A KUMMAGYARIAI KATOLIKUS HITTÉRITÉS TÖRTÉNETE

A Kummagyariára vonatkozó nyugati kútfők túlnyomó része egyházi eredetű és a kumamenti katolikus hittérítésre vonatkozik. Ezért - noha még csak elenyésző hányadát ismerjük annak az írott anyagnak, amely ebbe a tárgykörbe tartozik már ma is fel tudjuk vázolni a kummagyariai hittérítés történetének általános képét. Annak a másfélszázados hősi munkának a története ez, amely a zarándoktestvérek első megjelenésével kezdődik a Kuma mentén, a magyari püspökség alapításával és működésével éri el csúcspontját, majd a XIV. század végén hirtelen lehanyatlik, és majdnem nyom nélkül eltűnik az iszlám mindenfelől előnyomuló tengerében.

Hogy a katolikus hittérítők kumamenti tevékenységéről tiszta képet nyerhessünk, s hogy azt a maga teljességében értékelhessük, rövid pillantást kell vetnünk a kummagyarság 1250 előtti vallási viszonyaira,

A MEÓTISZVIDÉKI MAGYARSÁG VALLÁSI VISZONYAI A KORÁBBI ÉVSZÁZADOKBAN

A Kaukázus vidékére került magyarság örökségként magával hozta új hazájába ősi sámánisztikus hitét. Ebben az ősi hitben nagy szerepet játszott a kezdetleges animizmus korából származó lélekhiedelem, mert ez termelte ki az ősök tiszteletét, ami a nemzetiségi kultusz magvát alkotta. Ősi hitük szerint a megholtak lelke időnkint vissza-visszajár a kihűlt tetembe. A hátramaradt családtagoknak pedig az volt a törekvése, hogy az elhunyt családtag lelke ne csak a sírban oszladozó tetemet keresse fel, hanem közöttük, mindennapi családi életükben, környezetükben továbbra is otthonos legyen,

Ez a törekvés ösztönözte őket arra, hogy az elhalt rokon alakját bálvány képében (nem akarom az ide sehogysem illő szobor szót használni) örökítsék meg. A kezdeti időkben fából faragtak bálványokat, később azonban réz-, vas-, illetve arany- és ezüstburkolattal látták el azokat, sőt a tehetősebbek színarany és színezüst házibálványokat készíttettek maguknak. Ez az ősi, pogány szokás igen sokáig élhetett a kummagyarság körében, mert még Klaproth is talált a Kunra mentén egy kis ezüst házibálványt. Pedig nem lehet kétséges, hogy ez a darab (amely ma bizonyára valamelyik orosz múzeum magyar vonatkozású kincsei között rejtőzik, még a XIX. század elején tökéletesen jó állapotban volt, akkor annak még a XIII. század végén, kumai véreink szétszóródása idejében féltve őrzött és megbecsült házi ereklyének kellett lennie!

Klaprothnak 1807-1808. évi kaukázusi utazásai alkalmával a Kuma mentén, Magyar városának romjai közelében sikerült erre az ezüstbálványra találnia.

Művében az ezüstszobrocskáról azt írja, hogy ujjnyi hosszúságú, s a helybeli földmívesek találták a Kuma partja közeiében. Alakra teljesen hasonlított a Kuma mentén egyébként is gyakori kőszobrokhoz. Ezek rendesen ülő alakokat ábrázolnak. A férfialakokon mellvért és hosszú, szűk, térdigérő kabát van, a nőkön azonban sokkal rövidebb kabátka. Mellük lóg, combjuk, lábszáruk csupasz. Széles nyakdíszük és a még ezen felül alkalmazott korallzsinór megkülönbözteti az utóbbiakat a férfiszobroktól. A női fejdísz különleges és kétszeresen egymásra épített, míg a férfiak kissé hegyes süveget viselnek. Valamennyi kőfigura köldöke táján hosszúkás ivóedényt tart.

A kőbabák és az említett ezüstbálvány között Klaproth csupán annyi különbséget talált, hogy az utóbbinak a karjait egyáltalán nem ábrázolták, tehát kabátja, ami nem más, mint pásztoraink ma is divatos kabátja, takarja azokat. (A kumai magyarok subaviseletéről Ibn Batuta leírásával kapcsolatban közöltünk közelebbi adatokat.)

A legősibb finnugor időkből származó lélekhiedelem és az azzal kapcsolatos szertartások már az előmagyarság műveltségének lényeges alkotóeleme voltak. Később, amikor az előmagyarság egy bolgár-török nép életterébe került és azzal összeforrt, átvette ennek a magasabb műveltségű törökfajta népnek egyistenhitét is. A X. század elején Ibn Fadhlan azt írja az uralvidéki baskír-magyarokról, hogy "tizenkét isteni lényben hisznek, úgymint a tél-, nyár-, eső-, szél-, fák-, emberek-, barmok-, víz-, éjjel-, nappal, halál-, élet- és a föld istenében. Az égben lakozó istent pedig mindeneknél feljebbvalónak tartják..." Ha baskír véreinknél megvolt ez az egyistenhit, akkor meg kellett annak lennie a meótisz-vidéki magyarságnál is.

A kaukázus vidéke más, fejlettebb keleti vallások megismerésének, terjedésének és befolyásának is kedvezett. Vitán felül áll, hogy perzsa szomszédságuk révén megismerkedtek a tűzimádó parszik vallásával éppúgy, mint ahogy az erőteljesen terjeszkedő mohamedanizmus is befurakodott közéjük. Amikor pedig a kazár uralom alatt éltek, alkalmuk nyílott a zsidó vallás megismerésére is, minthogy a kazár vezetőréteg ezt a hitet tette magáévá.

Mindezeknek a vallásoknak a hatását felülmúlta azonban az a lelki élmény, amelyet a kereszténységgel, a krisztusi tanokkal való találkozás gyakorolt reájuk, igaz ugyan, hogy a keresztény hatás is vegyes forrásokból táplálkozott, mert a közvetítők között ott szerepeltek az ősi római hit hirdetői mellett az örmény és a szakadár görög hittérítők is, sőt a Pannóniából visszakerült hun maradékok révén megismerkedtek az ariánusi tanokkal is.

A kereszténység a Fekete-tenger északi partvidékein a III. század vége felé kezdett gyökeret verni. Dél-Oroszországból azonban már csak a IV. századból ismerünk keresztény feliratokat. Ezzel szemben a kimmeriai Boszporosz vidékéről már a 325. évi niceai zsinat iratai említenek keresztény egyházközségeket. A IV. században az új hit a Kaukázusban és Krímben is teret nyert. Az örmények között Világosító Szent Gergely (257-331) végzett olyan alapvető munkát, amely jótékony hatását évszázadokig éreztette az északi vidékekkel is. Tamara császárnő idejében a hittérítők átkelnek a Kaukázus gerincein és megvetik lábukat a Terek, Kubán és Kuma síkságán.

Az V. században, a népvándorlások első nagy hun hullámának megérkezése idején, a hittérítés irama a Kaukázusban alábbhagy, de rövidesen annál erőteljesebben bontakozik ki ismét. A keresztény hittérítők benyomulnak az alánok földjére és néhány évtized leforgása alatt a nép jórészét megnyerik Krisztus tanainak. (Végleges megtérés csak a IX. században következett be.) A VI. században a kaukázusi népek közül mindenesetre keresztények már a kolchisz-vidéki lázok, a Fekete-tenger délkeleti partjainál lakó abkázok, a tőlük északra tanyázó cserkeszek, sőt a cserkeszföldi Tamanban 536-ban már püspökség is székel. Ugyancsak 540 körül szervezték meg a krimi gótok püspökségét is. Amikor a hun-onogurok az V. században benyomultak Krímbe és Boszporosz városa ideiglenesen kezükbe került, közvetlen érintkezésbe jutottak a kereszténységgel. Nem sokára (528-ban) következett Ogurda gyászos végű térítési kísérlete,

Amíg nyugaton a kereszténység teljesedett ki, keletebbre a Kr. u. III. századtól kezdve az iráni és keresztény elemek összevegyítéséből alakított manicheizmus vert gyökeret olyannyira, hogy keleti török népek életében egészen a X. századig jelentős szerephez jutott. Mani tanainak keleten erőteljes ellenfele is akadt a nesztoriánizmusban. A VII, században II. Kosru perzsa király nesxtariánus hitre tért, és ennek a hitnek terjedését fegyverrel is elősegítette. Timotheus pátriárka 781.-bén arról értesít bennünket, hogy a türkök fejedelme egész népével a keresztény hitre tért, sőt országában érsekséget alapított. Tudjuk, hogy a XII. században az orkhon-vidéki karaitok fejedelme, Margus kán, TogruI kán nagyatyja, 200.000 főnyi népével együtt nesztoriánus papok kezéből fogadta el a kereszténységet.

Ebből is láthatjuk, hogy a kaukázusi népeket - már a korai századoktól kezdve - minden oldalról érhették és érték is keresztény hatások, Szervesen illeszkedik bele ebbe a történeti környezetbe Kürt* fejedelem térítési tevékenysége az ortogur bolgárok között. Amikor a kazárok a VII. század második felében előnyomulnak és elfoglalják a Fekete-tenger északi partvidékét, az itt virágzó kereszténységet már nem tudják kiirtani. Jóllehet, Phanagvria püspöki város, bizánci gyarmat, 698-ban a kezükre kerül és kazár helytartó székel Boszporus városában, noha a kazárok az urak a Kubán vidékén és Krímben, sőt később elfoglalják a krimi gótok Dórosz nevű fellegvárát is, (mai nevén Mangupot), az itili katolikus püspökség térítő tevékenységét elfojtani nem tudják.

