XII.

A KUMAI MAGYAROK A MONGOL BIRODALOMBAN

A kumamenti magyarság a besenyő támadást követő szétszakadás után mintegy 300 esztendőn keresztül zavartalan békességben élt és fejlődött terményekben és vadban egyaránt bővelkedő hazájában. Nyugalmukat és békéjüket a nyugat felé törő tatárok először 1222-ben zavarták meg, amikor a kun és orosz seregek ellen a Kalka síkságára felvonulóban voltak. Ogotáj nagykánnak erre a hadjáratra vonatkozó hadparancsából világosan kitűnik, hogy Szubutáj nagyvezérnek parancsa volt a kaukázusi magyarság meghódítására is.

Tudjuk a kalkamenti ütközet az egyesült kun-orosz seregre nézve nagyon szomorúan végződött. Sem a kínai évkönyvek, sem az orosz krónikák nem tesznek említést arról, hogy a kaukázusi magyar, alán, cserkesz, stb. hadak ebben az ütközetben résztvettek-e. Mindamellett egészen bizonyos, miként az alábbiakból kiderül, hogy a kalkamenti ütközetben a kumai magyarok már a mongol sereg kötelékében harcoltak.

A MONGOLOK ELSŐ MEGJELENÉSE A KAUKÁZUSBAN

Első találkozásuk a mongol sereggel még 1222 tavaszán történt. Ez év áprilisában jelentek meg a mongol fősereg előcsapatni Sirvánban. Ennek uralkodójától Csepe Nuján és Szubutáj Behadir mongol hadseregparancsnokok vezetőket kértek, hogy azok őket Derbendig elkísérjék. Meg is kapták azt a legkitűnőbb tíz embert, akit csak a sirváni udvarnál elő lehetett keríteni. Szubutáj az egyiket tüstént lenyakaztatta: hadd lássa a többi kilenc, hogyan hull az ő fejük is porba, ha a mongolokat tőrbe mernék csalni, vagy tévútra mernék vezetni, és a megmaradtak, mégis tőrbe csalták Szubutáj seregét! Ugyanis olyan szűk völgykatlanba vezették be a mongolokat, hogy ott az előre felkészült kaukázusi népek, mint az alánok (jászok), kunok (palócok - cserkeszek, abkázok, kumükök, stb., és köztük a kumai magyarok is, bekeríthették a sereget és az csak a legnagyobb nehézségek árán tudott kimenekedni a csapdából. Erre a mongolok, hogy veszteségüket pótolják, ügyes fortéllyal rávették a kunok két hadvezérét, Juryt és Dánielt, Kötöny fejedelem fiait, hogy - mint testvérnép - pártoljanak át hozzájuk.

Mindketten életükkel áldoztak hiszékenységükért.

A mongolok maguk előtt űzték, hajtották a most már velük együtt harcoló kun sereget mindaddig, míg a különböző kaukázusi népek területein keresztül a kun nép sáncerődjeiig el nem értek. A sáncokat is a kunokkal támadtatták meg és el is foglalták azokat. Ezután Sudak ellen vonultak. A Kaukázus és az Azovi-tenger között hét népet igáztak le teljesen. Ezek: az abkázok, cserkeszek, jászok, továbbá földrajzi elhelyezkedésük alapján biztosan megállapíthatóan: a kumükök, kumai magyarok, kunok, malkaiták és minden bizonnyal még egynéhány kisebb néptörzs (dardok, karakalpakok, stb.).

Mivel a tatár hadsereg férfierejének utánpótlása a meghódított népek lakosságából került ki, nem lehet kétséges, hogy a Meótisz partjáról továbbvonuló tatár sereg soraiban ott voltak már többek között a kumai magyarok is.

Ligeti Lajos egyik kis tanulmányában említ egy közelebbről meg nem nevezett mongol forrást, amely szerint "a tatár seregben egyéb kaukázusi népekkel együtt, már 1241 előtt, a magyarok is szerepelnek." Igaz, hogy ő a baskír-magyarokra gondol, de kétségtelen, hogy ez a híradás is csakis a kumai magyarokra vonatkozhatik. Így vette kezdetét az a szoros mongol-magyar viszony a Kaukázus alján, amelyet Julianus jelentése "szövetségnek" nevez.

A Julianus első útját megörökítő Richardus-féle jegyzőkönyv ugyanis azt közli, hogy a magyarok a tatárok szövetségesei és együttesen 15 országot pusztítottak el. Itt 15 kisebb nép földjére is gondolhatunk. Ha ezek a háborúk mind olyan "villámháborúk", "lerohanások" lettek volna, mint a legutóbbi lengyel-német háború, akkor alig egy-két esztendő elegendő 15 nép leigázásához, de ilyen túl rövid időtartamot mégis bajos volna feltételeznünk. A második útjáról számot adó levélben Julianus arról értesít bennünket, hogy a tatárok 14 évig eredménytelenül ostromolták Baskíriát, míg a 15-ik évben, azaz 1235-ben sikerült a baskírokkal is szövetségre lépniök. Ez a közlés szigorúan megfelel a történeti tényeknek és nagyon érthető is, hogy a baskír-magyarok, bár szám szerint a tatárokkal szemben igen előnytelen helyzetben voltak, az Ural- hegység gerincén mégis meg tudták törni a mongol seregek ostromát. Ám ha ezt a tényt elfogadhatjuk, miként el is kell fogadnunk azt, akkor világos lesz az előbbi közlés értelme is, t. i. az, hogy nem a baskír-magyarok, hanem a kumamenti magyarság volt a tatárok régebbi szövetségese és azok segítették a mongol hadakat a többi nemzet elleni háborúskodások során. Mivel pedig ez a szövetség már 1223-ban kezdődhetett, semmi akadálya annak, hogy Julianus jelentéseit szószerint el ne fogadjuk, mert 12-14 év alatt a mongol seregek 15 népet kumamenti testvéreink segítségével könnyen leigázhattak.

Ez az eredmény mindjárt több, eddig homályos kérdést helyez jobb megvilágításba. Mit jelentett ugyanis a tatárokkal való "szövetség" ? Ugyanazt, akárcsak ma látnók: a hatalomban túltengő társ katonai és politikai súlyára támaszkodva, feltétel nélkül ráerőszakolja rákényszeríti akaratát gyengébb "szövetségesére". Kumamenti eleink tatár szövetségét tehát inkább mondhatjuk megszállásnak, vagy annexiónak, mint részükről történt önkéntes politikai állásfoglalásnak. Kétségtelen, nem kis része volt az események ilyetén fejlődésében Kötöny kunjainak, mert egyrészt a kunok meghódolása (árulása?) példa volt a kumamenti magyarság számára, másrészt a mongol-török népek testvériségének hangoztatása is megszédíthette őket s végül a kalkamenti ütközet - és Kötöny kunjainak menekülése után nem is maradt a kumamentieknek más választási lehetőségük, csakis az, hogy "szövetségre " lépjenek a mongolokkal,

Ezek után érthető és világos, hogy kumamenti eleink 1223ban részeseivé váltak a nagy mongol birodalomnak és - közelebbről - az Arany Horda, azaz a Kipcsaki kánság közvetlen főhatalma alá kerültek. Minthogy 1223-ig a kumamentiek életmódja a lovaspásztor népek nyugtalan, kalandozó, harckedvelő életformája volt, bizonyára kedvük szerint volt az is, hogy most a tatárokkal karöltve kalandozhattak és pusztíthattak, harácsolhattak az idegen szomszédok földjén.

Ez a tatárokkal való szövetkezésük adja a magyarázatát annak, miért nem szól Julianus útleírása a kumamenti magyarok földjéről. (Ezzel a kérdéssel a II. fejezetben bőven foglalkoztunk.

KIPCSAKI ÉRMÉK MAGYARBAN

A tatárokkal való kényszerű, szövetség" kumamenti eleinket új politikai feladat elé állította, Gondoskodniok kellett arról, hogy eredményesen, egyöntetűen és kellő súllyal léphessenek fel a mongol főhatalmat velük szemben közvetlenül gyakorló kipcsaki kánokkal szemben. Ennek a célnak az érdekében a kündü hatalma és tekintélye idők folyamán annyira kiteljesedett, hogy Gyeretyán idejében mind a nyugati, mind a keleti források a leghatározottabban mint fejedelemről beszélnek a kummagyarság uralkodójáról.

Ami faji és nemzeti őnállóságának védelmét illeti - igen nehéz helyzetben volt. Elnyomóik testvérnépük voltak s így a könnyű beolvasztás lehetősége eleve adott volt. Ám a körülöttük élő népek is vérrokonaik, jobbára bolgár-török népek voltak, tehát a lassú keveredés köztük majdnem elkerülhetetlen volt. Önállóságuknak ideig-óráig való megóvását mégis biztosíthatta erősen fejlett szabadságösztönük és az a körülmény, hogy a nép jelentős része - még a tatár uralom előtt -a keresztény hitet fogadta el.

A fejedelem tekintélyével együtt növekedett a főváros politikai súlya és gazdasági jelentősége is. Magyar, ahol egész Kummagyaria gazdasági élete összpontosult, már a XIV. század legelején virágzó kereskedelmi központ volt, Nemcsak bennszülött, sőt talán kevésbé magyar, hanem inkább arab, orosz, örmény és zsidó kereskedők utcái töltötték meg a főváros kereskedőnegyedét. Bizonyságul álljon itt Karamsin egyik közlése, amelyet Hammer-Purgstall is átvesz; "1318-ban, minthogy a szerencsétlen Jaroszlavics Mihály nagyherceg - mint fogoly - Üzbég vadászatát a Kaukázus közeléig követte, s ott megölték, holttestét Madzsarba küldték. A kereskedők közül sokan, akik Mihályt személyesen ismerték, drága szem fedőkkel kívánták beteríteni és a templomba kitenni."

