rövid, reánk nézve értéktelen - szöveg kíséretében.

Gmelin tudósít arról, hogy 1735-ben Taticsev, Asztrakán kormányzója erős katonai fedezet mellett néhány megbízható emberét elküldte Magyar romjaihoz hogy kutassák át az akkor még tatárok által megszállott vidéket. Az orosz kormányzó emberei a még fellelhető régiségeket magukkal vitték, így többek között egy kékszínű, nagyon erős, teleírott papirost is, meg néhány érmét. Ennek a gyűjteménynek teljesen nyoma veszett, ami annál is sajnálatosabb, mert abban az időben még valószínűen igen sok érdekes dolgot lehetett találni a romok között, amit később az odatelepedett orosz földmívesek - "kincskeresés" közben - feldúltak, elhordtak s elpusztítottak. Klaproth szerint nincs Magyarban talpalatnyi föld sem amelyet az orosz parasztok meg ne bolygattak volna, s így még az a kevés érték is, amit meghagytak, lepusztulván róla a védelmet nyújtó fedőréteg biztos enyészetnek indult.

Különösen sajnálatos az említett írásos emléknek elkallódása, mert az bizonyára értékes adattal járult volna hozzá Magyar és Kummagyaria történetének ismertetéséhez. A múlt század elején a mongolok még mindig ugyanazt a papirosfajtát használták a buddhista szent könyvek céljaira. A papiros színe kék, barna, vagy fekete, a reájuk kerülő betűké pedig fehér, arany-, vagy ezüstszín. Teljesen hasonló módon készültek azok a Szemipalatna és Abláj-kit környékén talált tibeti és mongol írások, amelyek a XVIII. század harmincas éveiben olyan nagy feltűnést keltettek

Feltétlenül eredménnyel járna fáradozásunk, ha a vatikáni levéltárban felkutatnók azokat a leveleket és írásos jelentéseket, amelyeket Gyeretyán fejedelem, illetve az ő sokszori levélváltására Magyarba kinevezett katolikus püspökök a Római Udvarral váltottak. Erős a hitem, hogy ezeket -a maguk idejében is ritkaságszámba menő - keleti írásokat sem Avignonban, sem Rómában nem semmisítették meg. Ez az a legelső és legelemibb feladat, amelyet ezen a téren sürgősen el kellene végeznünk.

1756-bon a cári udvar Parobitz őrnagynak adott megbízást arra, hogy Magyar környékét megvizsgálja. Hogy utazásának mi lett az eredménye, nem tudjuk.

GMELIN TUDÓSÍTÁSA MAGYARRÓL.

A XVIII. század utolsó- és a XIX, század első negyedéből származnak a legrészletesebb, leghasználhatóbb adataink Magyarról négy érdemes német utazótól. Ezek sorát S. G. Gmelin nyitja meg. Ő mutatott rá elsőnek arra, hogy Magyar romjain tulajdonképpen három, romok borította területet szoktak emlegetni. Már csupa kegyeletből is célszerű lesz, ha megtartjuk a Gmelin által levezetett Alsó-, ill. Felsőmagyar elnevezéseket, azonban a középütt fekvő székvárosra fölösleges a megkülönböztető "Középső"-jelző megtartása, annál is inkább, mert középkori pápai okleveleink következetesen Magyar néven említik a fejedelmi fővárost. Mielőtt áttérnénk Gmelin leírása építészeti részeinek ismertetésére, foglaljuk egységes képbe mindazt, amit főként Gmelin és Klaproth nyomán a Magyar-környéki romok fekvéséről tudunk.

Gmelin a romokat 1772 szept: 21-én kereste fel. Magyartól keletre mintegy 64 km-rel, a Sztálingrád-moskodi műúton kelt át egy-egy rozoga fahídon a Kumán s annak egyik mellékfolyóján. A Kuma és Bujvola torkolatától 19 km-rel keletre találta az első romokat. Ezeket Első-, vagy Alsó-Magyarnak nevezte. E romok közelében fekszik a ma is virágzó Kavszkaj Uszvjet, vagy más néven Borgon-Madzsar (vagy egyszerűen Madzsar) község. Borgon-Madzsar nevét onnét vette, hogy Skarzinszki nevű földesura burgundi-szőlőt ültetett a határában. A környék tatár lakossága Kicskine-Madzsarnak (Kicsiny Magyar) nevezi. Tekintettel arra, hogy ezek a tatárok a vidék őslakói és ha valaki, ők őrizték meg a régiek hagyományait, közelfekvő az a feltevés, hogy ezt a településhelyet a gyeretyáni időkben is hasonlóképpen nevezték.

Magyar székváros romjai főként a Kuma balpartján és a Bujvola (gonosz farkaspók) mindkét oldalán találhatók, de ezekkel szemben a Kuma jobbpartján is van egynéhány kevésbé ismert rom, egykori házak és egyéb épületek maradványai. Ez a- folyók által három felé tagolt - romcsoport alkotta egykoron Magyar városát. Ma az oroszok a romokat Szerednoj-Madzsarinak (Középső Magyar) nevezik. A közvetlen közeiben fekvő község neve ma: Prikumszk. Korábban ugyanezt a községet Buggyennovszk, Praszkoveja, Szvante (v. Szvjatova) Kreszta, ill. Szvatoj Kreszt néven ismertük.