* Kürt fejedelem neve a görögös Kobt formában maradt fenn. Ebből Moravcsik Gyula a Kovrat, Hóman Bálint a Kurt névalakot olvassa ki. Németh Gyula szerint a jenisze vidéki feliratok egyikében szerepel egy bizonyos Kö(ü)rt nép kánja. Úgy hiszem, leginkább ez a névalak felel meg a görögös átiratnak, ezt pedig leghűbben a Kürt névalakkal fejezhetjük ki.

Sorra létesülnek az erős püspöki székhellyel rendelkező térítői gócpontok: Dóroszból kiindulva a kazárok földjén, Itilből kisugározva a kalitok és a kacirok (A kalizok bolgár-török nép a Kaspi-tó közelében. Valószínűnek partom, hogy a Kalausz folyó vidékén (a Manicsjtól DNy-ra, Krugoljeszk és Divnoje vonalzással) szintén az 8 szálláshelyeik voltak. A kacirok a Krím-félsziget keleti felén tanyázó törökfajta nép voltak) szállásterületein püspökség létesült Tankiban az alániai hittérítés számára; Tumutorokánból (Taman) pedig a hun és az onogur missziós püspökségek alapját vetik meg, A korai (VIII-IX. századi) kaukázus-donvidéki magyar kereszténység érdekes emléke a bezdédi, honfoglaláskori tarsolylemez. Ez az aranyozott vörösrézlemez kétségtelenül pogány sírból került ki, de a sok keleti díszítőelem közepén ott találjuk már a diadalmas Keresztet. Fettich alapvető kutatásai bebizonyították, hogy ez a lelet még Levediában, vagy a Kuma síkságán készült, honfoglalóink onnét hozták magukkal. Nem tételezhetjük fel, hogy a kereszt motívum véletlenül szerepel csak a tört palmettás, állatalakos és indás díszítőelem között.

Mindeme sokféle hatásból három vallás került ki győztesen; háromnak az elterjedtségét tudjuk nyomon kísérni a későbbi évszázadokban is. Míg a X-XI. században, miként az arab- s perzsa kútfők tárgyalása során láttuk, a keresztény-, az ősi pogány- és a tűzimádó párszi vallásnak voltak a kumaiak között hívei, az utóbbi vallás a későbbiekben háttérbe szorult és helyét az iszlám foglalta el. Nem ismételjük meg mindazt, amit Magyar város történetével kapcsolatban erre vonatkozóan elmondtunk, de szeretnénk még rámutatni arra, hogy a kunnmagyariai mohamedán hittérítés a papi rend utánpótlását (akárcsak később a ferencesek is) a helyszínen foganatosította, Magyar városában volt papnevelő kolostoruk. Jakut arab geográfusnak az a híradása, hogy 1220 táján Aleppoban időzvén, ott nagy csapat olyan baskírral találkozott, akik az Abu-Hanifa vallásfelekezethez tartoztak, nem vonatkozhatik a kummagyarokra, minthogy hovatartozásukat így határozták meg: "A mi hazánk Konstantinápolyon túl van egy olyan nép országában, amely a frankok között lakik, s amelyet "hungarnak" neveznek.

Hogy a XI. századtól a XIII. század végéig hogyan alakult a három uralkodó vallás egymásközti viszonya, nehéz volna nemcsak megmondanunk, hanem elképzelnünk is. Annyi bizonyos, hogy a kereszténység a XIII. század derekáig folyton erősödik, de terjedésének ütemében elérik, majd túl is haladják Mohamed tanai, Mindamellett az utolsó időkig kellett olyan kummagyar családoknak és nemzetségeknek is lenniök, amelyek kitartottait az ősi pogány vallás mellett. Legalább is erre következtetünk Zakharov professzornak abból a közléséből, hogy a Kuma-Kubán vidékén még ma is ezrével találják az orosz kutatók az ősi magyar sírszobrokat. Ha ugyanis az ősi pogány vallás hívei elenyésző kisebbségben lettek volna, akkor a kereszténység és az iszlám hívei a pogányok emelte sírszobrokat feltétlenül elpusztították volna.

Ami a kereszténységet illeti, IV, Ince pápának 1250 aug. 8-án kelt bullájából (l. Függ, 2. szám) teljes bizonyossággal tudjuk, hogy Kummagyariában a szakadár görög egyház kerekedett felől olyannyira, hogy a XIII. században már több püspökségük működött Kummagyariában és Alániában, a papok száma pedig igen tekintélyes volt. Ha erre gondolunk, fel tudjuk mérni, mekkora feladat volt a jól megszervezett, megalapozott, évszázadokon át kijegecesedett kummagyariai és alán szakadár görög egyházat visszavezetni a Római Egyház kebelébe. Kumamenti katolikus hittérítő vértanúkról ugyan nem tudunk, de már alánföldön nem egy adta Krisztus nevéért.

KELETI KATOLIKUS HITTÉRÍTÉS KEZDETE

A közel-keleti katolikus hittérítés kezdete három eseménnyel van igen szoros összefüggésben, éspedig a dominikánus-, illetve a ferences szerzetesek hittérítői tevékenységének megszervezésével, és a mongoloknak (tatároknak) Közel-keleten való megjelenésével, Mind Sz. Domonkos, mind Sz. Ferenc rendjük tagjainak kötelességévé tették, hogy a Római Egyház krisztusi tanítását - akár életük árán is - elvigyék azok közé, akik még nem ismerik azt, s munkájukkal ilyképpen minél több népre terjesszék ki a "Világ Világosságának" égi fényét.

Fr. Joannes Elemosina (1335 körül) "Liber Historiarum"-ában azt írja, hogy a tatárok, miután sok országot, így például Arméniát, Türkisztánt, Indiát, a türkök, szaracénok, perzsák országát és más területeket meghódítottak, szívesen megengedték az ott élő bennszülötteknek, hogy továbbra is addigi szokásaik és törvényeik szerint éljenek. Különösképpen a keresztényekkel szemben tanúsítottak előzékenységet. Éppen ezért a Szent Ferenc rendjéhez tartozó kisebb testvérek közül azok, akik Tatárországban működtek és hirdették az Igét, hamarosan tíz helységben vertek gyökeret a tatár birodalomban. Öt állandó jellegű kolostort alapítottak egyes tatár városokban és öt olyan mozgékony egységet, amelyek mindegyike más-más nagyobb, helyét változtató tatár táborhoz csatlakozott. Ezek mindenüvé kísérték a megszámlálhatatlan nyájaikat legeltető s méneseiket terelgető tatárokat a beláthatatlan pusztaságokon keresztül. Ezeket a vándorló hittérítőket nevezték zarándok testvéreknek, vagy hivatalosan Frater Peregrinanter-nek. Sok kiváltságot élveztek, de ezeket csak fokozatosan nyerték el, amikor kiderült, hogy azok között a nehéz életkörülmények között, amelyekben ők dolgoztak, a rendi élet szigorú előírásainak nem tehetnek eleget. Bizony, az első úttörők, közöttük a mi Ottó és Julianus fráterünk kisded társasága csak szegényes batyuval a hátán, a szent hallgatás és a szeráfi szegénység parancsát, az előírt böjtöket szigorúan betartva, zsolozmázva és egyházi énekeket zengedezve rótták a keleti pusztaságok homokját, vagy a vad hegyvidékek meredek ösvényeit.

A "Congregatio Fratrum Peregrinantium propter Jesum Christum in omnibur terris" társaság később a ferencesek vezetése alá került. Ennek a szervezetnek a maga idejében a püspököktől és érsekektől is független, önálló hatáskört biztosítottak. A hittérítők száma nem volt kötött és működésük tere nemcsak Európát, hanem Észak-Afrikát és az ázsiai Távolkeletet is felölelte,

Nehéz lenne eldöntenünk, hogy tulajdonképpen melyik rendnek van nagyobb érdeme a keleti hittérítés kezdeményezésének és az úttörésnek dicsőségében. Úgy látom, Európában a legelső lépéseket a dominikánusok tették meg még az 1220-as évek derekán, amikor Cumania síkságain elkezdték hinteni az Úr magvát. Ennek a gyorsan kiterebélyesedő munkának lett az eredménye Ottó és Julianus útja. Tehát az 1241-.1242, évi mongol hadjáratig Kelet-Európában szárazföldi úton a dominikánusok jutottak el legtovább: a Don vidékéig.

Azonban az is bizonyos, hogy a ferencesek is megtették a magukét. Erre vall az a tény, hogy 1217 máj. 14-én, amikor a S. Maria della Porziunculában az első ünnepélyes Capitulumot tartották, máris kijelölték az egyes térítői provinciák határát és azok Ministereit. A keleti térítés központja Szíria, ennek első Minister provinciálisa Fr. Helias lett. Ő három évet (1217-20) töltött keleten néhány társa kíséretében, hogy közvetlen tapasztalatokat szerezzen, majd hazatérvén, teljes erővel látott hozzá a keleti hithirdetés megszervezéséhez. Buzgólkodása következtében 1227 táján Niceában két ferences és két dominikánus hittérítő, majd 1233-ban Georgiában fr. Giatomo da Russano és társai, a damaszkuszi szultánságban, a bagdadi kalifátusban és a marokkói szultánság területén pedig egy-egy hittérítő ferences-csoport települt le. Miután a ferencesek Georgiában erősen megvetették lábukat, lassan terjeszkedni kezdtek Armenia felé is, ahol ugyancsak szíves fogadtatásra találtak. Működésüknek hatása meglepően rövid idő alatt mutatkozik, amit Róma méltóképpen el is ismert és Fr. Andreast a jakobiták és nesztoriánusok püspökévé nevezte ki,

A georgiai és arméniai hittérítés azért játszik különös fontosságú szerepet esetünkben, mert innét indultak északnak azok a ferences hittérítő rajok, amelyek a későbbiekben - átkelvén a Kaukázus gerincein - eljutottak az alánok, malkaiták, kumükök földjére és a kumai magyaroknak velük szomszédos országába.