A fenti idézetből világosan kitűnik, hogy 1318-ban, tehát kb. Gyeretyán fejedelem uralkodásának idején, Magyarban orosz kereskedők is laktak, sőt annyian voltak, hogy külön templomot is fenn tudtak tartani maguknak. Ibn Batura is (1333-ban) élénk kereskedelmi városként emlékezik meg Magyarról.

Hogy Magyar, illetve a kumamenti magyarság a mongol birodalom egységébe tartozott, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a Magyarban talált érmék majdnem kivétel nélkül kipcsaki eredetűek.

A Klaproth által talált érméket az alábbi kánok korában verték

1. Mengu Timur.. 1266-1272
2 Tudáj Mengu.. 1272-1285
3.- 4. Toktáj..... 129Q-1315
3. Üzbég..... 1315-1341
6- 8. Dzsanibeg.,. 1342-1357
9- 10. Kildibeg..,. 1359-ben
14. Pulad Temir...1361-1363
11. Urus..... 1370-1376
12-13. Toktamis... 1380-1395

Az 1-14. érmék közül a 4. és 14, meghatározásában Fráhn is részes, a többit Klaproth egyedül határozta meg, Lássuk tehát részletesen

1. Rézérme Mengu Timur kánnak, Batu egyik testvérének korából, Az előlapon az alábbi jegy, vagy monogram a hátlapon pedig ez a felirat: "Verték Szerájban... 73 évben."

Igaz, hogy az évszám százas jegye hiányzik, de az előlap monogramtuja kétségtelenné teszi, hogy még Toktáj kán uralkodása előtt készült, tehát az évszám csakis 673 lehet a hedzsra szerint, ami a mi időszámításunkban 1274-75-nek felel meg. Mivel Mengu Timur 1272-ig uralkodott, valószínűbbnek látszik, hogy ez az érme Tudáj Mengu korából való.

2. Két rézérme, előlapjukon cirádákkal körülvett négyszögben az alábbi monogramm, vagy egyéb alakzat. Hátlapjukon a következő felirat: "Készült az új (város. 77 évben." Mivel a későbbi kipcsaki kánok nem használták elődjeik monogramját és mivel érmeik sokkal tisztább veretűek is, mint az itt tárgyalt érmék, Klaproth felteszi, hogy az első számjegy 6-os, tehát az évszám 677, ami Kr. u. 1278-_ nak felel meg és (ő Mengu kánt ír és tévesen Mengu Timurra gondol, azonban nem az ő, hanem utódja) Tudáj Mengu korában készült.

3. Három ezüst- és egy rézérme egységes felirattal de különféle verettel. Elől, egy négyszögben: "A nagy szultán, Ghajacs eddunia (a világ támasza) Toktáj az igazságos." A "Toktagu kán" név mongol írásjegyekkel. Hátlapján, ugyancsak négyszögben: "Verték Szerájban, a fővárosban, a 715. évben, ami 1315-nek felel meg.

4.Egy teljesen olvashatatlan feliratú érem legfeljebb a 709. évből, ami 1309-nek, tehát Toktáj kán idejének felel meg.

5. Két ezüstérem, előlapjukon: "A nagy szultán, Üzbek kán." Peremfeliratuk: "Verték Újszerájban." Hátlapjukon: "Nincs más Isten, mint az Isten és Mohamed az Isten prófétája (küldöttje)."

6. Egy igen jó megtartású ezüstérem, előlapján:"Dzsanibeg kán, az igazságos szultán, Dzselal eddin Mohammed." A "Dzsanibeg kán" név mongol-ujgur betűkkel. Hátlapján:, Verték Újszerájban, a 744. évben" ami 1343-nak felel meg.

7. Két ezüstérem, előlapjukon: "Dzselal eddin (a hit dicsősége) az igazságos szultán Dzsanibeg kán." Hátlapjukon: "Verték Újszerájban, a 747. évben", azaz 1346-ban Kr. u.

8. Rézérme, előlapján cifrázattal és díszítésekkel, Hátlapján: "Verték Szerájban a 6 és 50 és 700-ik évben", azaz 1355-ben Kr. u.

9. Ezüstérme, előlapján: "Kildibeg kán, az igazságos szultán." Hátlapján ezek a szavak: "Verték Szerájban"...a szöveg többi része olvashatatlan. Az érme 1359-ből való, mert Kildibeg csakis ebben az évben uralkodott.

10 Több rézérme Kildibeg kán idejéből. Előlapjukon csakis ez a jegy:, mint nevének kezdőbetűje, hátlapjukon olvashatatlan felírás. Csakis az egyiken olvasható a 761, évszám, amely 1359-nek felel meg a keresztény időszámítás szerint.

11. Két rézréme, előlapjukon cifrázatok, hátlapjukon ez a körirat: "Verték Úszerájban, a 722. évben" (1370 Kr. u.). Ezek az érmék tehát Urus kán uralkodásának idejéből valók.

12. Egy ezüstérme, előlapján: "Nadzereddin Toktamis kán, az igazságos szultán." Hátlapján: "Verték Hadzsitarkánban (Asztrahányban) a 786. évben", azaz Kr. u. 1384-ben.

14. A gyűjtemény utolsó darabja egy rézérme, Klaproth szerint előlapjának felirata: "Pulad kán, az igazságos szultán." Hátlapján: "Verték Új-Szerájban." A veretés évszámát Klaproth nem közli, de azt írja, hogy a legfrissebb keletű érmének tulajdonítja ezt a darabot, mivel Pulad kán 1406-1408-ig uralkodott, így tehát az érme a XV. század elejéről való.

Tudnunk kell azonban, hogy a kipcsaki kánok sorában kettő viselte a Pulad nevet. Az első Pulad Temir néven 1361-1363-ig, a másik Puladbeg, vagy egyszerűen Pulad néven 1406-1408-ig uralkodott. Tehát az érme Puladbeg idejéből semmiképpen sem származhat, mert Magyar 1396 januárjában véglegesen elpusztult, tehát csakis Pulad Temir idejéből való lehet.

Mindezek az érmék, még ha majdnem kivétel nélkül tatár eredetűek és a szeráji vagy az újszeráji nagykáni pénzverde termékei is, nem bizonyítják szükségképpen azt, hogy Magyar lakósai nogáj-tatárok lettek volna, miként azt Klaproth bizonyítani igyekszik. A magyari érmék csupán azt bizonyítják, hogy a város XIV. századbeli lakossága a legélénkebb kereskedelmi kapcsolatban állottak a Kipcsák birodalommal, továbbá, hogy a városban általában a kipcsáki pénznemek voltak forgalomban és hogy magyari veretű érmék alig-alig készültek, Közvetve bizonyítják azt is, hogy Magyar valamilyen formában Kipcsák politikai hatalmi körzetébe tartozott, Az érmék legfeljebb gazdasági kapcsolatokra, vagy bizonyos mértékű politikai hovatartozásra utalnak, sőt néha még arra sem; a nemzetiségi viszonyokról azonban egyáltalán nem tudósítanak bennünket.

MAGYARI VERETŰ ÉRMÉK

Amikor Baer orosz akadémikus megtalálta a szentpétervári tudományos akadémia levéltárában Gaerber eredeti rajzát Magyar városáról és elhatározta, hogy azt nagyobb értekezés keretében közreadja, igyekezett minden forrást felkutatni, ahonnan tervbe vett munkájához adatokat szerezhet, egy került összeköttetésbe Frähn-nel, korának egyik legnevesebb numizmatájával. Őt azzal a kéréssel kereste fel, hogy nyilatkozzék a magyari érmékről. Frähn levélben válaszolt Baer kérésére a következőkben: "Madzsarban ugyan az arany Horda kánjainak nagy tömegű érméje került elő, de olyan, amelyik ott is készült, ez ideig igen kevés, mindössze két különböző példány akadt. Ez utóbbiak egyike, ami elég ritka, a hedzsra 710 vagy 715 évéből, vagyis 1310-ből, vagy 1315-ből való. A vezető fejedelem neve (padisahnak címezi magát, ami az Arany Horda kánjainál nagyon szokatlan) még nem határoztatott meg. Talán Toktöng (Toktáj) kántól való, aki akkortájt uralkodott. (Numophylacium orientale Potatianum. Casani, 1813. 8 pag. 80. - Recensio Numorum Muhammedanorum Academiae Imp. Scientiar, Petropolitanae., 1826 pag. 202. No. 11. - Die Münzen der Chane von Ulus Dschudschis, o. d. gold. Horde. St. Petersburg, 1832. 40 pag. 5. No. 26 és u. ott Tab. II. No. XVIL)

A másik gyakrabban előforduló pénz Muhammed kántól ered, őt tulajdonképpen Bulöknek (Puladnak) is nevezték és Temnik Mamai emelte trónra. Ezt az érmét 771-ben (azaz 1372-73-ban) Madzser-el-dzezid, azaz Új Madzsar városában verték. (Recensio Numorum. pag. 289. No. 5. Die Münzen der Chane von Ulus Dschudschis pag. 21. No. 174. Tab. V, No. CXLIL)

Eddig Frähnnek idevonatkozó szövege. Minthogy ebben a meghatározásban több zavaros pont is mutatkozik és több ellentmondás is van, szükségesnek láttam, hogy az érmét újabb vizsgálatnak vessük alá. Az eredeti példány nem állott rendelkezésemre, csakis az az ábra, amelyet Frähn fent id. m. II. tábláján XVII. szám alatt mutat be. Kétségtelenül megbízhatóbb volna, ha akár az eredeti példány, akár annak hiteles fényképe lenne kezünkben, de a mai viszonyok között be kell érnünk ezzel a rajzzal is.