Magyar városát tulajdonképpen három folyó szelte át. Közöttük a legnagyobb a Kuma. Bő víz idején igen tekintélyes folyó a Bujvola (Gmelinnél tévesen Barvala, vagy Bibala) is, a legkisebb pedig a Donguszle (Disznópatak; Gmelinnél tévesen Tamuszlova). Ez a két utóbbi folyó a torkolata közelében tóvá dagad, de majdnem egész éven át megtartja összeköttetését a főfolyóval. Kivételes esetnek számít, ha esőtlen nyáron a Kuma igen alacsony vízállása mellett a mellékfolyók sorra kiszáradnak, a Bujvola terjedelmes mocsárvidékké változik, s abban meg egyéb vadállatok találnak menedéket.

A romok - Klaproth szerint - magas steppe oldalban terülnek el a Kumának bal- és a Bujvolának mindkét oldalán, észak felé pedig két kis sóstóig húzódnak, de már az ő idejében (1848) is nagyon jelentéktelenek voltak. Számba se jövő nyomokban akadt csak reájuk. Klaproth becslése szerint a romok mintegy 23 négyzetkilométernyi területet borítanak, nagyjából négyzet alakban. A terület hosszabbik tengelye észak-déli irányú.

Hogy milyen bámulatosan nagy terület ez (különösen, ha meggondoljuk, hogy olyan városról van szó, amelyik a XII-XIII. száradban élte virágkorát azzal érzékeltethetjük leginkább, ha összehasonlítjuk Budapest mai kiépített területével. Az egybevetésből kitűnik, hogy Magyar három egymás mellett fekvő, épületromokkal borított része akkora terület, mint amekkorát Budapesten a tervezett óbudai hídtól kiindulva a külső Hungária-körúton át a csepeli összekötő hídig rajzolt határvonal a Dunával a pesti oldalon zár be, majd ezt kiegészítően a budai oldalon a Margit-hídtól a lágymányosi vasúti összekötő hídhoz húzott félkörnek másfélszeres területe. Ezenkívül jön számításba a Magyar külvárosaként szereplő Felső-Magyar. A két város közti 3.5 km-es térköz pontosan Budapest és Budaörs távolságának felel meg.

A maradványoknak a sorsát a XIX. század elején sűrű tömegekben ideözönlő telepesek pecsételték meg, amikor a romterület közelébe húzódtak. Mivel ezen a bozótos területen az épületfa aránylag ritka, hamarosan széthordták a kitűnő minőségű építőanyagot. "A romok teljes megsemmisülésének szomorú ténye azonban - panaszolja Klaproth - Potemkin Szergej Pavel gróf nevéhez fűződik. Ő a bűnös a romok teljes eltakarításában, mert a nagyrészt még mindig fennálló épületeket ő bontatta le, hogy anyagukat a közelben épülő kormányzósági erőd, Jekaterinograd falaihoz felhasználja, Azóta aztán a pokojnoji, meg a praszkovinoi parasztok annyi kőanyagot elhordtak innét, hogy ma (1808!) már csak két halotti kápolna van meg mindössze, azok is beomlottak!"

Gmelin szerint is az egykori Magyar helye egy négyszögalakú domborulat s annak átmérőjét 5.5 km-re becsüli. Ezt a domborulatot természetesen a sok beomlott és eltemetett épületrom alkotja s meg is mondja Gmelin, hogy lépésről-lépésre találunk romokra, épületekre s vegyes maradványokra. Lássuk azonban most már Gmelinnek 1772-ből származó pompás leírását magukról a romokról. "Ezek a romok - írja Gmedisi - az egykori pompás és nagy városnak beszédes tanai. Egyes épületek romjai ma is még olyan állapotban vannak, hogy áttekintően tájékoztathatnak bennünket. Mások jobban tönkrementek és a legtöbbről az idő vasfoga csak az omladékot és az alapfalakat, többé-kevésbé beomlott boltozásokat, stb. hagyott meg. A jobb megtartású és erősebb kivitelű romok a négyszög peremein sorakoznak és körbeveszik a város többi részét. Ezek nagyobb körültekintéssel, maradandóbb és nagyobb téglákból épültek, faragványokkal gazdagon díszítettek és többnyire elkülönülten állanak. Sáncok és gödrök nyomai veszik körül őket s általában magukon viselik minden nyomát annak, hogy valaha előkelőségek palotái (várai, kastélyai) voltak. Kiterjedésük, pompájuk és időálló voltuk egyaránt bizonyítja ezt.

A téglák olyanak, ahogy azt az asztrakáni tatároknál ma is készítik, u. i. szélesebbek és vastagabbak, mint a mi közönséges égetett tégláink. A falakban csak imitt-amott akadunk mész- és homokhabarcsra, jobbadán csupán agyag közbeiktatásával készültek. Belülről azonban majdnem minden szobát mésszel vakoltak, simítottak és mázoltak. Az épületek alapzata többnyire égetett tégla, ritkábban terméskő, azonban valamennyié nagyon tartós kivitelű. A gerendák anyaga fenyő.

A még fennálló épületek formája négyszög, nyolcszög és kör. Valamennyi 4-9 Faden (7.5-17m.) magas és a négy-, vagy nyolcszögalakúak fent csúcsos piramisban végződnek, vagy ami sokkal gyakoribb, piramisalakúan, csúcsosan egymáshoz hajlanak a falak. Ezekhez a piramisokhoz, vagy kupolákhoz az oldalfalakba rejtett csigalépcsők vezetnek; ezek nagyon keskenyek és ritkán haladják meg az 1.30 m szélességet. A piramisok és kupolák világításukat ablakszerű oldalnyílásokon keresztül nyerik. A tetőn a kupolák boltozottak. Minden háznál van ugyannak egy kőből épült, magas és téres csarnok két ablak- nyílással, ebből egy ajtón át az alsó főszobába léphetünk: A csarnokba vezető kapuzat előre ugró - és alacsony. Tehát minden épület három részből: az alsó főszobából, a csarnokból és a boltozatból, vagy piramisból áll.