A hittérítők időközönként beszámolnak munkásságukról a missziók Minister provinciálisának, a generálisnak, püspökeiknek s nem egyszer Rómának is. A küldött jelentésekből, a kibocsájtott rendelkezésekből és alkalmi okmányokból nyerhetünk betekintést a középkori keleti hittérítés történetébe. A vonatkozó kútfők között első helyen a hittérítőkhöz, vagy azok elöljáróihoz, a főpapokhoz intézett pápai bullákat kell említenünk.

Az 1240-1260 közötti évtizedek a szerzeteskövetek nagyjelentőségű utazásainak esztendei. A Római Udvar földrajzi ismeretköre rohamosan tágult, s ezzel párhuzamosan a hittérítői munka is szélesebb alapokat nyert. 1254 elején például IV. Ince pápa Turkia ( Turkia ebben az időben Asia Minort, Kisázsiát jelentette: Turchia Major néven is emlegetik egykorú iratok. A mai Anatóliával azonos terület.) szultánját kéri egyik bullájában, hogy a szultánság területére kiküldött dominikánus hittérítőket fogadja szívesen, s engedélyezze szabad működésüket.

Miként ez a bulla is bizonyítja, (a felhozható bizonyítékoknak se szeri, se száma), a kezdeti lépések után néhány esztendőre már az volt a helyzet, hogy az Európa felől előrehatoló dominikánusok éppen a Kaukázus vidékén összetalálkoztak a Szentföld felől északra nyomuló franciskánusokkal. Mindegyik rend - az Egyház mérhetetlen hasznára - nemes versenyre kelt a másikkal a hittérítés művében. Azonban a bennük lobogó szent hév túlzásokra ragadtatta őket; ennek következtében a két kiváló rend között rövidesen ellentétekre került a sor. IV. Ince pápa már 1214-ben kénytelen egyik bullájával megtiltani, hogy a ferencesek felvegyék rendjük tagjai közé azokat akiket a dominikánusok akár szavazással, akár szentszéki bírósági eljárással kizártak maguk közül. Kétségtelen, hogy - bár a ferencesek fenti eljárása nem volt helyes -, ilyen eszközök alkalmazására majdnem minden hittérítő-rend rákényszerült, mivel a térítések során mindegyik rend igen sok vért vesztett. A hittérítőhiány később, mikor mind a két rend működési területe jelentősen megbővült és a messze Távolkeletre is kiterjedt, fokozatosan jobban és jobban éreztette hatását: az egyes hittérítőrendek egymás szerzeteseit igyekeznek a maguk kebelébe csalogatni. IV. Sándor pápa 1255-1258-ig három bullában kénytelen inteni a dominikánusokat, a ferenceseket, az ágostonrendieket és a vilmosrendieket, hogy - szigorú megtorlások kilátásba helyezésével - hagyjanak fel az említett eljárással. Úgy látszik, hogy ezen a téren vagy megjavult a helyzet, vagy - ami szintén lehetséges -a pápák nem értek rá foglalkozni a hittérítő rendek egymásközti viszályaival. Ha nem is kaptak az ellentétek lángra, a hamu alatt évtizedeken át izzott a parázs, és a XIV. század elejére a helyzet már annyira tűrhetetlenné lett, hogy XXII. János pápa szükségesnek látta, hogy hatalmi szóval személyesen avatkozzék a kérdésbe. Ebben az időben a kérdés előterében olyasféle viták állottak, hogy melyik rendnek melyik területen van elsőbbségi joga a hittérítéshez. János pápa 1318 április 1-én "Redemptor noster..." kezdetű bullájában szigorúan elhatárolta egymástól a két rend keleti hittérítői tevékenységének területeit. Vajon nem lehetséges-e, hogy János pápa döntéséhez hozzájárult a ferencrendieknek éppen ezidőben elért kimagasló eredménye is ? Ugyanis a XIV. század elején, akárcsak az előző század utolsó évtizedeiben, a ferencesek több nagytömegű áttérés létrehozó munkásaiként szerepelnek. így Fr. Jeromos, kaffai ferences püspök 1318-ban az Egyházhoz visszahozta Arachiel örmény érseket, Az érsek áttérése természetesen azt jelentette, hogy az ő hatalmi körébe tartozó papok és hívók is, úgyszólván az örménység túlnyomó hányada szintén római katolikussá lett.

XXII. János 1318, évi március 28-án Exultavit cor nortsum... kezdetű bullájában fejezi ki nagy örömét, amelyet ez az eset jelentett számára. El tudom képzelni, hogy a ferenceseknek ez a kiváló eredménye milyen hatással lehetett a két rendbeli hittérítők különben is rendezésre megérett viszonyára.

A ferenceseknek juttatott területek között előfordul (már 1318-ban!) Magyaria neve is. A cambal-i (pekingi) érsekség határai közé a bulla u. i. a következő területeket sorolja: Cambaliensis, Zaiton, Armalech, Cumuch (Montis Caspii), Caffa, Saray, Tana, Vosporo (Bosporos iuxta Krim), Cherson, Soldaia, Surgat, Cimbalum, Majeria, Trapezunda és Salmastrense.

Miként a nyugati források tárgyalásánál láttuk, Kummagyariába elsőnek a dominikánusok jutottak el, minthogy IV. Ince egyenesen őket, a magyar provincia tagjait küldte oda, hogy a szakadár görög papokat visszavezessék a római egységbe. A dominikánusoknak Kummagyariában valóban igen nagy szerepük volt egészen a XIV. század végéig, (amikor is azon a vidéken minden hittérítői tevékenység lehetetlenné vált) . Ott voltak, püspökké lettek, szavuk és befolyásuk volt azután is, hogy XXII. János pápa 1318. évi ítéletével Kummagyaria a ferencesek érdekterületévé lett. Ám a magyar származású ferencesek sem hiányzanak a bennünket érdeklő területről. Miként az I. részben láttuk, a ferences hittérítők és vértanúk sorából szép számmal tudunk kimutatni hazánkbeli magyarokat is. Takács Ince legutóbb annak a nézetének adott kifejezést, hogy László testvér (Fr. Ladislaus), Gazzaria (azaz Krím-félsziget) biztosa (custos) , vagyis a hittérítők között 1287 táján a legmagasabb tisztet viselő egyén - neve szerint - magyar származású volt. Mivel a László nevet más nemzetbeli testvérek a legritkábban vették fel, magam is ehhez a nézethez csatlakozom.

Ez a László testvér egyik, 1287 április 10-én kelt és a rend generálisához (Fr. Mattheus ab Aquasparta.) intézett levelének végén felsorolja az elhalt rendtagok nevét is, Ezek során találkozunk még egy magyarral: Fr. Karichinus Ungarus nevével; ő a kaffai helynökségen tolmács szerepét töltötte be.

Megemlítését annyival is fontabbnak tartjuk mivel személyével kapcsolatban láthatjuk, milyen fontos és értékelt dolog volt a keleti hittérítés művében a pannóniai magyar szerzeteseknek magukkal hozott kiváló nyelvérzéke és nyelvtudása. (V. ö. Rubruquisnél: "... egyikük kiválóan jártas volt a nyelvekben...", stb.

Már Karácsonyinak feltűnt, hogy 1345-1346 után alig-alig találkozunk a tatár birodalomban munkálkodó hazánkbeli magyar hittérítők nevével. Igazat kell adnunk neki, amikor ebből azt a következtetést vonja le, hogy a megváltozott politikai viszonyok miatt nehezen, sőt időközönként egyáltalán nem juthattak ki szerzeteseink Tatárországba. Ebben az időben a magyar-tatár ellentétek két síkon bontakoztak ki. Egyrészt Moldovával kapcsolatosak, Ugyanis az egykori kunországnak (Cumania} a Háromszéki-Csiki- és Gyergyói- havasoktól a Dnyeszterig, a Putnától, az Alsó-Szerettől és a Dunatorkolattól a Szucsava és a Felső-Dnyeszter völgyéig terjedő tartománya még a XIV. század derekán is a krimi tatár kán fennhatósága alá tartozott. A tatárok ugyan nem telepedtek meg ezen a területen, hanem adóval terhelték a gyér népességet és portyázó csapataik be-betörtek Magyarországba és Lengyelország halicsi tartományába, Végre Lackfi András 1345-ben fényes győzelmet aratott Atlamos tatár kán seregein, mire a tatár csapatok visszavonultak a Dnyeszter mögé, Ez azonban nem jelentette azt, mintha a magyar-tatár ellentétek elsimultak volna. A tatárok 1354-ig továbbra is állandóan zaklatták betöréseikkel a Moldva néven bekebelezett új magyar tartományt. Másrészt Kázmér lengyel királynak a litvánok elleni háborúskodásai vezettek közvetlen összetűzésekre, amennyiben Kestut litván fejedelem tatár zsoldosokkal is igyekezett szaporítani seregét. Azonban az még így is gyengének bizonyult Kázmér és

Nagy Lajos egyesült hadaival szemben. A szövetséges seregek a litván-orosz-tatár hadakon ismételten fényes győzelmet arattak.