Felkérésemre Germanus Gyula és Fekete Lajos prof. úr szíves volt megvizsgálni a rajzon közölt feliratokat. /* Szíves fáradozásukért ezúttal is köszönetet mond a szerző./ Mindkettőjük szerint az érme hátlapján a 715-ős évszám tisztán kivehető, tehát az érme Toktáj kán uralkodásának utolsó évéből 1315-ből való. Az ék alakú választóléccel elhatárolt részben lévő szöveget

Germanus Gyula szerint nagyobb valószínűséggel lehet így olvasni: "dhuriba bi amr", azaz "préseltetett parancsára". Fekete Lajos véleménye szerint a választóléc vízszintes szára fölötti írásjegyek valóban, nehézség nélkül olvashatók dhuriba-nak, míg a fölöttük lévő, összefont írásjegyekből a bi amr kiolvasható. Azonban lehetséges az is Fekete szerint, hogy a vízszintes választóléc alatti írásjegyek rejtik a dhuriba szavat és akkor a léc felső oldalán lévő sornak valami más értelmének kell lennie.

Nincs azonban kizárva az sem, miként mindketten hangsúlyozzák, hogy a választólécen belüli szöveg olvasata: "dburiba... Madsar", vagyis préseltetett Magyarban, de ebben az esetben a helyhatározó ragja hiányzik.

Arról kellene már most dönteni, hogy a Madsar név, amelynek helyes arab alakja: z, szerepelhet-e egyáltalán olyan monogrammszerű alakban, mint a szóbanforgó érme közölt ábráján látjuk, vagy sem. Frähn szerint a szó Madsar nevét adja, a nyelvész - minden befolyástól mentesen - "dhuriba bi amur"-nak olvassa. Hogy melyik olvasat a helyes, azt csak gyakorlott, az arab érmékben nagyon járatos numizmata hivatott eldönteni. Frähn idejében csakis ez az egyetlen egy Madsar-i veretű érme volt ismeretes, ma azonban több darabból álló összehasonlító anyaggal rendelkezünk s ezek alapján, miként Zambaur Edvard ezredes úr közölte velem, Frähn meghatározását ebben a tekintetben nyugodtan elfogadhatjuk.

Ami az érme előlapját illeti, Germanus Gyula véleménye szerint a padisah olvasat egyáltalán nem biztos. Ugyanis a felső

sorban csak ez az egy szótag olvasható: "ba", Hogy ez a szó a perzsa eredetű padisah szó első tagja-e, vagy sem nagyon kétséges. Maga Frähn is "nagyon szokatlannak" mondja ezt a címzést, ami Germanus aggodalmát jogosulttá teszi. A középső sorban szerepel a verető fejedelem neve. Ezt a nevet nem arab írással préselték, egyelőre megfejtetlen.

Fekete Lajos a padisah szót illetően csatlakozik a fenti véleményhez és ő sem merne Germanusnál többet mondani erről.

Az alsó sort azonban teljes határozottsággal "il Ali"-nak (a magas, a felséges) olvassa. A fejedelem nevét rejtő középső sort pedig kufita írásnak gondolja.

Szíves véleményadásuk után két nyitott kérdésünk maradt: mi a verető fejedelem neve, és mi volt a fejedelmi címe,

Minthogy a pénzverés joga a mongol kánokat, illetve a helytartókat illette, a verető fejedelem neveként minden bizonnyal valamelyik mongol kán neve szerepel. A veretés évszámából következnék, hogy Toktáj kán nevét rejti ez az olvashatatlan írás. Kérdés, volt-e célja és egyáltalában lehetséges-e, hogy valóban kufita írásjegyekkel örökítsék meg a kán nevét. A mongolokról tudjuk, hogy általában ujgur írásjegyeket használtak, viszont az is igaz, hogy a mezopotámiai Kufa nem volt olyan távolságban Magyartól, hogy kufita rézmetszők ne kerülhettek volna a magyar fővárosba. Sőt ez valószínű is. lbn Batuta közli, hogy a legkülönfélébb foglalkozású mohamedánusok, tudósok, hitszónokok, fakírok, iparosok és kereskedők szívesen fordultak meg Magyarban.

Frähn a fejedelmi cím olvasatában (padisah) olyan merész véleménynek adott kifejezést, hogy - ha ezt figyelembe véve nézzük a kérdést - feltétlenül Fekete és Germanus olvasatát tesszük inkább magunkévá.

A fejedelmi címről tehát nem mondhattunk megnyugtatóan semmit sem, csak annyit, hogy egyáltalában nem valószínű, hogy az a "padisah" méltóságnév lenne.

A szóbanforgó másik érmére vonatkozóan is kikértem Fekete és Germanus prof. urak véleményét. Természetesen ezt az érmét is csak a Frähn által közölt kezdetleges rajz nyomán vizsgálhatták meg. Muhammed kán nevét mindketten, minden kétség nélkül felismerték. Fekete prof. véleménye szerint az évszám az érmének mindkét lapján szerepel, mégpedig az elő lapon 774, de inkább 772, a hátsó lapon határozottan 772. Ezek szerint tehát az érme 1370-ból való, amikor a kipcsaki kán Aszisz (1364-1373) volt, Germanus az Új-Madsar olvasatot elfogadja. Fekete a hátsó lapon a következő szöveget betűzte ki: a legnagyobb határozottsággal felismerhető szerinte az évszám, 772; mellette a kis négyszögbe szorított tamgha mellett balról: "Halad Allahu", azaz "tartsa meg az Isten sokáig." -A tamgha fölött: "dhuriba" (veretett), jobbról a Madsar-eldzezid (rövidítve) név betűzhető ki.

Ezek szerint ennek az érmének teljes felirata: I. Muhammed kán, az igazságos szultán 772. - II. (Tamgha) Tartsa meg az Isten sokáig! Veretett Új Madsarban, 772.

A feliratot törökös jellegű díszítés koszorúzza, Ugyanennek a Peremdísznek kis részletét látjuk a másik magyari veretű érmén is.

Ha összegezzük az újabb, gondos vizsgálat eredményét, nyilvánvaló, hogy az érmet 772-ben (1370-1371-ben), Új-Magyarban Muhammed kán verette. Mivel pedig tudjuk azt, hogy ebben az időben Aszisz volt Kipcsak kánja, el kell fogadnunk ez érme alapján azt a következtetést, hogy a Muhammed nevet Aszisz kán is viselte.

Minthogy nem foglalkozom érmészettel, Huszár Lajos úrnak, a Magyar Nemzeti Múzeum éremtára igazgatójának megkérdezésével kérdezésével Eduard von Zambaur úthoz, a német birodalmi véderő ezredeséhez fordultam azzal a kéréssel, írja meg ő, akit az érmészen évkönyvek az arab érmék terén ma az egyik legkiválóbb szakembernek ismernek, véleményét a magyari veretű érmékről. Lekötelező szívességgel rövidesen, 1941. március 17-i keletű levelében kimerítően válaszolt kérdésemre. Levelét -fontosságához mérten - majdnem teljes terjedelmében, magyar fordításban közlöm

EDUARD VON ZAMBAUR LEVELE "Szerencsés módom itt van nálam minden olyan hozzáférhető adat - írja -, amely kérdésére vonatkozik: csak ki kell írnom "Handbuch der muhammedanischen Prägeftätten" c. nyomásra kész kéziratomból a "Madjir" c. fejezetben foglaltakat. A következőkből látnivaló, hogy a kérdésre vonatkozó irodalmi segédeszközök még mindig igen szegényesek.

Mindkét kérdéses érmét elsőízben Frähn írta le 1826-ban, éspedig "Recensio Numorum Muhamedanarum" c, munkájának 202, és 289. oldalán, majd 1832-ben ismét közölte ezt a két érmét "Münzen des Chane von Ulus Dschudschis" című művében.

Ugyanezek az érmék felbukkantak a British Museum gyűjteményeiből is, Ezeket Stanley Lame-Poole közölte ismert katalógusának VI. kötetében 506 szám alatt, 1881-ben.

Ugyancsak mindkét kérdéses érme megvan a leningrádi Ermitage éremgyűjteményében is, összesen 13 példányban. Ezeket a Markoff ismertette leltárjegyzékének (Inventarkatalog) 444. oldalán 28 és 30 szám alatt, illetőleg a 475. oldalán (10 példányt) találjuk.

Végül W. Trutovrzkij: "A moszkvai Rumianzoff-Muzeum éremgyűjteménye" c. orosz nyelvű művének III, kötetében, a 101. oldalon, 928 szám alatt leírt egy 774-ből származó újabb leletet.

Ezideig - megállapításom szerint -a két kérdéses érme még sehol másutt nem szerepelt az irodalomban, A nagy orosz-, például a Gagarin-, Sztroganoff- stb. féle gyűjteményekben sincsenek madjiri veretű érmék. (A kérdéses érméket nem Madjirban találták, hanem Frähn és utódai a madjiri veretűekhez osztották be azokat.)

A fenti adatokból megállapíthatja ön is, hogy a négy legkiválóbb érmész és orientalista mindkét kérdéses érme olvasatában és jelentésében teljesen azonos úton jár és nem hagy az olvasat értelmezésében semmiféle kétségnek sem teret. Ez olyan ismertetőjel, amelyet észre nem venni nem szabad. Különösen Markoff közlései igen nagy fontosságúak. Ennek a férfiúnak az orosz múzeumokban előkerült roppant nagy anyagot rendelkezésére bocsátották és elődjeinek számtalan hibás olvasatát és tévedését javította ki. Hogy Markoff Frähn olvasatait változatlanul megtartotta, gondolkozásra késztet. Különösen én nem helyezkedhetem vele szembe, mivel nekem ezekből az igen ritka érmékből még soha, egyetlen egy sem volt a kezemben. Egyetlen egy élő tudós van, akinek az ítélete végső fokon dönthetne ez pedig Vasmer Rikárd, az ismert leningrádi orientalista. Neki azonban sajnos, néhány év óta nyoma veszett; a bolsevikiek áldozata kellett hogy legyen. Bizonyára Szibériába száműzték. Hogy ma él-e még, vagy meghalt, nem tudjuk. Én nem merek ebben a kérdésben Vasmer véleménye nélkül ítéletet mondani.

