A három indíték összetalálkozása, azaz I. Képmás készítése.  II. Otthon feledett könyv.  III. Feleség hűtlenségen érése, már magában is kétségtelenné teszi a két mese közös eredetét, amit azonban a mese folytatása (de ami itt bennünket nem érdekel) még kétségtelenebbé tesz.  A mesének azonban nyugati megfelelője is van.  Ezt Solymossy el nem hallgathatja, de kizártnak tartja, hogy a magyar mese ebből származna, amiben föltétlenül igaza is van, illetve ő e nyugati mesét is Keletről idekerültnek tekinti.  A nyugati változat (Ariasto) ez :

„Astolfo, lombard királyt a világ legszebb emberének tartják.  Egyik római barátjának maga is eldicsekszik vele.  Ez azonban ellent mond, mert szerinte testvéröccse, Giocondo, szebb.  Astolfo kéri, hozná elébe versenytársát.  Giocondo neje, búcsúzáskor, drága keresztet nyújt át, hogy útjában ez rá emlékeztesse.  Ezt otthon felejti s mikor érette visszamegy, nejét parasztfiúval találja.”

Az 1001 éj keretmeséje megfelelő része ez :

„Két fejedelmi testvér közül az idősebb Indiában uralkodik, öccse ugyanekkor Szamarkand szultánja.  Testvérét látni óhajtva, az idősebb elküldi érette egyik vezírét.  Útnak indul, de útközben eszébe jut, hogy egy drágakövet, amit bátyjának ajándékul szánt, palotájában felejtett.  Visszafordul s nejét fekete rabszolga mellett találja.”

Hogy a mi magyar mesénk ezen változatok egyikéből sem származhatott, hanem hogy valamennyinél régibb, eredetibb változat, ezt alább világosan kimutatandjuk, habár kitűnend, hogy a mi mesénk is bizonyos elváltozást szenvedett már;  csakhogy egész szerkezete ősibb, eredetibb volta még mindig tisztán fölismerhető.  Amit kimutatnunk azonban csak az ősmagyar erkölcstan és mythológia segítségével lehet, éspedig épen az Aranytükör kultuszával kapcsolatban;  ami annak oka is, hogy e dologgal itt foglalkozunk :

Az otthon feledett könyv ugyanis semmi más, mint a tükör, a mindig magával hordott kerek tükröcske.  Amelynek helyébe könyv csak később került.  Amidőn ugyanis az újabb vallások korában a lelki vezetés többé nem a lelkiismeretre volt bízva, hanem írott könyvekre, tanokra, mint Biblia, Korán, Talmud stb., valamint különböző imádságos könyvek vették át a szerepet, akkor a lelkiismeretet jelképező tükör, — amely, amint láttuk, igen régen aranyból készült — helyébe imádságos könyv került.  Így tehát e mesénkben is természetesen azon kerek tükör helyébe is (amelyet a magyar nép embere régen, a keresztény kor előtt, mindig magánál viselt és ha ez történetesen egyszer otthon feledte, érette okvetlen visszatért, mert hiszen ez, attól eltekintve, hogy szükséges kelléke volt, de azt mintegy lelki vezetőjének, lelkiismerete szószólójának is tekintette) a könyv került. 

 Ez eszme eredete pedig az volt, hogy az ember minden nap tükrébe kellett nézzen teste rendbentartása végett is, de azért is, hogy minden nap önmaga szemébe nézve, lelkiismeretét megkérdezze, hogy vajon „a helyes úton, az igaz úton jár-e ?”  Illetve „nem tévedett-e el ?”  Emlékezünk, hogy a magyar mesében Ilona a mesehősnek útjára tükröt ad vezetőként, útbaigazítóként, amely indíték a japáni hitregével egyezik teljesen, amely utóbbi szerint Amateraszu Istennő ád tükröt unokájának, az első japáni császárnak, nyílván szintén azért, hogy az ennek vezetője legyen.  Kétségtelennek tartom tehát, hogy a másik mesénkben is a könyv csak a tükör helyébe lépett, de már későbbi időkben, amidőn lelki vezetőként már könyv is szerepelhetett.

  Ami azonban már ősvallásunk idejében is kezdetét vehette.  Mi több, a magyar mesében még egyenesen megmondva, hogy a könyv gazdája csak addig marad szép, ameddig belőle minden nap imádkozik, vagyis a mesehős szépsége — de értsd ezalatt: lelki szépségét is! — és az otthon feledett tárgy között a közvetlen kapcsolat még megvan (habár ez már okszerűtlen), amely összefüggés azonban egyik nem magyar változatban sincsen már meg.  Ezekben az otthonfeledett tárgy lehetett volna bármi: könyv, kereszt, drágakő, mert hiszen a mesehős szépsége ettől már nem függ !  A kínai mese okszerűtlenségét maga Solymossy is kiemeli.  Benne először a mesehős szépségéről van szó, de azután minden ok nélkül az mondatik, hogy a király őt „tudós volta” miatt hivatja !! 