A főszoba a napvilágot jó magasan alkalmazott, nem nagy és keskeny ablaknyíláson át nyeri minden oldalról. Ezenkívül a padozathoz nagyon közel is van egy, vagy két oldalról egy-egy kisebb nyílás, vagy azért, hogy világosságot adjon, vagy a légvonat biztosítása céljából. A főszoba, valamint a csarnok oldalfalai egy téglavastagsággal és ezeket a gyengített helyeket fent mindig boltívek váltják ki. Valószínűleg a falfelületek tagozása volt a cél. Belülről még több gyengítést, vagy fülkét találunk.

A kerek házak építésmódja még jobban eltér a mai és ázsiai építészettől. Ezek ugyancsak 4-9 Faden magasak, nem nagyok, fenn boltozatosak, vagy csúcsosak és a kerek perzsiai és egyéb őrtornyokhoz olyan hasonlók, hogy ilyesmiknek tarthatná őket az ember, ha a többi épület közepette és nem lapályos helyen állanak. Lőrések helyett ablakaik vannak. Gyaníthatóan raktárakul szolgáltak.

A főszoba közepén kerek nyílás van a boltozati pincéhez. Ennek átmérője 3-4 láb (2.0-2.5 m.) és jól zárói kőlap fedi be. A pinceboltozat vízszintes folyosó, gyakran nem hosszabb, mint a szoba, máskor. - mégpedig nem ritkán - az alapfalak alá nyúlik, majd egyenes vonalban az udvar (major) határáig terjed és ott ismét elzárható kijáratban végződik. Néhány levegőző nyílása is van.

Az épületek díszítését kék, zöld, vörös, tégla és gyöngybetétes csiszolt kövek alkotják. Ezeket az alsó szoba, a piramis, vagy a kupola és a csarnok külső és belső falán az égetett téglák között igen csinosan, háromszög, négyszög rombusz, kereszt szív és egyéb alakban rendezik el és falazzák be éppen úgy, mint azt Szeliternoj Gorodok (Salétrom városka) épületein láthatjuk.* (Összevetésül 1. kirgiz házak faláról Princz Gyula által gyűjtött ékítmények rajzát.)

Az udvar fent leírt jeles épületeit kis sánc veszi körül, formájához mérten mindig négyszög alakban. Minden udvarban egy, vagy néhány sírt számláló temetkező hely is van nyilván a tulajdonosé és a családfabelieké. Minden sírhoz álló, vagy fekvő sírkő tartozik. Az utóbbiakon - leginkább felső lapjukon - egy Németországban is szokásos koporsó vésetét láthatjuk, kb. 150-180 cm. hosszúságban, másokon azonban mértani, vagy egyéb formák mutatkoznak. Ezek nekem önkényesnek tűntek fel (talán a halott kézjegye, vagy pecsétje lehettek); lehetett látni ezeken háromszöget, keresztet, négyszöget stb. Egy nagy sírkő lapja hosszanti irányban három részre oszlott, a középső mezőben egy koporsó képe, a szélső mezők mindegyikében egy- egy figura.

Ezeken az egyes udvari temetkező-helyeken kívül vannak még közönséges és közös temetők is, különösen egy térség, a Bujvola "taván" túl, tele a legkülönfélébb sírkövekkel.

A városnak ezt a belső részét körülvevő, maradandóbb jellegű épületekkel övezett terület ma mind egyetlen romhalmaz és kis dombot alkot. Annak idején ezek a házak bizonyára gyengébb minőségű kőből, sőt részben égetetlen agyagból (tehát vályogból) készültek. Mindamellett minden háznak megvan a maga körülfutó sánca és egy-két sírja az udvarban s egykori tulajdonosai ott alszanak a maguk földjén, miként azt a sáncok és a sírkövek beszédesen tanúsítják. Mindez tanúság ennek az egykori városnak virágzó volta mellett!

* Gróf Potocki János utazásából: "Az Aktuba mellett fekvő Dzsid-Hadzsi (oroszul Szeliternaj Gorodok), jelentős romokban gazdag volt, ma azonban csak jelentéktelen égetett téglarakásokat, halmokat talál az ember. Ezeknek a tégláknak egyik oldala kék, zöld, vagy fehér. Ezeknek a tégláknak egyik oldala kék, zöld, vagy fehér és és csiszolt: Ugyanígy mozaikok nyomait is kimutatták. Az a négy torony, amely már 1750 körül is ott állott, újabb és akárcsak Asztrahány falait ezeket is a régi téglaanyag felhasználásával építették.

Újabb eredetüknek bizonyítékai a következők: az anyag, amely gyenge minőségű közönséges agyag és a régi tatár agyaghoz nem is hasonlítható. Az ablakok asztalosmunkájának újabb ízlés szerinti kivitele, valamint a csiszolt égetett téglák, amelyeket itt egymással teljesen összevissza kevertek. Ezzel szemben errefelé ezeket a tatárok csupán az ajtóknál és az ablakok szarugerendái körül alkalmazzák.

Azokat a szakadékokat, amelyek ma Madzsarit tagolják, a lezuhogó víztömegek vájták, nem pedig, mint egyes utazók állítják, művészi sírok maradványai. A madzsarbeliek, - ha már akkor megvoltak ezek az árkok - esetleg saját védelmükre is használhatták azokat. Úgy vélem, a város szélének még most is (t.i. 1772-ben!) meglévő erős épületei, legalább mellékesen a város védelmét célozták. A kúpalakú tetőkből a lakósok jól lövöldözhettek, a földalatti boltozatokban pedig vagyonukat, asszonyaikat és gyermekeiket helyezhették biztonságba. A város peremén található erősebb építmények bizonyára nem halotti sírboltok, mauzóleumok, ahogy egyesek hiszik. Miért lennének akkor az egyéni sírok minden egyes udvarhelyen?