.. Mindenesetre megjegyzem, hogy az idevonatkozó, körülbelül 13 darab különböző érme egy roppant terjedelmes, számos orientalista által feldolgozott, olyan érmekörbe tartozik, amelynek jól megalapozott tudományos rendszere van, amelyből nem egykönnyen lehet egyik, vagy másik darabot kirekeszteni. Erre nézve szintén nem vagyok abban a helyzetben, hogy a madjiri érméket különállónknak, a többi Dzsudzsi-féle érméktől függetleneknek jelentsem ki, egészen eltekintve attól, hogy én ilyen kényes kérdésben csakis autopszia, nem pedig a priori komoly vélemény alapján mondhatnék ítéletet

Ami az olvasatokat illeti, azokat -a helynévről eltekintve - habozás nélkül tisztán látom. Ezek szerint az idősebb darab Tokragu (Toktáj) mongol káné a Hedzsra 710 évéből, a fiatalabb darab pedig Muhammed Bulak mongol káné a 774. évből. Mongol szokás szerint minden kán új székhelyet építtetett magának a régi közelében, tehát Muhammed Bulak az ő székhelyét Madjir al-djadid-vak, Új-Madjirnak nevezi. A legtöbb orosz-mongol érmén van "tamgha", vagy az illető uralkodó címerhez hasonló jelképe, így Muhammed Bulak érmein az ő ismeretes tamgháit láthatjuk. Az Etmitage madjiri eredetű példányain ezeknek a tamgháknak öt változatát láthatjuk, éspedig: Az érmék stílusa, műszaki kivitele, ötvözete, röviden minden éremtechnikai ismertető jegye arra vall, hogy a kérdéses darabok a XIV. századbeli, déloroszországi eredetű mongol érmék közé tartoznak. Ennyit tehát minden kétség nélkül elmondhatunk.

Ami azonban a helynév olvasatát illeti, ebben a kérdésben irodalmi, történeti és földrajzi szempontokat kell megbírálnunk és összevetnünk. Mindenekelőtt tehát azt kellene kérdeznünk, honnan tudott egyáltalán Frähn az északi Kaukázusban, a Bujvola és a Kuma torkolatánál fekvő Madjir romjainak létezéséről... "*

* Hogy Frähn ismerte a Magyar romjaira vonatkozó, akkori újabb kutatások eredményét, nem kétséges. Az a műve, amelyben a magyari veretű érméket először leírta, 1826-bon jelent meg, míg Gaerber, Gmelin és Klaproth alapvető munkái már évtizedekkel korábban közkézen forogtak. Emellett Frähnt személyes ismeretség fűzte Baerhez is, akinek érdeklődését viszont Gaerbernek - általa megtalált - eredeti rajza keltette fel Magyar romjai iránt. (Bendefy.) "Madzsarban ugyan az Arany Horda kánjainak nagy tömegű érméje került elő, de olyan, amelyik ott is készült, ezideig igen kevés, mindössze két különböző példány akadt."

Felvethetnők még azt a kérdést, ha a mongol helytartóknak Magyarban, ill. Új-Magyarban pénzverő műhelyük volt, hogyan lehetséges az, hogy a város romterületén a sok egyéb érme között magyari veretű, helyben készült érme mégsem akadt. Zambaur levele is ezt a tényt hangsúlyozza. Ezzel szemben rá kell mutatnom arra, hogy az a két érme, amelyet annak idején Frähn ismertetett, mégis csak minden valószínűséggel a magyari romok közül került elő. Ezt bizonyítja Frähn Baerhez intézett, idézett levelének első mondata

Semmi esetre sem Frähn találta ezeket a helyszínen, hanem valamelyik utazó; legvalószínűbben Klaproth gyűjteményéből valók, de ezt legfeljebb csak Frähn kézirati hagyatékának birtokában dönthetnők el.

Mindenesetre ha majd eljutunk oda, hogy Magyar romjait rendszeres ásatásokkal feltárhassuk, érmészeti szempontból is beláthatatlanul gazdag anyagra számíthatunk. Akkor sok ma még nehezen megközelíthető kérdésre nyerünk majd végleges választ. Az érmék tanulmányozásából levonható és véglegesnek tekinthető legfontosabb köztörténeti eredményeket röviden abban foglalhatjuk össze: bebizonyult, hogy Magyar, mint egyik hűbéres állam fővárosa, a mongol birodalom gazdasági életébe teljesen beleilleszkedett. Ezt bizonyítja az, hogy nem voltak külön érméik, illetve hogy ezideig Magyar romjai között csakis mongol eredetű érméket találtak. Magyarban a mongol kánoknak provinciális jellegű pénzverdéjük volt. Továbbá igazoltnak kell vennünk azt a tényt is, hogy Muhammed Pulad kán Magyar közelében Új-Magyar néven új székvárost, illetőleg új helytartósági székhelyet építtetett.

1BN BATUTA LEÍRÁSA A KUMAI MAGYAROK ÉLETÉRŐL

A kummagyarság XIV. századi életét Ibn Batuta leírásából meglehetősen ismerjük. Igaz, hogy a derék arab utazó jóformán mindig csak Magyar városi lakósságáról beszél, de ott is egyaránt tudósítást ad a gazdagabb és a szegényebb néprétegek helyzetéről. Emellett a Bestauba tett utazása alkalmával megismerkedik a szabad sátoros pásztor életet élő magyarsággal is. A városi és a pásztorfajta magyarságról adott rajza igen szerencsésen egészíti ki egymást. A következőkben tételenként megtárgyaljuk Ibn Batuta leírását. (Az eredeti kútfő fordítását lásd a II, rész VI. fejezetében.)

Magyar város fekvésének váztata Ibn Batufa leírása nyomán. (Terv. és rajz. Bendefy L.)

MAGYAR VÁROS FEKVÉSE

Ibn Batuta leírását több szempontból is figyelmesen meg kell vizsgálnunk. Legelsősorban a városra vonatkozó adatokat illetően.

A 2. tétel szerint Magyar annak a vidéknek, tehát Kaukáziának jelentős, s egyben egyik legszebb városa. Kertek és pompás gyümölcsösök veszik körül, ami természetes is a Kuma termékeny völgyében. A folyót még ma is galériaerdők kísérik. Klaproth leírása szerint Georgijevszktől Magyarig, ill. a Bujvola torkolatáig mindenütt csalitos, bokros vidékeken vezet az út a Kuma mentén. A folyó partjai magasak, nagyobbrészt omladozók. A cserjések és lomberdők nemcsak a folyót kísérik, hanem a pompás televényen messzire kiterjednek.

A XIV, században, tehát Ibn Batuta magyari tartózkodása idején (1333) a várost úgy képzelhetjük el, hogy a városfalakat három oldalról, ahol nem akadályozta az erdő, szélesebb-, délről azonban keskenyebb sávban fogták körül a gyümölcsöskertek, mert ezen az oldalon minden talpalatnyi területet úgy kell a város lakóinak az erdőtől elhódítaniuk. A gyümölcsösökön túl következnek a szántók és legelők, a földesurak terjedelmes birtokai.

Hogy Ibn Batuta Magyart a magyarok (nála: türkök) városának mondja, arról az előbbiekben már bőven volt szó.

MAGYAR VÁROS NAGY JELENTŐSÉGÉRŐL

Ibn Batuta művének "A híres Mohamed Üzbég kán szultánról" szóló fejezetében két érdekes, vonatkozó megjegyzést találunk. Az egyik röviden annyit mond, hogy a kán szó értelme a türköknél ugyanaz, mint "szultán".

A másik megjegyzése érdekesebb. Üzbég kán hatalmáról szólván így ír: "Nagy királysága van, nagyon hatalmas, híres érdemekben kiemelkedő, az Isten ellenségeinek, Konstantinápoly lakóinak legyőzője, és merészséggel telt a harcban. Államai hatalmasak - folytatja - és városai jelentékenyek. Ezek közé számítják Kaffát, Kiramot, Magyart, Azakot, Szudakot, Kharezmet és fővárosát, Arcarát".

Talán semmi sem világítja meg jobban Magyar kimagasló szerepét, mint ez a rövidke összeállítás. Hány mai, a közeli környéken fekvő nagy kereskedővárost hagy el Magyar ebben a felsorolásban! Hogy többet ne is mondjak, például csak Asztrahányt, Tifliszt és Tehránt említem.

Csodálatos magasságokba ívelt ennek az ősi magyar városnak a sorsa, hogy futócsillagként a semmibe hulljon!

MAGYAR VÁROS KERESKEDŐI

A 12. tételben az utazó megemlékezik a város kereskedőiről és kisárusairól. Ezeket is látta, mondja ebben a történetben, amely egyébként - bizonyára szórakozottságból - meg nem felelő helyre, a király feleségéről szóló beszámolóba került.

Már említettük, hogy Magyar élénk kereskedőváros volt. Szóltunk azokról az orosz forrásokról, amelyekből kitűnik, hogy a városban sok gazdag orosz kereskedő talált otthonra, A térbeli közelség alapján kétségtelennek vehetjük, hogy görög (bizánci) kereskedők is megtelepedtek Magyarban. Az arab-mohamedán kereskedelemnek is bizonyára voltak képviselői. El lehet-e képzelni ilyen kereskedelmi gócpontot zsidó nélkül? A 8. tételben valóban említ Ibn Batura egy spanyolországi zsidót. Három hónappal korábban indult el bizonyára szegényen Hispániából, hogy világot lásson. Gazdag zsidó otthon is megtalálta volna kenyerét. 90 napi szárazföldi úttal érkezett meg Magyarba. Ha lett volna is valamije, mire odaérkezett, bizonyára kifogyott mindenből. S lám, mégis volt egy bazárja, amikor Ibn Batura 1333 júniusa derekán a magyari vásártéren meglátta. Ez a körülmény arra vall, hogy a városban több zsidó kereskedő is élt, mert csakis fajrokonai segítségével juthatott ez a spanyolországi zsidó is anyagi alaphoz Magyarban.