 Világos, hogy a tudósság csak a könyv, azaz, hogy itt már könyvek, kedvéért került a mesébe.  Mert a kínai mesemondó úgy gondolkodott, hogy a tudóssághoz csak egy könyv nem is lesz elegendő !  Így azután valamikép megokoltatott, hogy a mesehős miért tért vissza könyvéért, illetve könyveiért;  mivel a kínai mesélő, e romlás kétségtelen ludasa, nem akarta a könyvet akármi mással fölcserélni, mivel épen Kínában a bölcselkedés, könyvolvasás annyira kedvelt valami.  Holott a könyv helyébe másutt, más meseváltozatokban, könnyen került kereszt avagy drágakő is, ami a mesemondónak avagy meseírónak épen eszébe jutott.  Az pedig, hogy a mesehős szépsége a magával hozott tárgytól függ, a magyar változatot kivéve, már mindenütt feledésbe ment, habár a kínai változatban a könyv mégis még megmaradhatott.

Meseindítékunk ősalakja és átalakulásai tehát a következők :

1.)  A szép mesehőst szépsége miatt hivatják.  Tükrét, amelytől szépsége függ, otthon feledi. — A szépség és a tükör összefüggése természetes.  Ez volt a mese ősalakja.

2.)  A szép mesehőst szépsége miatt hivatják.  Imádságos könyvét, amelytől szépsége függ, otthon feledi. — A szépség és az otthon felejtett tárgy között az összefüggés bár még megvan, de már nem érthető.  Mégis: A lelki vezetőként szerepelt tükröt később könyv váltotta föl, ami még érthető.  Ez a magyar változat.

3.) A szép mesehőst már nem szépsége, hanem tudós volta miatt hívják.  Könyveit otthon feledte, de ezeknek szépségéhez már semmi köze. — A könyv emlékezete még él, de a szépséggeli összefüggés már elveszett. — Ez a kínai változat, amelyben a könyv miatt a mesehőst tudósnak mondják.

4.)  A szép mesehőst bár szépsége miatt hivatják, de szépsége s az otthonfeledett tárgy között már semmi összefüggés sincsen.  Ez lehet bármi, a jelen esetben emlékeztetőül kapott kereszt.  A mesehős hivattatása (tudós volta) és a könyv között némi összefüggés van (kínai változat), de itt már ez is hiányozik. — Ez az Ariosto-féle változat.

5.)  A mesehőst hivatják.  Egy drágakövet otthon feledett. — Itt már nem csak az otthon feledett tárgy és a mesehős szépsége közötti összefüggés, hanem: maga a mesehős szépsége is feledésbe ment. — Ez 1001 éj meséibeli változat.

Bizonyosnak tartom tehát, hogy e mese épen tőlünk került Kínába, mert különben nem könyv szerepelne benne.  Az pedig, hogy megfordítva történhetett volna, azért lehetetlen, mert a kínai változatban az otthonfeledett tárgy és a mesehős szépsége közötti összefüggés már nincsen meg, aminthogy ez már nincsen meg a más, nem magyar, változatokban sem.  E mese tehát tőlünk Keletre olyankor került, amidőn az ősi aranytükör helyébe, esetleg még tükörrel bíró, de már imádságokat is tartalmazó könyvszerű tükrös került.

Mindenesetre, közvetlen és okszerű összefüggés csak a szépség és a tükör között van, de ilyen már nincsen a szépség és a könyv között.  Amilyen összefüggést csak mesterségesen hozhatunk létre;  amiértis aztán ez könnyen feledésbe is megy.

Mindezen tények fölismerése után mesekutatással foglalkozó ethnographus többé nem tétlezhetendi föl, hogy a mi mesénk származhatott volna máshonnan, hanem kénytelen lesz beismerni, hogy a mi mesénk volt valamennyi nem magyar változata őse, csakhogy nem a mai, hanem egy ma már kiveszett, régibb alakjában, habár meglehet az is, hogy a miénk mai alakjára keleti származékai vissza is hatottak.

Ez is mindenesetre egy olyan adattal több tehát, amely azt bizonyítja, hogy nem mi jöttünk Ázsiából, hanem hogy őstörzseink közül többen költöztek ki oda is, illetve, hogy az ázsiai népek és a magyarság közötti hasonlóságok magyarázata az, hogy ősidőkben a Magyar medence (vagy Kárpát medence) területéről történtek, főkép túlnépesedés következtében, messze Keletre való kiköltözések.  (Lássad „Kérdések” című kiadványom. Vác, 1930. Pestvidéki Nyomda.)

Rendkívül érdekes azon tény, hogy a kínai mesében másutt viszont a lelkiismeret tükre még előkerül, de más alakban :  Amidőn ugyanis a király tükrébe tekint és azt kérdezi, hogy van-e a világon még egy ily szép ember ?  Világos, hogy ez az „igazmondó tükör” indítéka, habár ez is már teljesen elrontott állapotban, vagyis már nem a tükör maga felel, hanem az udvaroncok !  Nem kényszerülünk-e tehát azt következtetni, hogy ezen egész kínai mese épen olyan ősmagyar tükrösből került Kínába, amelyben a könyv módjára nyíló födeles tükrösben, ezt méginkább könyvszerűvé tevő, belső lapok is voltak, amely lapokra a lelkiismeretről szóló mondások, példabeszédek, mesék is voltak beírva, vagyis, amely tükrös tehát már a kereszténység előtti őskorunkban is kezdett volt imádságos könyvvé átalakulni.