A két győzelem között évek teltek el. Első ízben maga Lajos király vállalta a fővezéri szerepet, seregeivel Litvániába tört és békére kényszerítette ellenfeleit. Ám azok mihelyt lélegzethez jutottak újból HaIics és Ladomér lakósságát tartották állandó rettegésben portyázásaikkal. (1352.) Erre következett a második litván hadjárat, amely 1354 májusában vette kezdetét és fényes sikerrel ért véget, Lajos pedig miután Halicsban a litván seregeket szétszórta, tatárföldre nyomult és - egyik krónikása szerint "az Etul (Dnyeszter) folyó partján, ahol a magyarok Pannóniába vándorlása idején Attila király született", békét és szövetséget kötött a kereszténység iránt fogékonyságot mutató Dzsanibeg kipcsaki kánnal.

Ez a másfél évtizedes, folytonos magyar-tatár háborúskodás valóban megbéníthatta a magyar hittérítő szerzetesek tatárországi működését.

Sőt ha ebből a szemszögből nézzük a már ismertetett adatokat azt kell mondanunk, hogy amikor 1363-ban V. Orbán pápa - Kázmér lengyel király közbenjárására - Fr. Johannes Speculit nevezi ki Magyar város püspökévé, felmerül bennünk az a gondolat is vajon Nagy Lajos nem ezen a kerülő úton akart- e közelebbi adatokat szerezni a kumai magyarokról?

János püspököt a neve - Speculi - képzett, tapintatos, körültekintő esetleg diplomáciai feladatra alkalmas egyéniségnek sejteti. Sajnos, a felmerülő kérdésekre -a források elégséges ismerete híján - ezúttal sem adhatunk választ.

Ellenben választ nyerünk arra a kérdésre, miért nem találunk hazánkbeli magyart a kummagyariai püspökök sorában: az állandósult politikai feszültség miatt.

A KELETI RÉSZEK EGYHÁZKORMÁNYZATA

1318-től Magyar városa valójában a kaffai ferences helynök körzetéhez tartozott. A közeli Kelet ugyanis két ferences helynökségre (vicaria) és egy ferences tartományra (provincia) oszlott. Ezek: Vicaria Tartariae Aquilonaris, azaz északi tatárországi helynökség. Ennek két örsége (custodia) volt, a kazáriai (Custodia Gasariae) és a szeráji (Cust. Saray). Magyar a szeráji őrség területéhez tartozott. Ide számított még a cserkeszek és az abkázok földje, georgia (Iberia) Sirvan, Alánia, a volga jobbparti jászok- és a donvidéki nogáj-tatárok földje, a közép-donmenti kunok és az oguzok szálláshelyei, valamint a volga menti Bileria (Nagy Bolgárország) és Baskíria (Magna Hungaria), az Ura! vidékén élő baskír-magyarok ősi hazája.

Bár a szeráji őrség hatalmas területet ölelt fel, a rendi custos nem azon belül tartózkodott, hanem a tengeri úton jól megközelíthető Kaffában székelt. Ugyancsak ott volt a kazáriai őrség és az egész helynökség székhelye is. Mindez valószínűen a központi irányítás és a papnevelés megkönnyítését célozta

A kazáriai őrség kisebb területet vallhatott magáénak. Széltében mindössze a Duna deltavidékétől a Don forrásvidékéig terjedt, ide értvén Krím félszigetét (egykori nevén Gazatiát) is, és mélység dolgában sem terjedt sokkal túl az 50. é. sz. fokon.

A keleti tatárországi helynökség, vagy Vicaria Tartariae Orientalis Örményországtól és a Kur (Kyras) folyótól délre az Eufráteszig és a Ferrótól számított 70 fok k, h.-ig elterülő hatalmas területösszletet ölelte fel a Fekete-tenger, a Kaspi-tó és a Perzsa-öböl közén. Ettől délre a szentföldi tartomány, Provincia Terrae Sanctae, a Kaspi-tótól keletre pedig (egészen a Sárga-tengerig és az Indiai óceánig terjedően) a kínai helynökség, Vicaria Tartariae Cathay terült el.

Hogy milyen erőkkel dolgozott a két kiváló rend a Kaukázus közelebbi vidékén, arra vonatkozóan csak egy-két jellemző adatot hozunk fel. Minorita Anonymus azt írja "Relationues..." c. m. 100 versóján a kaffai, illetve a tanai dominikánusokról, hogy 1320-1330 táján Kaffában mindössze két felszentelt dominikánus testvér, két klerikus és két novícius működött, míg Tanában csupán három testvér telepedett le. Ezzel szemben azonban pl. Örményországban a dominikánusok 1333-ban 50 zárdával rendelkeztek s azokban 750 rendtagot tartottak számon. Mezopotámiában, ahol a dominikánusok már 1250-ben megvetették lábukat, olyan eredményt értek el, hogy az ottani nesztoriánusok egy időre ismét egyesültek Rómával. A ferences kolostorok és rendtagok számáról a már közölt zárdajegyzékek tájékoztatnak.

A hirtelen óriásira nőtt hittérítői érdekterületnek kormányzása nem kis gondot okozott a pápáknak, ezért nem ritkán küldöttek ki legátusokat egyes fontos ügyek gyors elintézésére.

AZ ELSŐ HITTÉRÍTŐK GYERETYÁN ORSZÁGÁBAN

IV. Ince pápának "Hunnaviát és Arbániát" említő 1250. évi bullája, miként azt a nyugati források tárgyalásánál láttuk, teljesen tisztázza a kumamenti magyarság katolizálása kezdetének történetét.

A pápai udvar komai véreinkről az első híradást, Julianus frátertől és Piano da Carpino útijelentéséből kaphatta. Az 1241-1242. évi tatárjárás alkalmával talán még hozzánk is elvetődött egy-két kumai magyar, de hogy a mongolok révén újraéledt a meótiszvidéki magyar óhaza tudata, biztosra veszem- Nincs tehát semmi csodálkozni való azon, ha néhány esztendővel P. da Carpino hazatérése után a Cumániában dolgozó magyar dominikánusok részletes és megbízható, egyben - számukra - lelkesítő hírekkel tudnak szolgálni Rómának a kumamenti vallási viszonyokról.

Az Egyház kezdettől fogva vallotta és megvalósította azt a krisztusi tanítást, hogy az eltévedt juhokat minden fáradság és áldozat árán igyekezzék visszaterelni az Egy Akolba, az Egy Pásztor keze alá, Jóllehet a kumai magyarok tömegei már régóta nem voltak pogányok, Róma nem nézhette közömbösen a közöttük élő szakadár görög papság működését. Ince pápa bullája szerint elérkezett az ideje, és adva a lehetősége -a görög papság lelki hajlandósága folytán -a kummagyar szakadár egyház egyesítésének. Vajon mi okozhatta a görög papságnak azt a lelki hajlandóságát, amelyről a pápa beszél? Az talán, hogy a tatár birodalom hűbéruralma alá került országok papjai nehezen, vagy esetleg egyáltalán nem érintkezhettek Konstantinápollyal? Vagy talán megihlették őket azok az erőfeszítések, amelyeket a pápaság az időben tett a Szentföld felszabadítása érdekében

Letagadhatatlan, hogy a szóbanforgó esemény nagyjában összeesik azokkal a megújhodott, megtisztult vallásos eszme áramlatokkal, amelyek a XIII. század elején Európa lelki életét teljesen átformálták. Azonban ennek ellenére sem merjük a tényeket teljes egészükben vallási eszmék behatásával magyarázni.

Munkánk első részében kifejtettük, hogy a kipcsaki kánok hatalmába adott kummagyarságnak fegyvert jelentett a kezében nemzeti mivoltának csorbítatlan megtartásához az, ha Rómához csatlakozik, s ilyen módon igyekszik minél inkább elszakadni keleti kapcsolataitól.

Így, vagy úgy, erről vitázhatunk és töprenghetünk, az azonban bizonyos, hogy 1250-re már kiforrott a pápaság véleménye a dologról; IV. Ince határozott, és odaküldte a magyar dominikánusokat Kummagyariába és Alániába a térítő munka megalapozása céljából. 1253-ban azonban már nemcsak a dominikánusok, hanem a ferencesek is ott vannak Kummagyariában és együtt dolgoznak vállvetve Major Hungaria magyarjainak megtérítésén.

A kunmagyarság katolizálása - ahogy az 1250. évi bulla alapján sejtjük - hasonló körülmények között mehetett végbe, mint nálunk a reformáció. A katolikus hittérítők nemcsak egyes személyek és családok meggyőzésére szorítkoztak, sőt a szakadár keresztények esetében egyáltalán nem erre törekedtek, hanem arra, hogy a szakadár püspököket és papokat vezessék át Róma oldalára, mert egyetlen pap áttérése az egész egyházközség katolizálását jelentette! Mindamellett az egyénenkinti munkára is bő alkalom nyílott, különösen a még pogányok és a mohamedánok között.

Nem kétséges, hogy első úttörőknek a zarándoktestvérek jelentek meg a Kuma mentén. Még nem volt kolostoruk, nem volt állandó otthonuk de ott élt a kumai magyar nép szívében a készség és a jóra való hajlandóság, amellyel a vándor latin hittérítőket fogadta. És azok szívesen mentek közéjük, mert türelmes, jó nép volt a kaukázusi magyar.