Magyar kereskedőnegyede olyan lehetett, mint a mai keleti városoké. A legtöbb déloroszországi és egyéb keleti városnak szívében ma is ott van a bazárnak nevezett kereskedőközpont, ahol a kicsike boltfülkék mint a méhsejtek szoronganak egymás mellett. A bazárban a vevő minden elképzelhető kereskedelmi árut, ideértve a kisebb élőállatokat is, megtalál. A nagyobb állatok kereskedelmére külön állatvásártér szolgál. Az iparosok utcák szerint szoktak Keleten elkülönülni, Ha valamelyik iparágból nincsenek annyian, hogy egy utcát teljesen megtöltenének, és emiatt többféle iparos is egy-egy utcába szorul, az egyfajta ipart űzők műhelyei szigorúan egymás szomszédságában sorakoznak fel, Hogy Magyarban is ilyen volt a helyzet, azt a romokból világosan kiolvashatjuk, A város közepén ugyanis nem találták egyetlen nagyobb épület nyomát sem. Ott -a tágas piactér körül - kisebb vályogkunyhókban a kereskedők és iparosok kínálgatták áruikat, ill. készítményeiket a városbelieknek és a várost felkereső idegeneknek egyaránt.

VÁSÁRTÉRI JELENET

A 15. tételben a magyari bazár egyik hétköznapi jelenetét ecseteli közvetlen szavakkal az író. Előkelő magyar asszony, valamelyik földesúr hitvese vonult ki a vásártérre. Drága és csinos ruhákban, ékes fejdíszben lépdel az úrnő, körülötte a szolgák és szolgálóleányok tömege. Az előbbiek juhokat terelnek az állatvásártérre, a leányok tejesköcsögöket visznek. Az úrnő nyilván - csak azért megy ki, hogy a jószágok és a tejhaszon eladását személyesen irányítsa, de felhasználja az alkalmat arra is, hogy hazatérőben betérjen a bazárba és a kapott szeráji ezüstökért bizánci eredetű illatszereket vásároljon.

Látott a kiváló arab utazó ( 16. tétel! ) együtt sétáló magyar házaspárt is, Amint mondja, a csinosan öltözködött asszony mellett a férjet a nő szolgájának tarthatta volna az ember egyszerű ruházata miatt, Milyen volt a férfiak ruhája Magyarban? Ezt is közli Ibn Batura: "egyetlen birkabőrprém, mondja, a fején pedig magas kalap, amely illik ehhez a ruhához". Nyilván birkabőrruháról és magas birkabőrsüvegről beszél az arab író és azt "alkulának" nevezi. Minden bizonnyal a kucsma, v agy a kalpag név rejtőzik ebben az elírt ősi, magyar szóban. A magyar, mint ősi vadász- és állattenyésztő nép a legősibb idők óta felhasználta a szőrös bőrt ruha- és fejrevaló készítésére. Ibn Batuta leírása azonban annyiban pontatlan, hogy egészen bizonyosan volt a suba alatt egyéb öltözet is a magyari férfiakon. Ha más nem, borjúszájú ing, meg bőgatya, mint hortobágyi lovas pásztorainkon nyárnak idején. A szótanforgó feljegyzés júniusi megfigyelés eredménye. Láthatjuk, hogy a subaviselet a kumamenti magyarságnál 400 évvel a szétszakadás után ugyanaz volt, mint még manapság is nálunk. A hortobágyi pásztornép a subát télen-nyáron állandóan viseli csak a szőrét fordítja hol ki-, hol befelé, aszerint, hogy a subának a hideg-, vagy a meleg ellen kell-e védenie gazdáját.

KÖLTÖZKÖDŐ SÁTOROS PÁSZTOR MAGYAROK

A kumamenti magyarok sátoros-pásztor életmódjára utal a 22. tétel; Amikor Ibn Batuta Magyarból a Besdagh-ba, azaz az Öthegybe utazott, útközben látott egy költözködő magyar törzset is. S azt a sok embert, akiket ennek a törzsnek a vándorlása megmozgatott, valamelyik város lakósainak gondolta s ügy hitte, hogy az egész város helyet változtat. Hogy az állattenyésztő magyar törzsek évenkint legalább kétszer (a téli és nyári legelők változtatásakor) tanyahelyüket szükségképpen megváltoztatták, bizonyításra sem szorul.

A derék arab - említett hitében - keresi az elhagyott várost, de mivel nem lát gazdátlan kőépületeket, azt hiszi, hogy a mecseteket és a piacokat, azaz bazárépületeket is lebontották és azok anyagát is viszik magukkal. Valószínűleg pihenője közben találkozott az író a hatalmas karavánnal, mert amint a 23. tételben írja, konyhák füstje szállt az égnek. Semmi esetre sem szabad tábori mozgókonyhára gondolnunk. Napközben, talán a legnagyobb melegben vagy valamelyik folyó közelében, ahol a nyájakat, méneseket és csordákat is megitatták, megpihentek, tüzet raktak és szalonnát sütöttek, vagy birkahúslevest rögtönöztek, "mert - miként írja Ibn Batuta -a magyarok (türkök) ételeiket utazás közben is megfőzik". Ez a jótulajdonsága ma is megvan a legegyszerűbb magyarnak is! A csongrádi kubikos, az alföldi kanász, a tiszai halász, stb. el nem engedné délben a maga sültlebbencs-levesét, a dunántúli polgár meg a sültszalonnáját. "Lóvonta kocsik szállítják ezt a népet" mondja tovább az író (24, tétel). A "nép" szón ezúttal az asszonynép egy részét, a gyermekeket, öregeket és az összes ingóságokat kell értenünk. A férfinép, a legénykék, sőt az asszonyok nagy többsége is lóháton költözködött. Bizonyságul említhetjük Almásy György, Prinz Gyula és Sven Hedin megfigyeléseit és leírásait a mai kirgizekre vonatkozóan.

Egy ősi, kínai forrás szerint a hunoknál már a kis gyermekek birka, vagy ürüháton tanulnak lovagolni és nyilazni.

Vönöczky-Schenk Jakabnak aggodalma túlzott, amikor kételkedik abban, hogy a hun gyermekek birkahátról nyilaztak, mert el lehet képzelni, hogy a pezsgővérű hun s ugyanúgy az ómagyar 3-4 éves gyermekek is, parányi nyilukkal kezükben csupa mulatságból kergették a birkákat s ha egyet-egyet elkaptak, hátára pattantak, A magyarnak, a huszárkodásban egész Európa tanítójának, születésétől kezdve vérében van a ló szeretete és a lovaglás tudománya. Nincs okunk tehát arra, hogy Ibn Batuta sorait ( 24, tétel) másként értelmezzük, mint ahogy fentebb említettem.

Amikor megérkeztek a kiszemelt táborhelyre, leszedték a sátrakat a kocsikról, folytatja elbeszélését az író, és felállították azokat a földön, mert azok nagyon könnyűek. A kocsit Ibn Batuta arabárak mondja, viszont tudjuk, hogy a krimi tatár nyelvben a kétfogatú, négykerekű lovaskocsi neve is madzar. Ugyan Vámbéry azt hiszi, hogy ez a név későbbi eredetű és nem a honfoglalóktól származik, sőt teljesen hasonlóan vélekedik Klaproth is, akitől ez a tudósítása ered, mégis fel kell tennünk a kérdést, miért ne függhetne össze a négykerekű krimi kocsi madzar neve a kumamenti magyarsággal ? Ibn Batutának az araba szava a ma is élő araba (kocsi) turki szóval van összefüggésben. (Az arabára a következő fejezetben visszatérünk.)

A sátrak szállításának és használatának leírása teljességben a mai kirgiz jurtákhoz hasonló sátrakra utal. Ezek szerkezetéről, szállításuk és használatuk módjáról, berendezésükről stb. a 406-408 a. id. munkában bő leírást talál az olvasó. A 24. tétel utolsó mondatának értelme a következő: Ismeretes, hogy a kumamenti magyarok között a ferencrendiek zarándok testvérei (Fratres Peregrinantes) nagy számban dolgoztak az Evangélium terjedéséért. Okmányaink vannak arról, hogy ezek a buzgó hittérítők hűen követték a mozgó táborhelyeket, sőt hordozható kápolnáik is voltak. Rubruquis útleírásában a hordozható kápolnáról igen részletes felvilágosítást nyerhet az olvasó. Ibn Batuta - muzulmán lévén -a kápolnát természetesen mecsetnek írja. Hogy a törzsekkel vándorkereskedők is együtt vonultak, egészen hihető. Ezek sátrát mondja boltnak az író.

A BESTAU MELEGFORRÁSAI

Hogy a türkökön nem tulajdonképpeni törököket (türköket) ért Ibn Batuta, az a 18. tételből világosan kitetszik. Itt arról van szó, hogy a Bisdagh - Bestag - Bestau hegység nevének értelme a türkök nyelvén: Öthegy. Tehát nem azt mondja, az író, hogy a Bisdagh név türk szó, hanem a név értelmét magyarázza meg, mégpedig a legnagyobb szabatossággal. A bes - öt (5) jelentést a besgurd >baskír népnévből különösen jól ismerjük. A tag - hegy szó, mint földrajzi fogalom szintén általánosan ismert.

A 19. tétel a Bestau-val kapcsolatban a magyarok egyik népi hagyományára utal, Volt a hegységben egy melegforrás s arról a néphit azt tartotta, ha abban megfürdik valaki, azon nem fog semmiféle betegség. A jelenkori viszonyok tökéletesen igazolják Ibn Batutának ezt az állítását is. Nemcsak a Bestau, hanem közeli környéke is tele van melegvizű forrásokkal, fürdő és gyógyhelyekkel. Ilyenek pl. Seljesznovodszk, Mineralnj-Vodij, Esszentuki, Kisslovodszk, stb. Mindezek jónevű természetes gyógyfürdők, ásványokban dús melegvízzel. A kumamenti magyarság magas műveltségére vall, hogy 600 évvel ezelőtt már felismerte ezeknek a forrásoknak a hasznát, jelentőségét és szívesen fel is kereste azokat.