Madzsarihoz közel, a Bujvola tószerű kiszélesedésénél láttam egy tömegsírt - folytatja Gmelin - eredetét azonban máig sem tudom megmagyarázni. Ez a sír csak valami véletlen következtében válhatott ismertté. Talán valaki beleszakadt, vagy más módon. Ugyanis nincs semmi jele és nyoma annak, hogy a földet ott megbolygattak volna, Egy kákával, náddal benőtt térségen van egy kb. 4m mély, 8m hosszú és kb. ugyanolyan széles gödör menedékes falakkal, amelyet agyag és gyep borított, sőt részben még ma is az borítja. Ez a gödör majdnem színültig van elmállott emberi csontokkal. Úgy látszik, valami ütközet elesettjeinek földi maradványai lehetnek.

Nagyon valószínű, hogy Timurlenk második magyari látogatásának, miként láttuk: bosszúhadjáratának szerencsétlen kumai magyar áldozatai alusszák ebben a tömegsírban álmukat. Amelyik városban ez az emberi fenevad megjelent, ott katonái Timur egyetlen szavára, a lakosok százezreit gyilkolták halomra.

A tömegsír Gmelin méretei szerint kb. 200 köbméteres. Ekkora sírban - az 1914-es és a jelenlegi világháború tapasztalatai szerint - ezer emberi hullát minden különös igyekezet nélkül el lehet helyezni. Az is valószínű azonban, hogy az 1396. évi magyari vérengzésnek több ezer magyar áldozata volt, tehát több ilyen tömegsírnak is kell Magyar romjainak környékén lennie. Gondoljuk meg, milyen nagy lépéssel vinné előre a kumai - és egyben a honfoglalás előtti magyarságra vonatkozó ismereteinket, ha módját keresnénk és találnánk annak, hogy hivatott antropológusaink ezen a szomorú, de óriási csontanyagon tüzetes embertani vizsgálatokat végeznének. Ezt a feladatot a legközelebbi jövőben mindenképpen elvégzendő nemzeti őstörténeti munkálatok sorába kell utalnunk.

A már említett Alsó-Magyarban három, egymástól mintegy 400-400 méterre fekvő épületcsoportot találunk. A három együtt szabályos háromszöget formál. Egyik a három közül alak és kivitel dolgában teljesen hasonló a már leírt nyolcszögű építményekhez, csupán annyi a különbség, hogy nagyobb, mint bármelyik a magyarlak közül, Ezzel szemben azonban a tagozatok, cirádák, a csiszolt és színes téglák pedig kisebb számúak, mint amazoknál láttuk.

Magyartól nyugatra, mintegy 3.5 km-re ugyanolyan romokat találunk, mint Magyarban. Ezt a romtelepet nevezik az oroszok Felső-Magyar-nak.

GÜLDENSTADT ÉS PALLAS LEÍRÁSA MAGYAR ROMJAIRÓL

Egy esztendővel Gmelin elutazása után, 1773 júl. 4-én újabb német utazó: Güldenstadt kereste fel Magyar romjait. Helyszíni tanulmányai kiegészítik elődje alapos kutatásainak eredményeit, amennyiben Güldenstadt olyan további 400 négyzetölnyi (azaz egynegyed kar. hold) területre talált, ahol ötven égetett téglaépület romjait számlálhatta még. Szerinte ezek az épületek nem lakóházak, hanem sírboltok, mivel valamennyinek földalatti boltozatos helyisége volt, de ezek nem pincék, hanem sírkamrák lehettek, ahova a koporsót helyezték.

Ettől a helytől kb. egy km-re keletre mohamedános mecset romjaira akadt, mellette a hozzátartozó torony, vagy minaret romjaival együtt, ismét tovább egy km-rel keletre, imaházféle épület romjait találta. A kettő között - ahogy gondolja lakóházaknak kellett lenniök, de ezeknek már nyomát is elmosta az idő, mert ezek a házak -a mai tatái építkezés módhoz hasonlóan - fonadékos, szövevényes jellegű építmények lehettek. A szövevényes, azaz sövényház, mint melléképület, ma is divatos még a magyarságnál s tudjuk, hogy ezt az építkezésformát honfoglaló őseink hozták magukkal.

Egyes feliratokból Güldenstadt - tévesen - arra a következtetésre jutott, hogy a Hedzsra VIII. századában ( ami a keresztény időszámítás szerint a XIV. századnak felel meg) Magyar városát - az építkezés módja és stílusa alapján - mohamedánusok, a történeti adatok alapján pedig közelebbről: nogáj tatárok lakták.

1780-bon Pallas kereste fel Magyar romjait és arról ád hírt, hogy már csak mindössze 32 épület állott jobb-rosszabb karban. A tornyok közül csupán tízet talált még meg. Hat év múlva hozták erre a vidékre az orosz telepeseket, s hogy ezek egy esztendő alatt mit pusztítottak, legyen elég az az egy adat, hogy amikor 1787-ben Pallas másodszor is Magyarban járt, mindössze négy kápolna-féle épület maradványát sikerült fellelnie. Minden egyéb annyira elpusztult, hogy ő nem akart hitelt adni annak a hírnek, hogy ezen a helyen valaha virágzó és kiterjedt város állott!