A ferences vértanuk jegyzékében számos szerzetes nevét találjuk, olyanokét, akik a magyarsággal szomszédos népek, mint az alánok, a georgiabeliek, az örmények, bolgárok, cserkeszek stb. között áldozták életüket hitükért, de egyetlen vértanú sem akad közöttük, akinek vérét kumai magyar ontotta volna. Ha nem is következik ebből az, hogy valóban nem halt vértanúhalált a kaukázusi magyarok között egyetlen hittérítő sem, annyit mindenképpen elfogadhatunk, hogy ez az eset nagyon-nagyon elvétve fordulhatott csak elő. Elég itt arra hivatkoznunk, hogy milyen gondos körülményességgel nyomozták ki az elöljáró hatóságok (püspökök, provinciálisok, generálisok) minden egyes vértanú halálának körülményeit s erről milyen terjedelmes levelekben számoltak be. Ha a kaukázusi magyarok között egyes hittérítők vértanúkká lettek volna, ennek valamiféle nyomát feltétlenül kellene találnunk!

A kummagyariai hittérítés első félévszázadának történetéről semmi közelebbi részletet sem ismerünk. Azt azonban már tudjuk, hogy a XIV. század elején már több kolostoruk és templomuk is volt a ferenceseknek (és bizonyára a dominikánusoknak is) az országban. A legrégibb ferences zárdajegyzék (1300 tájáról) említi, hogy a rendnek Magyar városában két kolostora van, azonkívül Kummagyariában volt Ügyek kolostora és az a két kolostorrom is odatartozott, amelyeket Klaproth Madzsar Unneh, ill. Kliszi néven írt le. Valószínűleg az elsőt nevezi a zárdajegyzék Cumuchnak, vagyis "kumai" kolostornak.

Az a körülmény; hogy a legrégibb ferences zárdajegyzék 1300 körüli keletű, nem jelenti azt, mintha korábban nem lettek volna a rendnek Kummagyariaban kolostorai. Bizonyára az lehetett, és az is volt a hittérítők legelső törekvése, hogy templomokhoz és kolostorokhoz jussanak, hisz a zarándoktestvérek rendjének megszervezésére csak 1252-ben került sor, és az a pápai rendelkezés pedig még jóval később kelt, amely általánosságban engedélyezi a hittérítőknek a hordozható oltárok és a sátorkápolnák használatát,

Minthogy IV. Ince pápa - annyi előrelátással - módot adott a szakadár görög papságnak az Egyház kebelébe való akadálytalan, sőt előnyöket nyújtó visszatérésre, bizonyos, hogy a görög- és örmény templomok javarésze is a latinok kezébe került. Ezeket természetesen használták, őrizték és javítgatták is. A Kaukázus keleti felében sok templomromot találtak az utazók, Ezek közül egyet, amelyik a magas hegyek között majdnem teljesen épen megmaradt, részletrajzokban mutatok be. Megtalálásának körülményeiről a hagyományok ismertetése során szólunk.

A dominikánusok zárdajegyzékei Magyart, vagy Kummagyariát nem említik, de ennek ellenére is biztosak vagyunk abban, hogy dominikánus kolostorok is voltak a kumai Magyarországban. El sem képzelhetnők u. i., hogy akkor, amikor a közeli Örményországban 50 zárdájuk volt, Kummagyariában egy se lett volna Volt, ha nincs is írás róluk, ha romjaik sincsenek meg, akkor is kellett lenniök, A sok kisebb-nagyobb kolostor és templom sorra felépült a hegyek között és harangjuk szava Istenhez hívta és Róma köré gyűjtötte a kaukáziai népeket.

Ebből a nagy munkából oroszlánrész jutott a magyar származású dominikánus- és ferences testvéreknek. Ők, akik a pannóniai magyar hazában, a Kárpátokon belül is naponta érintkezhettek az ide betelepült kun- besenyő-, jász (alán) atyafiakkal, ezeknek nyelvét könnyen elsajátították, minthogy rokon nyelvek voltak a magyarral, Amikor pedig a tatár birodalom (1242 után) a Kárpátokkal határos lett, nap-nap után felmerült a szükségessége annak, hogy egyik, vagy másik kolostorból átvándoroljon valamelyik szerzetes Tatárországba, hogy az ott élő keresztény, magyar foglyokat kiváltsa, vagy azoknak lelki vigaszt nyújtson. Johanca fr. is azt kéri levelében a rendi generálistól, hogy magyar, német, vagy angol ifjú szerzeteseket küldjenek ki Tatárországba utánpótlásul, mert ezek tanulják meg legkönnyebben az ottani nyelveket. Ugyanezt olvassuk abban a levélben is, amelyet 1323 május 15-én intéztek a kipcsáki testvérek Kaffából, ahova a pápai rendeletek bevárása és az egyetemes káptalan híreinek meghallgatására gyülekeztek össze, a Lyonban tanácskozó egyetemes káptalanhoz. Azt írják, hogy a magyar, továbbá egyes német és angol testvérek meglepően rövid idő alatt sajátítják el a Tatár Birodalomban beszélt egyes nyelveket, míg az olaszok és a franciák úgyszólván képtelenek erre. Ugyanebben a levélben igen jellemző adatot találunk arról is, mennyire virágzott még a XIV. században az ősi pogányság Tartariában. Olvassuk ugyanis, hogy az egyik német testvér egymaga 93 bálványt ragadott ki a pogányok kezéből, vagyis ugyanennyi családot keresztelt meg s oktatott ki a krisztusi hitre. Nagyobb bizonyság okáért a bálványok közül egynéhányat a levélhez mellékelve elküldtek a pápának. Ebben a hosszú levélben igen sok egyéb érdekes közlést is találunk. Ezekről Balanyi György adott igen jó összefoglaló tájékoztatót.

A magyar- és a nyugati államok szerzetesei százával és ezrével éltek már Tartariában Cumaniától és Borodnokországtól Szibéria havas mezeiig, s a munkában töltött évtizedek alatt még arra is volt idejük, hogy a gyűjtött alamizsnáért gyermekeket vásároljanak s közölök a fiúkat egyházi pályára neveljék. A bennszülött legénykékből kiváló testvérek kerültek ki. Némelyikük egészen kivételes egyházi méltóságot is elnyert. Általában megbecsülhetetlen előnyük volt, hogy anyanyelvükön hirdethették az Igét és ezért sokkal több eredményt érhettek el mint az idegenajkúak.

XXII. JÁNOS PÁPA ÉS A TATÁRORSZÁGI MISSZIÓ

A sok szegény, mezítlábas, kopott öltözékű zarándok barátnak nemcsak a keleti népek közönyével, vagy ellenséges érzelmeivel, nemcsak a természet mostohaságával kellett megküzdenie, hanem megszenvedték azokat az időket is, amikor atyai gondoskodójukat és a Római Udvart az európai gondok kötötték le. IX. Gergelynek és IV. Incének a missziók iránti különösen buzgó érdeklődését utódaikban nem találjuk meg. Bullákban, buzgó intelmekben és atyai tanácsokban nincs hiány, de az említett két pápa nagyvonalú elgondolásai, kitartása és a náluk tapasztalt áldozatkészség a későbbiekben hiányoznak.

A hithirdető hősök buzgalmát azonban semmi sem tudta letörni, sem csökkenteni. Éppen ezekben az esztendőkben érték el egyik legszebb sikerüket: Krímben 1286-ban keresztény hitre tért Jaylak katun, annak a Nogáj kánnak a felesége, aki 1287 végén kun László király szövetségeseként betört a Szepességbe. A főasszony áttérése több család, sőt egész törzsek további megtérésére vezetett. Nemsokára felvette a keresztséget Argon kán is, akinek a krimi tatár seregben ezredesi méltósága volt. Végül Tula Buka (az egykorú iratban: fr. Ladisdaus, Gazaria őre, (custos) levelében Thelebuga), Krím főhatalmú kánja olyannyira pártfogásába vette a keresztényeket, hogy volt rá eset, pl. Szoldajában, hogy a mohamedánusok kénytelenek voltak a hegyekbe és az erdőkbe menekülni a városból a szaracénok ellen fellobogó közhangulat miatt. A keresztény lakosságot - a felszabadultság érzésére - ugyanakkor mérhetetlen öröm töltötte el, Az ilyen eset azonban - sajnos - helyi jelenség volt csupán,

XXII. János trónraléptével mintha varázsütésre megváltozott volna minden! Ebben a 72 esztendős aggastyánban IV. Ince hallatlan akaratereje a francia géniusz nagyvonalúságával találkozott és a keleti hittérítés csillaga még egyszer, addig nem látott magasságokba ívelt. Kormányzásának első 13 esztendejében a misszióknak csak a szervezeti ügyei foglalkoztatták. Észreveszi a hittérítők munkásságát nehezítő, fennálló rendelkezéseket és Célszerű könnyítésekkel, módosításokkal javít a helyzeten. Püspökségeket, érsekségeket szervez, a zarándokoknak menedékházakat létesít, és ki tudná röviden elsorolni, mi mindenre terjedt ki a figyelme!

Már jól elmúlt 80 éves, amikor 132-1330-ban teljes erővel és nagy alapossággal hozzálát, hogy a tatár- és török uralom alatti országok térítésének nagy művét betetőzze, Ebben is hasonló IV. Incéhez, akinek szintén ezek a területek feküdtek legközelebb a szívéhez. 1329 november 4-én kelt bullájában Elchigadqnhoz (Alguj kagán) Khorasszán, Türkisztán és Hindosztán mongol uralkodójához fordul, hogy a keresztényeket és a hithirdető szerzeteseket szeretetébe ajánlja, Kéri, hogy országaiban engedélyezze a misszionáriusok szabad tevékenykedését. Alig egy hónap mulya a trapezundi szultánt keresi meg olyan ékesnyelvezetű bullával, amely teljes mértékben megfelelt a mohamedán uralkodók udvarában dívott írásmodornak. János pápa kéri a szultánt, hogy a dominikánus és ferences hittérítőket, az ő kedvelt fiait, akik mindnyájan igen tudós és jámbor férfiak, fogadja oltalmába.