A MAGYAROK ASSZONYAIRÓL

Beszéljünk ezek után az asszonyokról! Ibn Batuta azt írja, hogy Magyar város türkjei az asszonyokat egy ranggal többre tartják, mint a férfiakat (9. tétel) Ebben a közlésben a hagyományos magyar nőtiszteletre ismerünk.

Az írónak alkalma volt látnia a király, mégpedig a magyar király egyik feleségét (11. és 12. tétel). A kocsisátor nyitott ablakán át ki tudta venni a nőnek az alakját, "mert a türkök asszonyai nincsenek lefátyolozva". Ebből is láthatjuk, hogy a magyarok nem voltak mohamedánok, hanem a mohamedán tatárok főuralma ellenére is megmaradtak kereszténységükben.

A királynő hosszú, uszályos ruhában jelent meg, három-négy udvarhölgye kíséretében. Azok vitték utána bizonyára gazdag díszítésű ruhájának uszályát. Magas, hengerformájú kalapját ékszerek borították és talán perzsa hatásra utaló pávatollak díszítették. (l4.tétel.)

Ibn Batuta a király feleségeiről ír. A türkök királyán a legnagyobb valószínűséggel Gyeretyánt kell értenünk, hacsak 1330-1333 között meg nem halt, Már pedig Gyeretyán katolikus fejedelem volt, így nem látszik valószínűnek, hogy több felesége lett volna, de nem tartom lehetetlennek sem. Julianus útleírásából tudjuk, hogy Matrikában a cserkesz fejedelemnek, noha kereszténynek vallotta magát, kereken 100 felesége volt. A keleti kereszténységben mindenesetre előadódhatnak ilyen visszásságok már azért is, mert nagyon első kézből érte azt a mohamedánság hatása. Mivel Ibn Batuta a király feleségeiről ír, majd később azt mondja, hogy látta egyiket, fel kell tételeznünk, hogy Gyeretyán fejedelemnek, vagy az utódjának valóban több felesége volt, ami azonban Gyeretyánnak a katolikus hit terjesztése körül szerzett érdemeit semmiben sem csökkenti.

A KUMMAGYAR FŐÚRI RUHÁZAT

Ibn Batuta a kummagyar férfiak ruházatáról csakis az említett egyetlen esetben emlékezik meg, azzal a vásártéri jelenettel kapcsolatban. Ne higgyük azonban, hogy a XIII-XIV. században a magyar főurak is bőgatyában és subában jártak a Kuma mentén. Valószínű, hogy voltak abban az időben is szegény magyar parasztok, nemcsak orosz- és egyéb földmíves rabszolgák közöttük. Ezektől azonban mind műveltség, mind ruházat dolgában élesen elütött a főúri osztály férfia.

Már a X. századi szemtanú arab s perzsa írók is azt mondják a kumaiakról, hogy azok igen tekintélyes, jóképű emberek, szeretik a díszes, fényes, pompás öltözékeket. A bizánci piacokon szívesen adták el rabszolgáikat csillogó ékszerért és bársonyszövetekért.

Zichy Jenő gyűjteményében többek között szerepel egy kis ezüstlemez, amelyen egy díszruhás solymászt látunk. Ennek az öltözéke határozottan a mai díszmagyarjainkra emlékeztet; viszont tudjuk, hagy mai főúri díszmagyarjaink a történeti főúri díszruhákból fejlődtek. Az is kétségtelen, hogy ezek a díszruhák perzsa hatásokra vezethetőek vissza. Megvan tehát minden jogunk arra a feltevésre, hogy a kumamenti magyar főurak az említett (és bemutatott) táblán látható solymászhoz hasonló díszruhákban jártak. Azt viszont a sírleletekről tudjuk, hogy ruháikat, akárcsak lovuk szerszámait is, arany-, ezüst-, illetve aranyozott és ezüstözött boglárok díszítették. A főurak melle nagy boglárokkal volt tele, övükről finoman kidolgozott, úgynevezett csuklós csüngők lógtak és ékes, veretes szíjvégek himbálóztak. Oldalukat enyhe görbületű, karcsú szablya díszítette. Tarsolylemezt, ami a mi honfoglalóink sírleletei között olyan előkelő helyet foglal el, a kumai sírleletekből tudtommal nem ismerünk, de nem tartom lehetetlennek, hogy rendszeres ásatásokkal ilyenekre is akadnánk,

IBN BATUTA ÚTVONALA

Hammer-Purgstall tévesen adja meg Ibn Batuta útvonalát. Az 1. tétel világosan megmondja, hogy a derék arab utazó, miután a Krím félsziget jelentős kikötővárosából, Kercsből Azokba, azaz Azovba utazott, onnét Kotlog Timur emír (a leírásban Toloktomur) Charezmi helytartó távozása után 3 nappal egyenesen Magyar felé vette útját. Azokban Mohammed Kodzsa emír látta el útravalóval. Kotlog Timur és Mohammed Kodzsa elsőfokú unokatestvérek voltak, de Üzbeggel elég távoli atyafiság kötötte őket össze. Üzbeg ükatyja Batu kán volt, a Kipcsak birodalom alapítója, az említett emírek dédatyja pedig Orda kán, Batu bátyja.

Mohammed Kodzsa a jelek szerint Azok helytartója volt. A más közölt jegyzék szerint Magyarnak szintén volt mongol helytartója. Lehet, hogy a mosdoki jegyzék Jaik kánja azonos Jailat-tal, Mohammed Kodzsa testvérbátyjával. Ebben az esetben helytartói tisztségük is nagyjában egy időre esett.

AZ ISZLÁM TÉRFOGLALÁSA MAGYARBAN

A mongol helytartók védőszárnya alatt Magyarban az iszlám is otthonra lelt. Ibn Batuta amolyan kolostorban kapott szállást (3. tétel), ahol 70 különböző nemzetiségű fakír, azaz mohamedán hittérítő verődött össze. Ezek nősek és nőtlenek voltak vegyesen. Ha csak felét vesszük is családosnak, kitűnik, hogy hatalmas épületcsoportnak kellett ennek a szállásnak lennie, mert ennyi ember ma is csak egy kimondottan nagy bérházban zsúfolható össze.

A magyarok - legalább az író szerint - nem idegenkedtek az iszlámtól sem, mert állatokat ajándékoztak a fakíroknak, de az ajándékot éjjel vitték el hozzájuk (4. tétel). Mi szükség volt erre? Azt hiszem, azért cselekedtek így, hogy mások meg ne lássák, és ne botránkozzanak meg a szomszédok azon, milyen gyenge lábon áll az adakozók kereszténysége.

A kolostor fejét, Mohamed aI- Bathaihij sejket nagy tisztesség övezi. Még a szultán is, akin csak Üzbeg nagykánt érthetjük, meglátogatja a sejket a hercegnőkkel együtt, ha erre jár.. (5. tétel.) A kolostort gazdag ajándékkal látják el.

A mongol hercegnőkről Ibn Batuta azt közli (6, tétel}, hagy sok alamizsnát osztanak ki és igyekeznek jócselekedeteket gyakorolni, de nem derül ki a szövegből, hogy kik részesülnek az alamizsnában. Vajon csak a fakírok kapják azt, vagy a város szegényei is? Mivel Üzbeg kánról tudjuk, hagy milyen nagy barátja volt a kereszténységnek, sőt az újabb kutatások szerint halála előtt meg is keresztelkedett, családjában pedig már korábban is több keresztény volt, feltehető, hogy ebben az irgalmas cselekedetben nemcsak a muzulmánok részesültek.

Gyeretyán fejedelem idejében még semmi esetre sem lehettek a mohamedán vallásúak túlsúlyban Magyarban, de a hittérítés a muzulmánok részéről is erősen folyt. A Kereszt és a Félhold mérkőzött a Kaukázus árnyékában. A 7. tétel szerint a muzulmán hittérítés már a XIV. század elején is jelentős eredményeket ért el: a város előkelőségei közül többen Mohammed hitét vallják és a tatár helytartóval (emírrel) együtt részt vesznek a péntekesti imán. A helybeli papság munkáját alátámasztotta egy-egy idegen hitszónok megjelenése. Így Ibn Batuta ottjártakor egy bokharai hittudós időzött Magyarban, hogy a mecsetben hirdesse a próféta tanait. Az előző fejezetekben láttuk már, hogy 1380 táján a mohamedánok Magyarban olyan túlsúlyba jutottak, hogy a katolikus püspökséget a biztonság kedvéért el kellett a városból helyezni.

A mohamedánizmus magyari térfoglalását bizonyítják azok a sírkövek is, amelyeket Klaproth talált a romok között és művében le is írt.

Ezeken a sírköveken a kibetűzhető szöveg arab nyelvű, írásmódjuk részben a kufita-, részben Nisz-ki jellegű. A legépebb példányok felirata ez volt

1. "Ide temették az üdvözültet, akit az Isten irgalma beengedett az örökkévalóságba. Szína, Kalil fiának: Mohammednek a fia... (t, i. meghalt) az időszámítás 7 és 40 és 700-ik évében."

A hedzsra 747-ik éve 1346 ápt. 23. - 1347 ápr. 11-ig tartott.

2. "A hívők bírája, Kasszi Mohammed, Tadzs-eddin fia. 7 és 70 és 700-ik évben."

A Tadzs-eddin név jelentése: a hit koronája. A hedzsra 777-ik éve 1375 jún. 1. - 1376 máj. 19-ig tartott. Ezt a szép megtartású követ Klaproth magával vitte Magyarból. Hogy hova nem mondja meg, de valószínű, hogy a szentpétervári akadémiába, úgyhogy ma egyik leningrádi múzeum gyűjteményében sejtjük.