Gmelin és Güldenstadt műveit tulajdonképpen Pallas rendezte sajtó alá, így neki az akadémia levéltárában rendelkezésére állott minden vonatkozó anyag s azt a saját tapasztalatai még ki is egészítették. Mindennek ellenére Pallos tévesen értelmezte az adatokat, mert úgy vélekedett, hogy Magyar csupán híres temetkezőhely lehetett valaha, amit szerinte az bizonyítana, hogy a Kuma mindkét partján kurgánok tömege emelkedik. Ezekről egyébként Gmelin -tudósításában így ír:

Az egész környéken elszórtan tatár sírdombokat, kurgánokat találunk s ezekről azt hiszi, hogy nem Magyarhoz tartoztak, mivel valószínűnek véli, hogy Magyar lakosai nem tatárok voltak. Mindjárt kezdetben ugyanis pompás szkíta városnak nevezi Magyart anélkül, hogy kijelentésének fejtegetésébe, vagy megokolásába bocsátkoznék. (Talán nem is gondolt valamely meghatározott népre.) Véleménye szerint azonban a szkíta néptörzsek sorába tartozott a madzsar nép is. Egyben jelenti, hogy az ő idejében a kaukázusi ingus népet tartották a madzsarok utódainak. (Erről bővebben az utolsó fejezetben lesz szó.)

Pallasnak az érvelése teljesen téves. Érzi ezt ő maga is, mert meg is jegyzi, hogy a kalmükök is kurgánokat emelnek, de ugyanúgy kurgánokba temetkeztek pl. a kazárok, a kánok és a pogány ősmagyarok is. A kurgánok esetleg a városalapítás előtti időszakból is származhatnak! (Többek között ez is olyan kérdés Magyarral kapcsolatban, amelyet csakis helyszíni ásatások útján dönthetünk el.)

Pallas egyébként már csak szegényes maradványokra talált, a már említett 32 lakóház és négy kápolnaféle épület romjaira. Mindamellett megjegyzi Pallas, hogy az omladékokból még mindig rá lehet ismerni az egykori utcák futásirányára, bár ő csak az "épületek rendbenállásáról" beszél, "amelyet az értetlenek esetleg utaknak, vagy utcáknak gondolnának".

Pallas azt a négy épületet, amelyet még ott talált és kápolnaszerű mauzóleumnak, mai kirgiz nevén: gumbesznek, vagy esetleg mohamedán, vagy tatár épületűek hitt, csinosan lerajzoltatta és körülményesen leírta: Keletről nyugat felé irányzott rendben, homlokzatukkal délnek néző építmények. A két nagyobbiknak hossza 36 láb, szélessége 25 1/2 láb. Alapzatuk meszes kötőanyaggal, felső részük agyaggal rakott falazatú. (Potocki az agyagot szalmával kevertnek mondja.) A két kisebb épület széle-hossza 24, ill. 28 láb. Ezek egyike egészen vakolt, ez volt a legépebb maradvány. Mind a négy épületnek dél felől pitvara volt és a bemenetnél (legalább némelyiknél) nyolcszögletű oszlopokat talált, a falon pedig vakablakok voltak a kapu mindkét oldalán. A pitvarból, vagy csarnokból folyosó vezetett az épület főüregébe (Gmelin: terembe), Ennek másik három falán és négy sarkában vakablakok voltak olymódon, hogy a boltozat kúpos fedele nyolcszögletűvé alakult át. A keleti-, néha, a nyugati vakablakon is lyuk látszott.

A belső üreg padolatát Pallas mindegyik gumbeszben felásva találta. Bizonyára kincskeresők jártak ott, mondja Pallas, de Klaproth leírása. - sokkal megbízhatóbban - azt közli, hogy a padolat közepén üreg volt s azon át bocsátották le a holttesteket egy pinceszerű, boltozott üregbe.

Pallas a még álló épületek irányában részint omladékrakásokat, részint egykori épületek alapjait látta. Ezek hol négyszögletesek, hol kerekdedek, ahogy azt Gmelin leírásából is ismerjük. Ettől a helytől 46 lépéssel odébb egy nyolcszögletű épület romjai keltették fel Pallas figyelmét, majd egy másik romcsoport a Bujvolához esett közel. Ezeken kívül sok szertehányt omladékcsoport is borította a térszínt.

A magyari palotáknak Pallastól származó rajzaival kapcsolatban megjegyezzük, hogy ezek tanúsága szerint a Magyarban egykor használatos építészeti stílus az egykorú (XII-XIII. századi) perzsa-mongol stílussal azonos volt. Ezt bizonyítja az a fényképfelvétel is, amelyet a XXIX. tábla alsó képén mutatunk be. A képet Bendefy László hozta magával Szibériából. A rajta lévő felirat szerint régi, Timurlenk korából származó épületnek a romjai a Vjerinszkiji-telep közelében. A nevezett telep a Külső kirgiz pusztaság északi csücskében van, Trojick és Kussztanai városok között, a vasút mentén, a Taguszák folyó (a Tobol mellékfolyója) jobbpartján. Futólagos rátekintés is meggyőzi az olvasót arról, hogy az említett táblán bemutatod magyari, és vjerinszkiji épületek stílusa valóban tökéletesen azonos. Az utóbbiról pedig még ma is meggyőződhetünk, hogy XIV. századi perzsa- mongol stílusú építmény.

POTOCZKI ÉS SCHMIDT MAGYARBAN

1798-ban Potocki gróf látogatta meg Magyar romjait. Akkoriban a négy gumbesz még állott és ő ezek közül egyet újból lerajzoltatott. Egyébként semmi említésre érdemes megjegyzést sem tesz, csupán azt közli, hogy szerinte a romterület átmérője legalább is 2000 lépésnyi. Egyébként Potocki értesüléseit azoktól az örmény és georgiabeli telepesektől szerezte, akik abban az évben érkeztek a romokhoz, hogy a Kuma mellett falujukat, a pokoinoci gyarmatot felépítsék, ismervén azonban a gróf nagy előszeretetét a régiségek iránt, a romokat megkímélték.