További egy hónap múlva, 1330 február 11-én kelt bulláját ismét a Tatár Birodalom két nagynevű uralkodójához, Üzbég szultánhoz és a már említett Elchigadanboz intézi, hogy a dominikánus hittérítőket szeretetükbe és oltalmukba ajánlja. Amint látjuk, János pápa a tatár uralkodókkal való szoros kapcsolatok felvételére törekedett. Hogy a dolgok szerencsésen alakultak, abban igen nagy részük van a hittérítőknek is, hisz már Üzbég közvetlen elődjét, Toktáj kánt sikerült a kereszténységnek megnyerniök, Üzbég pedig kezdettől fogva igen nagy megértést tanúsított a keresztény hittérítőkkel szemben, Még nagykorú sem volt, amikor 1314 március 20-án kiváltságlevelet adott amelyben a birodalmában tartózkodó ferencrendi testvéreket mentesítette mindennemű hadiszolgálattól, vám- és adófizetéstől, sőt kifejezetten védelmébe vette őket mindenféle erőszakoskodással szemben. Megtiltja, hogy bárki megtámadja, feltörje templomaikat házaikat, kolostoraikat, vagy megakadályozza őket harangjaik használatában. Mindezt pedig elődjeire való hivatkozással rendeli, akik korábban mát megadták ugyanezeket a kedvezményeket. Igaz ugyan, hogy a mohamedánusok növekvő nyomására máz egy év múlva visszavonta a harangozásra vonatkozó engedélyét, de a hittérítők iránti jóindulata egyébként nem csökkent. János pápa 1318 március 28.-i levelében magasztalja is a szultánt a keresztények iránt tanúsított nagylelkűségéért, de ugyanakkor keserűen felpanaszolja a pápa a harangozás betiltását. Öt év mulya, 1323 október 3-án megismétli panaszát a pápa, de szava mit sem használ. Mohamed elvakult hívei mindenfelé megtámadják a harangtornyokat, összetörik és beolvasztják a harangokat.

Ám az egyoldalú sikertelenségek nem tudták megtörni az agg János pápa kitartását. Avignoni udvarában szinte mindennaposak a Távolkeletről, Tartaria Aquilonarisból és - Orientalisból, a Szentföldről és Kisázsiából érkezett, vagy oda induló alacsonyabb-, vagy magasabb rangú egyházi személyiségek. Kezdetleges mappákon kísérik szemmel a Kereszt keleti diadalútját, és a fontosabb állomásokon az elért eredmény biztosítására püspökségeket létesít. Mivel a missziós püspökök száma így is nagyon kevésnek bizonyult, megengedte a pápa, hogy a hittérítők szolgáltathassák ki a bérmálás szentségét, és a papjelölteknek a kisebb rendeket feladhassák. Feloldozhatták a szabálytalanságba-, vagy eretnekségbe esetteket a kiközösítés hatálya alól. Az Úr Isten megengedte János pápának, hogy megérje nagy művének, a tatárországi hittérítésnek teljes virágba szökkenését. Püspöki székhely volt már Cambalek (Peking), Yansu (a Jankcse-kjang torkolata közelében), Columbum (Colombo), Bombay, stb, A ferences hittérítők eljutottak Delhibe, Armalekbe (Al-Malik, Kuldzsától északra), Szamarkandba, Bokharába, sőt még Lasszába is, hogy a közelebbi kelet városairól ne is szóljunk. Két évvel trónralépte után sor került a szultaniehi érsekség alapítására. Ez a város Perzsiában volt, a mai Irán Szendzsán nevű tartományának szívében. Első érsekéül Fr. Frarrcus de Perusiot nevezte ki. Az érsekség alapításából az következik hogy Perzsiában abban az időben, már igen széles alapokon épültek ki a kereszténység bástyái. A szomszédos Arméniában és Georgiában is teljes volt a latin hierarchia. Éppen XXII. János küldte a legutóbbi jelentős erősítést Arméniába Fr. Raymundus Stephanus vezetésével, számos dominikánus és franciskánus.testvér személyében. Ugyanakkor az örmény királyhoz intézett levelében a hittérítőket az uralkodó kegyeibe ajánlja. (1318 június 5.) Ezzel szemben a kumai magyarok országában püspökség híján még helyszíni, központi irányítás nélkül voltak kénytelenek dolgozni a hittérítők. Pedig sokat jelentett Avignon szemében a magyari püspökség megalapozásának lehetősége. (Erről munkánk első részében szólottunk.)

PÜSPÖKSÉG ALAPÍTÁSA MAGYARBAN.

A szerencsés körülmények összetalálkozása gyors megvalósuláshoz segítette a magyari püspökség alapításának ügyét. Magyar fejedelmi trónján olyan magyar ember ült, akit ez egyetlen ismeretes kezdeményezése alapján is széleslátókörű uralkodónak kell tartanunk: Gyeretyán fejedelem. Ugyanakkor a kipcsaki kán Üzbég ( 1313-1341 ), a keresztények iránt nemcsak a hagyományos mongol türelmet, hanem határozott jóindulatot tanúsító szultán, Avignonban pedig XXII. János pápa állt az Egyház élén.

Gyeretyán valószínűen szóban és írásban egyaránt kérte a pápát, hogy küldjön "elöljárót", azaz püspököt a kummagyar egyház élére. Ismertettük, milyen feltételeket szabott a kinevezendő püspök személyére vonatkozóan. A magyari püspökség megszervezése tehát nem volt olyan egyszerű, mintaszerinti eljárás, ahogy sok másik missziós püspökség alapítása alkalmával járhatott el a pápa. Személyes tárgyalásokra volt szükség már csak azért is, hogy tisztázzák a jövendő magyari püspökség várható jövőjének kérdését, tekintettel a mohamedánoknak a főváros és az ország életére gyakorolt nagy befolyására és nyomására.

Ezeknek a tárgyalásoknak véghezvitelére János pápa keresve sem találhatott volna alkalmasabb személyt, mint Fr. Mancasole Tamást, az újonnan felszentelt szamarkandi püspököt. Minthogy Fr. Tamás korábban Kummagyariában hittérítőként működött, jól kellett ismernie az ottani viszonyokat, sőt Gyeretyán fejedelmet is.

Tamás püspök többirányú megbízatással szállt gályára -valószínűen Marseillesben. Elsősorban Gyeretyán fejedelemmel kellett tárgyalnia, majd Albors keresztényeit kellett meglátogatnia, továbbá az új colombói püspökkel, Fr. Jordanusszal együtt fel kellett keresnie Fr Francust, a szultaniehi érseket, hogy neki átadja a pápa megelégedésének és kitüntetésének jelét, a palliumot; s végül tisztelegnie kellett Alguj kagánnál, hogy átnyújtsa neki a pápa levelét, és a levélben foglalt kérést személyesen is tolmácsolja. Ezeknek az adatoknak a nyomán pontosan végig tudjuk kísérni Tamás püspököt megtett útján: partraszállt Tamásiban, onnét Magyarba, majd - Albors keresztényeinek meglátogatása miatt - a Dariel szoroson át Szultaniehbe utazott, hogy végül Alguj székhelyén keresztül Szamarkandba, püspöki székhelyére jusson. Alguj székvárosa vagy Bokhara, vagy Szamarkand volt

Bár ma még nem ismerjük Tamás püspök és Gyeretyán fejedelem megbeszéléseinek részleteit, kétségtelen, hogy azok a kívánt eredménnyel végződtek. Megállapodtak ugyanis abban, hogy a latin püspökséget Magyarban a lehető legrövidebb időn belül megszervezik, de - úgy látszik - nem tudtak megállapodni a kinevezendő püspök személyében, Nem is volt könnyű dolga Tamás püspöknek, amikor az első magyari püspök személyét kellett kiválasztani, vagy legalább is erre a pápának megfelelő előterjesztést tenni. A Bzovius Annaleseiben található ide vonatkozó közlés szerint nem is akadt más ilyen megfelelő személy, csakis maga Tamás püspök.

Bzovius közlése az előzményeket meglehetősen összezavarja, de a pápa végső határozatáról világosan tájékoztat. Ezeket írja: "Az Úr 1330. évében, minthogy a malkaiták (Malendae) és az alánok, akik a magyar királyi törzsből származó Gyeretyánt (Hieratim) uralma alá tartoztak, hithirdetőket kértek, XXlI. János úgy határozott, hogy Fr. Tamás szamarkandi püspök, mivel nagyhitű szónok és az Űr- törvényeiben igen jártas férfiú minél több társával együtt térjen azokhoz vissza."

Eszerint most már tisztán látjuk az eseményeket: nem akadt egyetlen olyan felszentelt püspök sem Kummagyaria közelebbi környékén, de még Avignonban, vagy egyebütt Európában sem, aki a kummagyar viszonyokat és a magyar nyelvet annyira ismerte volna, hogy János pápa nyugodt szívvel rábírhatta volna a kummagyariai püspökség alapjai lerakásának és a kuma-menti magyar egyház megszervezésének nehéz feladatát. Ezért a pápa - végső megoldásként - Tamás püspöknek Szamarkandból való ideiglenes visszahívása és Magyar városába való küldése mellett döntött.

KUMMAGYARIA PÜSPÖKEI

Hogy Fr, Tamás Magyarba rendelése ideiglenes volt, az abból tűnik ki, hogy alig egy-két év múlva már Fr. Thaddeust (a későbbi kaffai püspököt), XXII. János 1334. március 11-én kelt bullája kumai-, a paviai egyetemi könyvtár 346. sz, kódexének egyik széljegyzete pedig az első kumai püspöknek mondja. Ebben a két közlésben semmi ellentmondás sincs, mert Tamás püspök a kezdet kezdetén - szamarkandi püspöki minőségének érintetlenül hagyásával - mint magyari püspöki adminisztrátor is vezethette a kummagyar egyházat.