Az a többi sírkő is, amelyet Klaproth kibetűzött, jórészben vagy számokkal, vagy szavakkal kifejezett évszámokat tartalmazott. Ezek is valamennyien a hedzsra VIII. századából, tehát a Kr. u. XIV, századból kelteződnek, ami igen természetes és szükségszerű következménye annak, hogy Magyar 1395-96-ban pusztult el, tehát későbbi keltezésű sírkő nem is lehetne köztük! Viszont a körülmény, hogy XIII. századbelit sem találtak eddig, azt bizonyítja, hogy a mohammedánizmus térhódítása Magyarban csak a XIV. században vette kezdetét.

Klaproth szerint sok feliratos kő feküdt még az ő ottjártakor a romok között és még mennyit takarhatnak az omladékok, meg a mindent beborító földtörmelék, Sok feliratos követ széthordtak a szomszédos telepek parasztjai és sokat beépítettek Jekaterinográd erődjének falaiba is.

Itt emlékezünk meg arról, hogy Berse János hazánkfia, amikor 1829 aug. 18-án Magyar romterületén megfordult, egy közeli örmény ház falában Magyarból származó fehérmárvány feliratos táblát talált. A felírást nem tudta megfejteni, ugyanúgy nem sikerült ez a feladat Jerneynek sem. Most azzal a reménnyel adom ismét közre ennek az érdekes kőemléknek a rajzát, talán lesz valaki, aki meg tudja fejteni annak értelmét.

A MONGOL HATALOM KÉPVISELŐI

Visszatérve Ibn Batuta leírásának taglalásához, azokat a tételeket kell még szemügyre vennünk, amelyekben a mongol főhatalom képviselőiről van szó. Ibn Batura könyvének Magyarra vonatkozó részében csak négy emírt említ meg név szerint Kotlog Timurt; Mohammed Kodzsát, "Szaltija"-t és "Izabeg"-et. Az utóbbi kettőt nem sikerült azonosítanunk. Egyébként ezekkel a mongol méltóságokat jelentő nevekkel találkozunk a leírásban: emír, szultán, hercegnő, királynő.

Tudjuk, hagy Ibn Batuta Üzbég nagykán táborának vendége volt útjának azon a szakaszán, amikor Magyarban is megfordult. Nem kétséges tehát, hogy a szultán méltóságnév Üzbeg nagykánra vonatkozik, az emír szó pedig a mongol helytartók méltóságneve volt, A 10, tételben találjuk a "khatun" szót. Ibn Batuta szerint a szó a magyart emír feleségének címe. Lehetséges, hogy a kán szóval rokon s ebben az esetben a feljegyzés talán helyes is. Hammer-Purgstall szerint nagykán feleségének címe (az orosz krónikák nyomán) bejlun volt. Nem hinném, hogy a két női méltóságnév azonos lett volna.

A khatun szó a kán szóval rokon s így talán magasabb rangot fejez ki, mint a bej szóból származó bejlun méltóságnév.

A 10. tételből olyan fény és pompa bontakozik ki, amilyen a pompát szintén kedvelő középkori Nyugaton is feltűnést keltett volna. Nem mehetünk el szó nélkül amellett az érdekes jelenség mellett, hagy a mongol helytartó milyen kiváló megtiszteltetésben részesítette feleségét: felemelkedett előtte, üdvözölte és oldalára ültette, majd végül saját kezűleg öntött neki a kumiszos tömlőből. Együtt ettek, ebéd után pedig drága ruházattal ajándékozta meg nejét. Ennyi lovagiasság a nőkkel szemben nagyon szokatlan a mohamedánoknál. Lehet, hogy ezt az udvariasságot az emir a magyar fejedelem udvarában leste el, de az is lehet, hogy mivel Üzbeg egyik felesége Andronikosz bizánci császár leánya volt, a nyugati udvariaskodás a mongol fejedelmi családban is gyökeret vert.

A 17., 20., 21., és 25. tételből kiderül, hogy Üzbég kán Magyar városában Ibn Batuta ottjártakor nem fordult meg, hanem szálláshelyül a várostól négynapi járásra a Bestau hegycsoportot választotta. A leírásnak ez a része Magyar szempontjából már nem érdekel bennünket.

A MAGVARI "HÉT MECSET"

Az iszlám kumamenti térfoglalásának néhány emlékéről kell még egy-két szót szólnunk. Köppen (orosz birod. tanácsos, akadémikus, 1829 augusztusában járta be Magyar romjait) kiadatlan naplójának Baer által közölt részében olvassuk, hogy "a Kuma mentén több faluban a házak falában látható mázas téglákat mind Madzsariból hozták - hol az úgynevezett, de már elpusztult -hét mecsethez tartoztak."

Az orosz tartományok legelső földrajzi leírása, az első orosz térkép magyarázó szövege, azt közli, hogy Magyarnak hét mecsetje abban az időben még épségben megvolt, bár a várost nem lakták. Magyar város neve nem is szerepel a térképen. A magyarázó szöveg azonban szó szerint ezt mondja: "A Kuma baloldalán hét mecset van, (egykori földje) a madzsaroknak, vagy Madzsar város lakósainak." Hogy a mecseteket használták is volna a XVIII, században, azt nem mondja a leírás, de mivel elhordásuk előtt hirtelen összerogytak, valószínű, hogy a város pusztulása után a mecsetekkel sem törődött senki.

Miechovius Mátyás lengyel történetíró (XV. század) a város pusztulásával kapcsolatban szintén említést tesz a mecsetekrőI; "Is (Timurlenk) multa hello feliciter gessit, et Ciuitatem magnam in terra Czahaidi, idest; Tartarorum Zauolhensium, nomine Cumumedezar (Cumumadzar) expugnando desertauit, stant domus illius ciuitatis muratae vacuae, et Ecclesiae olim Gothorum (Palouciorum) trecentae in ritum Mahometicum et Mesquitas absaue habitatoribus redactae. In Castro illius Civitatis fit sepultura Imperatorum Zauolhensium."

Természetesen félreértésen alapszik a 300 mecset említése, de aki ezt az adatot közölte Miechoviusszal, ill. akiktől ez az adat származik, az feltétlenül látta Magyar városát természetben is, és a rengeteg sok kulát (őrtorony) nézte az illető minareteknek. Tévedése ellenére is három jelentős és hiteles adatot közöl a fenti idézet, éspedig azt, hogy Magyar igen nagy város volt, hogy több mecsetje is volt és hogy Timurlenk seregei pusztították el, amiről alább bővebben lesz szó.

Ibn Batutának említett nagy művében több apróságot is találunk a kumai magyarság hétköznapi életére vonatkozóan. Az érdemes arab az utazóknak ahhoz a fajtájához tartozik, amelyiket a világon minden érdekel. És melegében fel is jegyzi úgy ahogy látta, vagy hallotta -a dolgokat. Elbeszélésének frissességében, vázolt képeinek változatosságában sok a rokon vonás Herodótosz írásaival.

Az alábbiakban összegyűjtöttem mindazt, amit Ibn Batuta a kumamenti "türköktől" mond. Lehetőség szerint követem a fordítás hű szövegét, mert alig-alig merül fel a további magyarázatok szükségessége.

AZ ARABA LEÍRÁSA.

Fentebb már volt szó a négykerekű, ma is arabának nevezett kocsiktól.

A vidék lakósai - írja Ibn Batura - arabának nevezik ezeket a kocsikat. Valamennyinek négy kereke van. Egyiket két-, vagy több ló húzza, a másikat ökrök, vagy tevék aszerint, milyen könnyű vagy nehéz a terepen való haladás. Az az egyén, aki az arabát vezeti (tehát a kocsis), az egyik befogott lóra ül, de a hátsó lovat is felnyergelik. A kocsis kezében ostor és egy hosszabb fadarab van. Az előbbivel a lovakat gyorsabb haladásra biztatja, az utóbbival pedig a kívánt irányba terelgeti azokat, ha az út fordul.

A kocsira kis házikófélét szerelnek. Fapálcikákból készült és vékony bőrszíjak kötik össze. Ez a fajta sátor nagyon könnyű; nemez, vagy posztó borítja és rácsos ablakai vannak. Azokon keresztül a bent ülő láthatja az embereket anélkül, hogy azok őt látnák. Az utas tetszés szerint változtathatja helyét: alhat, ehet, írhat és olvashat útközben, Azok a kocsik, amelyek a poggyászt, az útravalókat és az élelmiszerkészleteket viszik, hasonló házikókkal fedettek és zárral csukhatók.

Ibn Batutának két arabája volt, egy kisebb és egy nagy. Az utóbbit három teve húzta, egyiken ült a kocsis.

HOGYAN UTAZNAK A MAGYAROK?

Ez a türkök szokása ebben az országban az utazásoknál: ugyanaz a mód, mint ahogy, a zarándokok utaznak Hidzsar felé. Hajnali ima után kelnek útra (vagyis nagyon korán, napkeltekor), reggel 9 vagy 10 óra felé tábort ütnek és pihennek délig. Dél órája után újból elindulnak és csak este pihennek meg újra.

Amikor valahol megállanak, akár éjjel, akár nappal, a lovakat, tevéket és ökröket kifogják az arabákból és szabadon engedik, hogy azok is pihenjenek. Senki sem ad (szemes) terményt a növényevő állatoknak, még a szultán sem. Ennek a síkságnak az a tulajdonsága, hogy növényei pótolják a marháknak (állatoknak) az árpát. Más országnak nincs meg ez a sajátsága. Éppen ezért rengeteg sok a szarvasmarha Kipcsákban. Nincs se pásztoruk, sem őrzőjük.

(Itt Kummagyariáról az író mint Kipcsak egyik tartományáról beszél, ezért használja a Kipcsák gyűjtőnevet.)