Ennek ellenére azonban Schmidt, a mongol dalok híres gyűjtője, mikor 1804-ben átutazott Magyar vidékén, a négy gumbeszt már nem látta, az omladékok azonban olyan állapotban voltak, ahogy azokat később Klaproth találta. Schmidt sem közöl érdemlegesebb dolgot Magyarról, hacsak azt nem, hogy Feodorovszkában egy arab feliratú, Magyarból származó, baromitató vályúnak alkalmazott épületkövet talált.

KLAPROTH GYULA MAGYARBAN

Húsz év múlva, 1807 novemberében Klaproth tekintette meg a romokat, de akkor éppen olyan zivataros időjárás volt, mindent olyan vastag hó borított, hogy érdemleges munkát nem végezhetett, Éppen ezért 1808 szept. 2-án újból útra kelt Georgievszkből, hogy meglátogassa Magyar romját.

Útja öt verszten keresztül csalitos, bokros vidéken vezetet a Kuma folyó partjait összekötő hídig. A pompás termőtalajon messzire kiterjedt cserjések és lombos fák takarták a mindenütt magas, nagyobbrészt omladozó partokat. Nyolc versztnyi úttal elérkezett Klaproth a Kuma bal partján lévő Obilnoj községbe, az itteni magaslat nincs messze attól a helytől, ahol Podkumok egyesül anyafolyójával, a Kumával. Ezt a falut, mint annyi mást a Kuma mentén, részben olyan parasztok lakják, akik valami új, eddig ismeretlen, keresztény szektához tartoznak. Elvetették a Szentháromság tanát, gyermekeikkel és nővéreikkel szoros kapcsolatban éltek és más, a görög egyháztól teljesen eltérő törvényeket tartanak. A keresztények közül sokan áttértek a zsidó hitre és csak az ótestamentumot olvasták. Rendes zsinagógájuk is volt, de rabbijuk nem volt valóban zsidó, hanem egy zsidóvá lett orosz látta el a papi teendőket. Ezeket a szerencsétleneket még nem sokkal előbb is nagyon üldözték, fogságba vetették s minden erővel hitük megtagadására akarták bírni őket. Végre az emberszerető Sándor cár adott nekik teljes vallásszabadságot, csupán azt kötötte ki, hogy csakis idegen családok tagjai köthetnek egymással házasságot.

Innét huszonöt versztnyire Fedorowka helységbe érkezett Klaproth és kísérete, Nicsoj Podgornoj és Novo Savedennoi falvakon keresztül. Mindkettő a folyó baloldalán fekszik. Átkeltek egy gázlón, amelyet a tatárok Csanakbrod-nak neveznek, és megérkeztek Oktasnoj-ba. Itt vadtormát (Crambe orientalis) mutattak Klaprothnak. Ez a Kuma magas partján nő és szétfeszegeti azt. Olyan, mint egy kisebb fa, átmérője hét toll és harmadfél rőfnél is hosszabb. Ilyen óriási gyökerek nem ritkán kerülnek elő ezen a vidéken. A vadtorma egészen közönséges növény arrafelé. A georgievszki piacon többször is látott Klaproth nagy vadtormát, ugyancsak roppant nagy répákat is, de egyik sem volt olyan óriási, mint amilyet Oktasnojban mutattak neki. Kiszárítva porrá törik és ecettel felfrissítve használják.

Oktasnojt elhagyva, a Kuma jobbpartján haladtak tovább. Ez a part nem volt nagyon magas. Rövidesen átkeltek a folyón Novo Grigorievszkaja, vagy Fedorowka falu előtt. Ez egyik legjelentősebbik falu a Kuma mentén; a folyó balpartján fekszik, nem messze a Karamiklé patak torkolatától. Ez a patak keletről nyugatnak tart. Mivel már sötétedett, Klaproth úgy határozott, hogy itt töltik az éjszakát s kora reggel utaznak tovább. A falu öregebbjeit kikérdezgette a romok felől, de csak annyi választ kapott, hogy mindazt, ami húsz évvel azelőtt állott még a régi épületekből, azóta lerombolták. Néhány ezüst- és rézérmet azonban hoztak Klaprothnak, valamint egy folyasztott üvegdarabot is, belehelyezett mozaikkal. Ez különösen jó megtartású volt.

Klaproth meg akarta nézni azt a sírszobrot, amelyet Güldenstadt munkája említ, s amelyet a tatárok Kara-katün-nek neveznek. Ezért azon az úton haladt kocsijával tovább, amely a Kuma jobbpartján Alexandrovszkaja faluba visz, majd visszatért a folyó balpartjára és azontúl mindig ott is maradt.

Ezt az oldalt igen tüzetesen átkutatta egészen Nino, vagy Frolovszkoj-Kut faluig, de nem akadt régi maradványok nyomára. Szekere Nino-bon várta és ezután már ezen utazott tovább Priwolnoe, vagy Maszloff-Kut faluig. Ez a folyó balpartján fekszik Fedorovkától tizenöt mérföldnyire. Innét négy versztnyi távolságra van a Kumának az a gázlója, amelyet a tatárok Ejdemir-brod-nak neveznek. Itt egy öreg turkomán tatártól érdeklődött Klaproth a Kara-katün szobor felől. Az öreg, aki a vidéket igen jól ismerte, közölte vele, hogy a szobor már nincs meg mert a környékbeli parasztok összetörték, hogy anyagát felhasználhassák.