Hogy Fr. Thaddeus (Golubovich szerint Th. II.), a kaffai helynökség keretébe tartozó minorita szerzetes tulajdonképpen mikor foglalta el Magyarban a püspöki széket, nem tudjuk, Valószínű hogy még 1331-ben, vagy legkésőbb a következő évben, mert 1334-ben már fontosabb, talán a legfontosabb őrhelyre helyezik át: kaffai püspökké lett. Fr. Tamás pedig ugyanakkor, amikor Thaddeus Magyarba került, újból visszatért Szamarkandba. Bizonyítja az, hogy őt minden forrás szamarkandi püspöknek ismeri,

A Tádé püspök áthelyezését követő negyedszázadról mi még semmit sem tudunk. 1360-tól bukkan fel Miklós püspök neve. Hogy mikor lett magyari püspökké, nem tudjuk, ellenben V. Orbán pápa ismertetett bullája szerint 1363-ban hunyt el. Ezidőben Magyar már Európában jól ismert és - bizonyára a vele járó javadalom miatt - kívánatos püspöki székhely. Egy lengyel ferencrendi szerzetes, Fr. Joannes Speculi, el is követ mindent, hogy elnyerhesse a püspöki széket. Nem kisebb személyiség, mint Kázmér lengyel király emel szót az érdekében V. Orbán pápánál, mégpedig sikerrel, 1363 július 21-én megjelenik a János testvérnek magyari püspökké való kinevezését tartalmazó bulla. Azonban három év múlva őt is utoléri a halál mire a domonkosrendi Nuemburchi Miklós testvérre esett a pápa választása. Miklós püspök a maga korában Közelkelet egyik legkivélőbb egyházjogtudósa volt. Így került be abba a szűkkörű bizottságba, amely hivatva volt arra, hogy a tanai (azovi) egyházban felmerült kényes esetet rendezze. Elég fiatalon kerülhetett a magyari egyház élére, mert azután, hogy tizenegy éven át (1366-1377) Magyar püspöke volt, Lübeckbe került, mint püspök.

Valószínű, hogy vele le is zárul a magyari püspökök sora.

Vajon élt-e még 1377-ben Gyeretyán, a kummagyar katolikus egyház fejedelmi pártfogója? S ugyan kinél találhattak megértésre a Kuma mentén térítgető hitszónokok ezekben a nehéz időkben?! Üzbég, az igazságos szultán már közel negyven éve halott, utódjai pedig az 1380-ban tróntfoglaló Toktamisig majd nem évenkint váltogatják egymást. Minél inkább távolodunk Gyeretyán és Üzbég korától, annál inkább nő Magyarban a mohamedánok száma és vallási türelmetlensége. Veszedelmessé, sőt később lehetetlenné vált, hogy a katolikus püspökség továbbra is Magyarban maradjon. Még a hittérítők élete is veszélyben forgott.

A maga korában világvárosi jellegű, pompás palotákkal ékes Magyarban ott emelkedett valahol a ferencrendi hittérítők kőből épült két kolostora és temploma is. Ezekben a biztos fészkekben húzódott meg a kisebb testvéreknek az a szépszámú serege, amelynek feladata és hivatása a kumai magyarság lelki újjáformálása és vezetése volt. Hogy szám szerint hányan lehettek, nem tudjuk, de hogy nem voltak kevesen, azt abból láthatjuk, hogy egy alkalommal pl. 24 testvért kérnek Avignontól a mutatkozó személyi hiányok sürgős pótlására.

A magyari kolostoroknak s ugyanígy az ügyeki és a szonamenti (Madsar Unneh!) kolostornak sem lehetett a zarándok testvérek szervezetével közelebbi kapcsolata. Az utóbbiak felfrissítésére közvetlenül Kaffából, a rendi helynökség székhelyéről rendeltek ki testvéreket. Kaffában nemcsak a nyugati országokból odaérkező ifjú erőket gyűjtötték össze, hanem ferences papnevelő intézet is műkődött, amelyben bennszülött ifjakból neveltek hittérítőket.

Ám a mohamedánoknak is megvoltak a maguk biztos fellegvárai. Csak Magyar városában hét mecsetjük és papnevelő intézeteik volt, amelyben Ibn Batuta ottjártakor mintegy hetven növendék tartózkodott. A keresztényellenes hangulatot szító mohamedán papokon kívül jócskán voltak a fővárosban fakírok is, ez a félig-meddig vallásos őrjöngésben élő társaság; állandóan kardot hordtak és fenyegetőztek, hogy menten levágják, aki törvényük ellen szól. Ki tudná ma megmondani, vajon erőszakos fellépésük, papjaiknak túlsúlya, vagy miféle más ok játszott közre abban, hogy félszázaddal azután, hogy XXII, János pápa annyi körültekintéssel megvetette a magyari püspökség alapját, Magyar püspökeinek a hegyekben kellett felütniök tanyájukat

Elsőnek egy Laurentius nevű püspökről tudunk, aki már a hegyek közül irányította a kummagyar egyház ügyeit. Lehetséges, hogy püspöki rezidenciája azon az aránylag jó karban lévő romhelyen volt, amelyet a cserkeszek ma is Madzsar Unnehnek neveznek. Laurentius püspök 1389-ben hunyt el. Utódja Jacobus de Valle Aretza ferencrendi szerzetes lett. Egy év múlva azonban ismét más névvel találkozunk: 1390-ben Martino Russo a kumai püspök. Kormányzása idején - ismételt sürgetésére -nagyobb számú ifjú hittérítő érkezett a Kaukázusba, egy ízben 24 személy. De mit számított ez: egy csepp a tengerben. Márton püspök hat évig volt a kumai egyház feje. Utódjául 1396-ban, Magyar város feldúlásának esztendejében a kaffai Bernát testvért nevezik ki. 1399-ben bekövetkezett halála után került sor Johannes Gibiletusra. Ő az utolsóelőtti kumai püspök; huszonkét esztendeig viselte ezt a méltóságot. Utódja (1421-től) a szintén kaffai Fr. Ambrosius Scipio lett.

Kummagyariából - sajnos - nem állanak rendelkezésünkre olyan írott adatok, amelyekből a hittérítők helyszíni életkörülményeit részletesen megismerhetnők. Bepillantást enged azonban az utolsó évszázadnak, az 1300-1400-as éveknek misszió történetébe az a levél, amelyet a Kaffában összegyűlt hittérítők intéztek a lyoni egyetemes káptalanra összesereglett atyákhoz. Nagyon valószínű, hogy a levél küldői és adatszolgáltatói között volt Kummagyariában működő testvér is, ezért a levél adatai feltétlenül megérdemlik figyelmünket.

Írják, hogy a tatár birodalomban annyian áttértek már a római hitre, hogy ők a keresztények számát - minden túlzás nélkül -a lakósság egyharmadára teszik. Azonban panaszolják, hogy ha tízszer annyian lennének, akkor sem volnának elegendően a reájuk váró munkához. Munkájuk olyannyira lefoglalja őket, hogy gyakran a csillagok is feljöttek már, mire hozzájutottak a napi étkezéshez. Megesik, hogy életüket is oda kell adniuk hitükért. Volt eset, hogy a mohamedánok négy olasz hittérítőt is lekaszaboltak egyszerre. Mások börtönben kínlódnak s bilincsekben várják a biztos halált. A bennszülött lakosság azonban szíves készséget tanúsít irántuk: ellátja őket élelemmel és ruhával. Mégpedig nemcsak a közönséges otthon szőtt kender- vagy lenvászonnal, hanem drága, arannyal áttört selyemkelmékkel is. Ez ott közönséges holmi; a gazdagabbak ehelyett inkább prémruhákban járnak.

Közlik, hogy tapasztalatuk szerint a tatárok gyűlölik a szaracénokat és szívesebben veszik oltalmukba a keresztényeket. (Ugyanezt olvassuk Johanca testvér baskíriai levelében is.) Ha elegendő utánpótlást kaphatnának, talán még a szaracénok hatalmát is sikerülne megtörniök! Ám a levél írása idején (1323) igen kevesen vannak. Máris kénytelenek voltak 22 kolostort feladni. A megmaradt zárdák inkább a városokban vannak, messze egymástól, minthogy ezek a népek szívesebben laknak nemezsátrakban, "Végül szívük mélyéből, könnyezve és sóhajtozva esedeznek a szentegyház bíborosaihoz is, hogy emlékezzenek meg róluk imádságaikban, és - sok veszélynek kitett életük rövidségére való tekintettel - gondoskodjanak megfelelő utánpótlásról, hogy a megkezdett nagy mű rövidséget ne szenvedjen."

Ám az Egyház nem volt abban a helyzetben, hogy elegendő utánpótlásról gondoskodni tudott volna. A keleti hittérítés épületének kaukázusvidéki oszlopai megdőltek és a XV, század elején a szépen felépített mű romokban hevert

A XIV, század utolsó negyedében a mohamedánok erőszakoskodásai már olyan arányokat öltöttek, hogy azok a pápai udvart a legnagyobb aggodalommal töltötték el. Hova-tova az lett a helyzet, hogy nappal alig tudtak valami tevékenységet is folytatni a hittérítők az őket érő sorozatos támadások miatt. Panaszos levelekkel fordultak a pápához, hogy a hitetlenek már az istentiszteletek zavartalan rendjét is megakadályozták. Ezért VI. Orbán 1381 április 3-án kelt, az összes, bárhol a tengerentúl működő zarándoktestvérekhez intézett, Sincere devotionis.. kezdetű bullájában engedélyezi, hogy a szent miseáldozatot a virradat előtti órákban is bemutathassák, amennyiben az szükségesnek látszik.