HOGYAN BÜNTETIK A MAGYAROK A TOLVAJT

Lopás ritkán fordul elő a türköknél az állam szigorú törvényei miatt. Íme az ő jogi felfogásuk ebben a tekintetben: Ha valakinek a birtokában rabolt ló van, köteles azt visszaadni gazdájának és még másik, ahhoz hasonló kilencet. Ha ezt nem teheti, gyermekeit fogják el, hogy pótolják a bírságot. Ha nincsen gyermeke, megfogják, mint egy birkát, és megkínozzák.

A MAGYAROK ÉTKEZÉSÉRŐL

A türkök nem esznek kenyeret, sem más, jobbfajta élelmiszert. Egy fogást készítenek valamely hozzávalóval, ami az országban akad. Ez az étel a köleskásához hasonlít és adduginak nevezik. Felteszik a vizet a tűzre s amikor forr, beledobnak egy keveset abból az addugiból (köles) . Ha van hús is a háznál, akkor kis darabkákra vágják és ezzel együtt főzik meg, majd minden személynek kiszolgálják a részét egy edénybe, tejet tesznek a tetejére s úgy eszik meg az egészet, Utána csípős kancatejet isznak. Ezt kumisznak nevezik.

Ezek (t. i. a magyarok) erős, erőteljes és jókedélyű emberek. Néha az alburkáninak nevezett ételt készítik. Ez kis darabkákra vágott tészta. Közepébe kis lyukat csinálnak, majd kisebb üstbe dobják az egészet, s amikor megfőtt, csípős tejet tesznek a tetejére s így eszik meg,

Van egyfajta erjesztett italuk is: annak a dugi-nak (kölesnek) a magjából készítik, amelyről az előbb volt szó.

Ez a nép a cukros édességek élvezetét gyalázatnak tekinti, Ramadán hónap egyik napján éppen Üzbég szultánnál voltam. Lóhúst hoztak be. Ez a nép leginkább ezt eszi, meg birkahúst és rizst. Ez az utóbbi laskához hasonló étel, megfőzik és tejjel fogyasztják el. Ugyanazon az éjjelen hozattam a szultánnak egy tányér édességet, amelyet társaim egyike készített és át is adtam neki. Belenyújtotta hüvelykujját, azután bedugta szájába, megízlelte, de nem evett belőle. Toloktomur emir mesélte nekem, hogy a szultán egyik főrabszolgájához, akinek körülbelül negyven gyermeke és unokája volt, egyik nap így szólt: "Egyél édességet és mindnyájatokat felszabadítlak." A férfi azonban visszautasította az ajánlatot: "Még ha meg kellene is ölnöd engem ezért, akkor sem ennék belőle!"

Az egyszerű ételeket kedvelő magyarsággal szemben a káni udvarok sokat adtak az inyencmesterségre. Ibn Batura szerint az udvaroknál nagy bőségben voltak a finomabbnál finomabb ételek, sőt az italok között még likőr is akadt, Ezt a fehéres színű, finom italt kis kelyhekben szolgálták fel a vendégeknek.

A dugi magjából készült erjesztett ital az udvari ebédeken is szerepelt. Egy ízben Moshaffer eddin sejk volt utazónk szomszédja az udvari ebéden. Meg is kérdezte szomszédját, mikor a dugiból készült italt szolgálták fel, mit isznak. Fűvizet, felelte a sejk, de a tudós arab nem értette, mit jelentsen a felelet. Megízlelte az italt, de savanyúnak találta s otthagyta. Amikor elhagyta az étkező helyiséget, tovább érdeklődött az ital felől. Erjesztett ital ez, dugi magjából készül, felelték neki, "Albuzá"-nak is nevezik. Ibn Batura lelkes érdeklődése jóízű félreértésre is adott alkalmat. "Moshaffer eddin sejk - írja - nekem kétségkívül ezt mondta: ez az ital a dokhn (köles) vize, de barbár kiejtése miatt úgy értettem, hogy azt mondja: ez a Don vize."

Ugyanezt az italt Ibn Batuta később "buzak" néven is említi, A közölt részletekből azonban világosan kitetszik, hogy ez az addugi, ál-buza. vagy buzák nevű erjesztett ital csakis a kölesmagból készített sörféleség lehetett.

Oláh Miklós 1536. évi tudósítása szerint hazai kunjaink kölesből és vízből készítettek részegítő italt, s azt buzának nevezték. Tehát Ibn Batuta al-buza névalakja helyes és igazolja egyben azt a feltevést, hogy kunjaink kölessöre ázsiai eredetű.

Törökországban a rizssört nevezték bozá-rak, sőt az orosz nyelv is átvette a boza nevet a kölessör jelölésére.

Megjegyzem, hogy Tagár Galimdzsán közlése szerint a baskírok a buzá-t a mai napig is csak búzából készítik, (id, helyen készítési módjáról részletes leírást ad), közeleső tehát az a feltevés, hogy Kummagyariában is, (mivel a kétféle erjesztett italra Ibn Batuta két nevet közöl), a dugi kölesből, a búza pedig búzából készült ital volt.

De la Motraye a bozá-t lótejből és szárított sajtból készült italnak mondja. Írja, hogy egy ízben bozával kínálták meg a kubanvidéki bennszülöttek őt és kíséretét. A szárított sajtot - tudomása szerint - lótejbe, vagy vízbe teszik előzően s úgy vegyítik nagyobb mennyiségű kumisszal. A bozából kísérői mértéktelenül ittak, úgyhogy rövidesen becsíptek tőle és elfeküdtek, mint a halottak. Egyesek egészen állati módon kezdtek kurjongatni és ordítozni részegségükben. Fél napba telt, míg ismét "feltámadtak a halottak."

Ibn Batuta fenti közlését szerencsésen egészítik ki azok az adatok, amelyeket a kaukáziai népek ételeire vonatkozóan a kaffai ferences hittérítők 1323 május 15-i leveléből ismerünk. Írják a testvérek, hogy Tatárország ugyan nagyon gazdag tartomány, fűvel, mocsaras, halban és vadban egyaránt bővelkedik, de gabonája mégis alig terem, mert a földeket rosszul művelik. Kenyere tojással készül és igen tápláló. A bort Itáliából, Görögországból és a Szentföldről hozzák, mivel magában az országban a zord éghajlat miatt igen kevés szőlő terem. A lakosság árpaléből kotyvasztott folyadékkal, különböző gyümölcsök nedvéből készített sörrel, s főként tehén-, juh-, kecske, őz-, szarvas-, bivaly- s még inkább szamár- és kancatejjel él. De a tejet előbb megsavanyítják s bizonyos apróra tört magvak hozzáadásával olyan egészséges, kellemes ízű és üdítő italt készítenek belőle, aminő az olasz fehér édesbor (vernacinum - vernaccia)

Ezek az adatolt nem fedik teljesen Piano da Carpinonak és Rubruquisnek a tatárországi étkezési szokásokról adott közléseit, de meg kell gondolnunk, hogy ők a szó szoros értelmében vett Belső-Ázsiában is jártak, és sokkal elmaradottabb népekkel is megismerkedtek, mint Kaukázia lakói. Azok között olyan ősegyszerű étkezési szokások, amilyenekről tudósítanak, valóban általánosak lehettek.

MOHAMEDÁNUS ISTENTISZTELET MAGYARBAN

Igen érdekes dolgokat közöl Ibn Batuta néhány sorban a magyarbeli mohamedán istentiszteletről. Ennek hivatalos nyelve az arab volt. Egyes alkalmakkor különböző vidékektől származó hittudósok, vagy hitszónokok keresték fel a magyari mecsetet. Ilyenkor a szónok arabul beszélt, majd szavait lefordították türk (magyar) nyelvre is. Az egyes szentbeszédek között a koránolvasó ifjak csodálatos hanghordozással darálták a Korán verseit, majd elkezdtek énekelni. Kezdetben mindig arabul énekeltek és ezt al-kaulnak (a szó) nevezték. Utána perzsául és a türkök (magyarok) nyelvén is zengett az ének. Ezt nevezték al-malommának (tarka beszédnek).

Az iszlám és az arab kereskedők fokozatos terjedésével bizonyára az arab nyelv is jelentősen teret hódított Magyarban

A KUMAI MAGYARSÁG MÉNESEI

Ebben az országban - írja Ibn Batuta - nagyon sok és nagyon olcsó a ló. Egy kitűnő lónak az ára az ország pénzén mindössze 50-60 dirhem, ami megfelel kb. egy maghrabi dinárnak. Ezek a lovak ugyanazok, amelyeket Egyiptomban "akadir" (kevert fajú és herélt ló) néven ismernek. A lakósság a lovakból él és annyi lovuk van, mint nálunk, (t. i. az arab birodalomban) bírka. Egyetlen türknek (magyarnak) néha több ezer lova van.

A ménestartó türköknek ebben az országban az a szokásuk, hogy annak az arabának a sarkára, amelyen feleségi ülnek, egy lábnyi hosszú, vékony pálcát tűznek és erre a pálcára annyi arasznyi hosszú nemezdarabot kötnek, ahány ezer lovuk van, Láttam olyan kocsit is, - írja - amelyiken tíz-, sőt esetleg még több nemezdarab is fityegett.

A lovakat Indiába szállítják. Egy-egy karavánban 6000 darab lovat hajtanak, esetleg többet, vagy kevesebbet. Minden kereskedőnek van 100-200 lova. A kereskedők minden 50 lóból álló csoport után egy őrt alkalmaznak. Ez gondozza és legelteti a lovakat, akárcsak a pásztor a birkákat. Ezt az embert "alkari"-nak nevezik. Ez a csikós egyik lóra ül, kezében hosszú botot tart s annak végéhez kötelet erősít. Amikor meg akar fogni egyet az állatok közül, azzal szembe áll a lován, a kötelet a nyakába veti és magához húzza, majd átül ennek a hátára és a másikat hagyja legelni. (A karikásostor pontos leírása)

A továbbiakban részletesen közli még az indiai lóáraka