Az út a folyó baloldalán ezután nagyon rögössé és keskennyé lett, azért Klaproth elhagyta ezt az oldalt és azt a vidéket amelyet tatárul Uics-Gilge-nek (Három Tányér) neveznek s Praszkovino faluig a folyó jobbpartján utazott tovább. A falu igen szép, termékeny síkon fekszik, harminckilenc versztnyire Maszloff-Kuttól. Szemben, a Kuma magas partján, nem messze attól a helytől, ahol a Bibalát, vagy ahogy az oroszok kiejtik, Bujvolát felveszi, több Kislar-ból jött örmény és georgiabeli család települt le. Kereskedésből, meg némi földművelésből élnek. Falujuk Praszkovinotól négy versztnyi távolságra van s körülötte hevernek mindkét oldalon azok a romok, amelyeket Madzsarnak, vagy Madzsarinak neveznek.

Útja több jelentős eredménnyel járt. Elsősorban is megállapította, hogy Reineggs német utazó, ilyen értelmű kijelentései ellenére sohasem járt Magyarban, sőt minden valószínűség szerint sohasem látott onnét eredő régi feliratokat. Klaproth beszélt azokkal az emberekkel, akik Reineggs kísérői voltak, tévedésről tehát nem lehetett szó. Ez a megállapítása azért fontos reánk nézve, mert ezek alapján Reineggs elképzeléseivel sem most, sem a jövőben nem kell foglalkoznunk.

Klaprotnak a romok területi kiterjedését illető megfigyeléseit már korábban összegeztük, most az építkezésre vonatkozó adatait közlöm. Klaproth egy sírkamrát még hozzáférhető állapotban talált. Ezt megvizsgálta s ennek alapján megállapította, hogy Gmelin és Güldenstadt fent idézett leírásai hűek és megnyugtató mértékben megállják helyüket. "A kelet felől teljesen nyitott épületnek mélyített padlózatát 2 láb magasan tégla, omladék és föld takarta, amit lapáttal takarítottunk el onnét, - írja Klaproth - mire egy nagy, mészkővel letakart lyukat találtunk. Ez a lyuk 2 1/2 láb magas és 2 láb széles. Ez volt a bejárat a sírkamrába, amelynek boltozata 9 láb hosszú és 5 1/2 láb széles volt. Mégis olyan alacsony, hogy alig állhatott fel benne egyenesen az ember, Élükre rakott téglákkal volt kirakva és a közepén égetett kőből készült emelvényen állott a vastag, fenyődeszkából készült koporsó, benne a halott csontjai. Ezek a megszokott nagyságúak, azonban már nagyon elmállottak és nagyon, nagyon régieknek látszottak. A koponya szétzúzódott, egyébként elhoztam volna magammal. Más említésre méltót a sírboltban nem láttam, A levegő tiszta volt s viaszgyertyáink jól égtek odabenn, A koporsó É- D-i irányban állott. Szerettem volna a többi sírboltot is kinyittatni, de az örmények bizonygatták, hogy egy évvel korábban a többit is sorra kibontogatták s azokban sincs más, mint emebben.

A többi romok és a Kuma nádasaiban találkozó alapfalak közül megvizsgálásra csak annyi mutatkozott érdemesnek, hogyan feküdt az egykori város és hogy temetkezőhelyük lenyúlt a Kumáig, Minden elfogulatlan kutatónak el kell ismernie, hogy a maradványok legeslegtöbbje egykori városra utal. Ugyanúgy emellett szól a sok európai és tatár ezüst- és rézérme, az arany- és ezüstfülbevalók, karikák, bronztükrök és egyéb mindennapi tárgyak, amelyeket mai napig is találhatni a földtörmelékben., Továbbá ezt bizonyítják a kék, zöld és fehér színű csiszolt téglákkal kirakott padozatok, a kőpadok és a többi között egy nagy kőből kivájt vízgyűjtő medence, amelyet jelenleg egy praszkovino-i paraszt gabonatartálynak használ."

KÖPPEN NAPLÓJEGYZETEI MAGYARRÓL

Jóval Klaproth után, 1829 aug. havában Köppen birodalmi, akadémiai tanácsos látogatta meg a romokat. Akkoriban már úgyszólván semmit sem lehetett látni az egykor oly virágzó városból, sőt még a város neve is eltűnt az új név (Szventa Kreszta} alkalmazásával.