Továbbá, a képmás készítése, ami szintén a lelkiismeret-kultuszszal, vagyis a tükörben megjelenő képmásunkkal függ össze, ugyanezen kínai mesében szintén megvan (aranytükör-aranyképmás) és ami a magyar mesékben ugyancsak általános indíték.  Például amidőn Tündér Ilona meglátván a híres Szép Miklós avagy Világszép Úrfi képét, szerelmes lesz belé és hivatja, hogy feleségévé lehessen.  (Népi hiedelmeinkben az is megvan, hogy bizonyos éjszakán, ha a leány tükörbe néz, megláthatja abban jövendőbelije képét.)  Az említett magyar mesékben Tündér Ilona és a mesehős alatt tulanjdonképen a Földistennő és a Napisten értendő, vagyis:  a mese valamikor régen még mythosz volt.  Különösen kiemelendő tény tehát, hogy a magyar mesében még a királyné kívánja a szép mesehőst meglátni.

  Említettem pedig, hogy őseink a Napistent mindig igen szép arcúnak képzelték, így a görögök is Apollon Napistent, sőt, hogy a görögöknél Apollon szépsége közmondásos is volt.

Ami pedig az eredeti, magánál viselt aranytükör könyvvé való átalakulását illeti, azt a magyar tárgyi néprajz szintén a legvilágosabban szemlélteti.  Például Malonyai, valamint más ismertetők is bemutatják azon magyar, kerek tükröket, amelyek födele könyv födeleként nyílik.

A további átalakulást mutatják egyrészt a négyszögletessé váló tükrök és tükrösök, másrészt azon régi „Notes”-ek, amelyek kemény bekötéstáblája belső oldalán tükör volt, amilyen egy, gyermekkoromban, még nekem is volt.  Valamint szintén gyermekkoromból emlékezem, hogy nagyanyámnak is volt egy, amelyet ő mindig magánál tartott.  Ennek is bekötéstáblája belső oldalán tükör volt, de két táblája között sima, fényes, elefántcsontból való lapocskái voltak, amelyekre ceruzával írni lehetett, de amely írást nedves zsebkendővel könnyen letörölni is lehetett.  Minden kapcsolása aranyból való volt.  Vagyis: az ilyenek már valóságos könyvek is voltak, de bennük még a tükör is megvolt. 

 Igen valószínű tehát, hogy az átmenet ősidőkben is úgy történt, hogy a kinyitható födelű, de eleintén még kerek tükröcske belső, sima fölületére, vagyis a tükörlappal szembekerülő fölületre eleintén miegymást bejegyezgettek, beírtak, majd oda a Napistent dícsérő himnuszok és a lelkiismeretre vonatkozó mondások, példabeszédek is irattak be s ha ezen tükrösök még nehány csont- avagy fémlapocskát is kaptak közbe, akkor innen az „imádságos könyv”-ig való átmenet már csak egy lépés.

Mi sem természetesebb, mint hogy a kerek lapra vagy lapokra kerülő írás sora a lapon avagy lapokon kacskaringó (spirál) vonalba haladóan készült.  Ismeretesek az égetett agyagból való etruszk és krétai kerek lapok, amelyeken az írás szintén kacskaringó vonalban halad.  A spirálvonalú sorvezetés tehát régen szokásos volt. (3. ábra.)

Mindenesetre, szempontunkból rendkívül fontos azon tény, hogy a fönti megfejtés ma már csakis a magyar meseváltozat és az ősmagyar tükör- és lelkiismeret-kultusz ismerése segítségével lehetséges.

Ha pedig a könyv helyébe visszahelyezzük az ősi tükröt, akkor az összefüggés a mesehős testi és lelki szépsége és az „otthon feledett tárgy” között teljesen világossá és természetessé válik.  Akit szépsége miatt hivatnak, az természetesen tükrét is magával kell vigye, hogy magát föltétlen rendben mutassa be.  Világossá válik azonban így előttünk a mese mély, jelképes értelme is, mert hiszen tudjuk, hogy amiként az anyagi tükör a test szépségben tartásához szükséges, ugyanúgy szükséges a lelki tükör, azaz a lelkiismeret a lélek szépségben tartásához.  Ezért mondja tehát a magyar mese, hogy a mesehős csak addig marad szép, ameddig könyvét, azaz tehát tükrét, el nem hagyja (lekiismeretét el nem hanyagolja), illetve „ameddig könyvéből minden nap imádkozik”, vagyis:  ameddig minden nap a tükörbe nézvén és magába szállván, lelkiismeretét megkérdezi és ennek szavára hallgat.  Más szóval:  ameddig tükrétől, azaz lelkiismeretétől meg nem válik.