IX. Bonifatius pápának 1389 december 8-án kelt, Licet is... kezdetű bullájából arról értesülünk, hogy a dominikánusoknak a Kaffa falain kívül mintegy ezer lépésnyire lévő S. Mariae de Corona nevét viselő templomát a mohamedánok egymás után három ízben is feldúlták és felégették. A pápa megengedi, hogy újból rendbe hozzák a templomot és adják vissza rendeltetésének, hogy a hívők ismét látogathassák. Öt nap múlva a kaffai Péter-Pál templom ügyében hasonló rendelkezést bocsát ki. Ez a két bulla hűen érzékelteti azt a vad gyűlöletet és pusztítási vágyat, amely az iszlám részéről már nemcsak Kaukáziát, hanem a katolikus hittérítés főfészkét, Krímet is elborította.

Még megdöbbentőbb hangú V. Márton pápának 1422 július 3-án kelt, Ex suscepti cura.. kezdetű bullája. Ebben Fr. Antonius de Levanto domonkosrendi szerzetest a boldogemlékezetű Matthaeus püspök halálával megürült tanai püspöki székbe nevezi ki. Meleg szavakkal emlékezik meg a pápa Matthaeus püspök érdemeiről: a legnehezebb viszonyok között állt őrt az annyi veszedelemnek kitett helyen. Nehéz időket élűnk, írja, újabb veszedelmek környékezik a keleti egyházat, s az érintkezés is mindinkább nehezebbé válik. Inti Artonius testvért, mielőbb vegye át a tanai egyház vezetését, hogy másfél évszázad szorgos magvetésében kár ne essék.

INKVIZÍTOROK KAUKÁZIÁBAN.

Ma már tudjuk, hogy a XIV, század derekán a tatárföldi katolikus hittérítés túlhaladt eredményeinek csúcspontján; és megindult azon a végzetes úton, amely a pusztulás, minden szép eredmény megsemmisülése felé vezetett. Abban az időben azonban ezt még nem lehetett ilyen tisztán látni. Nem tudta, ezt Róma, de még maguk a Tatárországban dolgozó hittérítők sem. Csak azt látták mindenütt, hogy baj van, és ez a baj hétről-hétre fokozódik. A pápák próbálták megállítani a Végzet szekerét.

Már XI. Gergely foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a tartariai keresztényüldözések megelőzésére és a keresztény családok biztonságának növelésére bevezeti az inkvizíciót a Kaukázus vidékén is. Terve azonban az ő életében nem valósult meg, ellenben utódja, VI. Orbán, 1381 április 1-én kelt Ad ea... kezdetű bullájával megvalósította elődje tervét. Tudjuk, hogy az inkvizíció olyan egyházi törvényszék volt, amelynek feladata az eretnekek kinyomozása és megbüntetése volt. Később ennek az intézménynek a hatáskörébe utalták az Egyház védelmével kapcsolatos olyan teendőket is, amilyenekre például jelen esetben a Kaukázusban volt szükség, Megjegyezzük még, hogy 1232 óta az inkvizíció intézménye a dominikánusok kezébe került; egyházmegyénkint szervezték meg, s élükön legfőbb hatóságként a püspökök állottak.*

VI. Orbán pápa említett 1381. évi bullájában tehát megbízta Fr. Johannes de Gallo, domonkosrendi professzort, hogy Armenica, Georgia, Görögország, Tatárország, Oroszország és Valachia major-, ill. minor területén az inkvizíciót szervezze meg, Utal a pápa arra, hogy már XI. Gergelyben is megvolt ez a szándék, és csak a halál akadályozta meg annak keresztül vitelében. Előírja, hogy az említett óriási területen három, egymástól független szervezetet kell létesíteni, éspedig egyet Armenia és Georgia, a másodikat Görög- és Tatárország, a harmadikat Russia és Valachia számára. Lelkére köti, hogy az inkvizítoroktól személyesen vegye ki az esküt, és részesítse őket a szükséges kioktatásban: elsősorban az eretnekeket és a hitükhagyottakat kell kinyomozniok és visszavezetniök az Egyház kebelébe. Ezen felül kísérjenek figyelemmel minden olyan jelenséget; amely a kereszténység létét veszélyezteti azokon a vidékeken és tegyenek meg minden lehető és szükséges intézkedést azok elhárítására.

A XIII-XIV. századi-, s különösen a keleti inkvizíciót nem szabad összetéveszteni a XV. században megszervezett szomorú hírű spanyol inkvizícióval.

Idővel ez a tisztség Fr. Johannes de Galloról Fr. Andreai de Cajtba domonkosrendi professzorra szállott, Ő mint Graecia és Tattaria inkvizítora 1389-ben kérte IX. Bonifatius pápától, hogy hadd válasszon maga mellé egy társat saját belátása szerint. Bonifatius 1389 december 8.-i bullájával ezt engedélyezte is neki. Ebből a bullából tudjuk, hogy a XIV. század utolsó évtizedének hajnalán ez az intézmény a közelkeleti missziók területén még működött. Arra azonban már ez a szervezet sem volt alkalmas, hogy szembeszálljon a mindegyre terjedő, elhatalmasodó mohamedánizmussal.

RÓMA SEREGET SZERVEZ A KAUKÁZIAI
KERESZTÉNYSÉG VÉDELMÉRE

Az iszlám áradata már mindenfelé megjelent, és hol itt, hol ott túlcsapott a gátakon. IX. Bonifatius pápa a hozzáérkező jelentésekből látta, hogy elérkezett az igen sürgős cselekvés ideje. Mivel pedig egészen gyökeres intézkedésre volt szükség, elhatározta, hogy kereszteshadjáratot hirdettet a kaukázusvidéki keresztények között a gyilkos mohamedán hordák ellen, Mielőtt az események ismertetésére térnénk, lássuk azt a pápai bullát, amely a Római Udvar szándékaira és talán még ezt is megelőzően: a kaukázusi katolikus egyházak ezidőbeni helyzetére fényt vet. A bullát fordításunkban, majdnem teljes terjedelmében alább közöljük..1401 januárius 7. Rorna- IX. Bonifatius pápa fr. Antonius Solpan de Montibus Caspiis minorita szerzetest kapitányként a Bakui-, vagy Kaspi tengeren át a keresztények oltalmazása céljából Tatárországba küldendő csapat élére helyezi.

Kedvelt fiúnknak, a Kaspi hegyekből való AntoniusSolpan minorita testvérnek, a nevezett rend orosz vikáriája és szeráji custodiája Minister generálisa-, kedvelt fiúnk mellé -a nevezett rend szokása szerint - rendelt Visitátorának.

Mi, akik a lelket üdvét, a katolikus hit és tanítóinak védelmét buzgó könyörgéseinkkel biztosítani igyekezünk, szívesen törekszünk olyan dolgokra, amelyek segítségével a hit ellenségei közül azokat, akik nem igyekeznek bejönni az isteni akolba; erőszakkal szétszórjuk és határainkon túl szemmel tartjuk, ehhez pedig nyilvánvaló szeretettel és más lelki jutalmak jegyében erőteljesen hívjuk meg a krisztushívőket. Igaz, nemrég óhajtásunk szerint hallattuk, hogy az elmúlt időkben a keleti vidékeken a minorita rend zarándok testvérei társaságának igen sok hű férfia ünnepélyesen ügy nyilatkozott, hogy amikor Tatárországon és a Bakui tengeren átkelvén az evangéliumot hirdették, a Kaukázus említett vidékein mégpedig Chomek, Thuma, Tarchu, Dergveli, Michahas városok a táborokkal és falvakkal egyetemben, nem is kis tömegekben a keresztény hitre tértek át, és ugyanott a katolikus hit olyan túlsúlyba jutott, hogy nem akadt a hitetlenek közül senki sem, aki - miként tenni szokták - Krisztus keresztjének meggyalázására gondolt volna!

Néhány nappal ezelőtt azonban a hitetlen szaracénok és tatárok előretörő tömege - részben ebben az országban is meglehelősen sok várost az egyházakkal együtt lángba borítva elpusztított, sokakat megöltek és a híveket szánalmas rabszolgaságba hurcolták, úgy hogy a tehetősek és gazdagok legtöbbéből földhözragadt szegény lett. Az Evangélium hirdetését lehetetlenné tették, Mondják, hogy azokon a vidékeken a hitszónoklat szavával alig mennek valamire.

Ami pedig azt illeti miként hitelt érdemlőktől értesültünk, a rontás fia, Tamurlan, akit Temi(r)achsachanak neveznek, Ázsia meghódítója, az őt követő, említett tatárjaival és szaracénjeivel annyira üldözi azokat, akik Krisztus nevéhez fohászkodnak, hogy hacsak nem nyújtunk a még ottlévőknek támogatást és segítséget, kétségkívüli bizonyosság, amit megvilágít az azokon a részeken buzgólkodóknak munkájukon és hitszónoklataikon keresztül nyilvánított nézete is: a szentségtörő kardtól teljesen elpusztulnak, ami által hitünket és az Apostoli Széket nagy gáncs és csapás érné.

Ezenkívül, miként egy hozzánk eljutott, hitelt érdemlő jelentésből hallottuk, bizonyos Antonius Reccanae nevű genuai polgár, gátat akarván vetni az ilyesféle hitűek bosszújának, midőn bizonyos felfegyverzett társaságával (azonban az Apost