Köppen kiadatlan naplójában ezeket közli Magyarról: "Miután a Kuma melletti Praszkovjában megháltam, elindultam az átellenben lévő, szentkereszti város megszemlélésére, vagyis azokhoz az örményekhez, georgiaiakhoz és németekhez, akik Madzsar romjain telepedtek meg. A Szentkereszt elnevezés azoktól az örményektől és georgiabeliektől származik, akik azt a Kosszju folyó torkolatától (az Agrakán és Szulák folyóktól) hozták magukkal, ugyanis ott I. Péter korában ilyen nevű vár (Kreposzt, vagy Kreszta) épült 1724-ben." "A Kuma balpartján találtam még olyan gödröket és ásott mélyedéseket, amelyek egykori lakóházakra vallanak. Ezek voltak tehát az orosz krónikában az 1318. évnél említett, régi Madzsar végső nyomai, ahonnét Pallas még néhány maradvány rajzát is adhatta. Azokat az épületeket, amelyeket Pallas még látott, később széthányták és a köveket más épületekhez használták fel, ezért semmi sem látszik a régibb korból a föld színén. Rebroff birod. tanácsos (a Kuma melletti Volodimiroffka falu hozzá tartozik) azt mondotta nekem, hogy amikor ő egyszer arrafelé utazott, olyan parasztokkal találkozott, akik onnét téglát hordtak. Mikor közelebb ért hozzájuk, észrevette, hogy azok egy földdel betakart boltozatot szakítottak be, mintegy 5-6 arsingnyi hosszúságban. A boltozat ajtaja és ablaka akkorra már összeomlott. Faragott kőből készült kürtőt látott benne. Meglehet, hogy a régi Madzsar egy részét futóhomok borította el. A jelenben is (t. i. 1829-ben) az innét nem messze fekvő Volodimiroffka falut a keletről jövő sívó homoktól csatornákkal kénytelen Rebroff úr megóvni." "Állítják, hogy a Kuma mentén több faluban, a házak falában látható mázas téglákat mind hal Madzsariból vitték el, ahol. úgynevezett, de már elpusztult "Hét mecsethez" tartoztak.." "Az örmények és a georgiabeliek - általában 116 férfi személy - mintegy 30 éve, hogy itt megtelepedtek. A németek azonban csak 1820-ban jöttek ide a Karasz nevű skót gyarmatból (8 versztnyire Konstantinogorszktól), ahová 1820-ban a Szaratovi kormányzóságból vonultak. A német férfiak száma 76. Prédikátoruk a bázeli intézet növendéke volt." "Ha nem tévedek, az abkázok állítják, hogy egykoron a Kuma mentén laktak és Madzsar volt a fővárosuk. A magyar tudósok azt állítják, hogy ennek a népnek és az övékének szókincsében és nyelvük szerkezetében sok a hasonlatosság."

MEDICIS MIHÁLY LEÍRÁSA

Utolsónak Medicis Mihály örménykatolikus hittérítőről emlékezünk meg. Két ízben járt Magyar romjai között, mégpedig 1820-ban és 1828-bon. Tapasztalatairól "Utazás Lengyelhonban..." stb. című művében számol be, de a fentieket semmi új adattal sem gyarapítja. Megemlíti, hogy a romokon épült falut az ő idejében is Madzsarnak nevezték, majd így ír: "Madzsar derék falu (Debrend) városától 60 mérföld távolságra északra. Mintegy 60 örmény családot számláló örmény község... lakosai általában földmívelők. Földjük nagyon termékeny, sok és jó gabonát terem. Madzsart temérdek régi, idomtalan alakú épület romja környékezi. Ezeket a lakósok lassankint lerombolják és a nyert anyagot házak építéséhez használják fel. (Óriási méretű földalatti sírkamrákat is találnak itt, és azokban olyan 5 sing* hosszú és 2 sing széles kőkoporsókat, amelyek fedőlapjának Négyszögű, emelkedett részén ismeretlen alakú, vésett betűk vannak. (Az előzőkből tudjuk, hogy a Medicis előtt ismeretlen betűsorok arab nyelvű feliratok voltak.) Ez volt az egykor oly nevezetes Madzsar város, a hajdankori szkíták építménye. Ettől a várostól nyerték nevüket a mostani magyarok, amazok ivadékai."

Az itt említett sing nem azonos a régebben Erdélyben is használatos volt, hasonló nevű hosszmértékkel, amely 0.622 m-rel volt egyenlő. A szóbanforgó sing kb. 0.40 m. volt, minthogy a kőkporsó 2 méternél nem lehetett hosszabb.

ÖSSZEFOGLALÓ KÉP MAGYAR ÉPÍTÉSZETÉRŐL

Ha gondosan mérlegeljük a fentebb megszólaltatott kutatóknak adatait, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy Magyar városa kétféle jellegű házakból állott. A gazdagoknak időtálló, égetett palotái voltak, faragottkő-, színes és csiszolt-tégla díszítésekkel, s ezeknek az építményeknek formajellege, stílusa a legszorosabb perzsiai kapcsolatokra utal. Valóban, a komai magyarság - mai ismereteink szerint - legalább 900 éven keresztül igen szoros politikai és kulturális kapcsolatban élt a velük szomszédos perzsa birodalommal. Nagyon valószínűnek látszik, hogy Magyarban vagy perzsa építőmesterek dolgoztak, vagy (amit kevésbé hiszek) magyar mesterlegények Perzsiában sajátították el mesterségüket.

Gmelin leírása alapján a magyari paloták alaptípusát így képzelhetjük el: a lakóház emeletes építmény volt négyszögű, nyolcszögű, vagy köralakú alaprajzzal, 14-17 m. térszínfeletti magassággal. Az épületnek ez a része a földszinti főszobára és az emeleti helyiségre oszlott. A kettőt keskeny csigalépcső kötötte össze. Mindkettőnek mennyezete a mágnások palotáiban, boltozott. A földszinti szoba minden valószínűség szerint nappali helyiség volt: a felnőttek, mégpedig elsősorban a férfiak lakosztálya, míg az emeleti helyiség hálószobául, valamint a nők és gyermekek otthonául szolgált. (Ibn Batuta leírásából világosan kitetszik, hogy Magyarban a katolicizmus mellett az iszlám is jelentősen teret hódított. Voltak, akik nyíltan, 'mások, akik titokban szegődtek tatár elnyomóik hitéhez. Mindenesetre nagyon valószínű, hogy Magyarban a többnejűség is divatban volt, amire nemcsak az iszlám térhódítása utal, hanem az az írásos adat is, hogy magának a magyar fejedelemnek is - miként láttuk - több felesége volt, noha Gyeretyán és utódai a katolikus vallást követték.

A földszinti szobából megközelíthető pince helyiségbe nem lépcsőn, hanem - feltehetően - létrán közlekedtek. Amennyiben a pince folyosó-, jobban mondva alagútszer