Az őshagyomány elbeszélése szerint az Aranykor delelőjén az ember androgün (nemek feletti) volt, akárcsak a tündérek, a szellemvilág lényei, vagy az angyalok. Az androgün létállapot elveszítése minden esetben az aranykori Sziget elsüllyedésével és az Ezüstkor beköszöntével áll összefüggésben. Platón a lakoma című dialógusában hősével elbeszélteti, hogy valaha az ember egy olyan gömbszerű lényre hasonlított, amely elölről nézve férfi, hátulról nézve női jellegzetességeket mutatott; ezen kétnemű gömb-embereket azonban Zeusz kettévágta, így keletkezett a férfi és a nő.

 A két nem egymás iránti sóvárgását - magát a szerelmi vágyat - Platón arra vezeti vissza, hogy az ember tudat alatt még emlékszik valaha volt egységes, androgün létállapotára és a másnemű személlyel való eggyéválás során ezt kívánja visszaállítani. Az óind tantrikus filozófia álláspontja szerint a szeretkező emberpár voltaképpen a Mindenség Teljességét, a kettősségen túli Őseredeti Egy világát szimbolizálja. Az Upanishadokban leírt rítusban a nászéjszakán a vőlegény az ölelkezés előtt ezzel a szertartásos mondattal szól menyasszonyához: Aham Dyaus, Prithivi tvam (magyarul: „Én vagyok az Ég és te vagy a Föld). Mindezen példák azt érzékeltetik, hogy az ősi bölcseleti irányzatok férfi és nő viszonyát éppúgy átitatták a szent megélése iránti olthatatlan vággyal, mint az emberélet minden más pillanatát. A szerelem, a szeretkezés során a férfi Istenné, a nő Istennővé vált, így kölcsönösen felfedezték társukban és önmagukban a szeplőtelen, szabad, kozmikus méretű isteni jelleget.

A világunkba visszatérő Nagy Istennő életvezetésre vonatkozó első tanítása ez: nemünk, nemiségünk megélése során közelítsünk minél inkább az isteni megtapasztalásához! Ismerjük fel önmagunkban az istent, az istennőt! Nőként rendszeresen meditáljunk afelett, hogy a női test és lélek minden megnyilvánulása — a női test körvonala, a tápláló emlők, az óindek által lótuszvirágnak ábrázolt teremtő szerv, a lunáris ciklus, a szerelem és az életadás valójában az Istennő ajándékai leányainak, a nőknek, akik halhatatlan Édesanyjuk, a Hármas Úrnő képmására teremttettek!

 Férfiként meditáljunk arról, hogy a legkorábbi ábrázolásokon is ott van az Úrnő mellett a Hérosz, a világbíró, a naptermészetű Hős, aki az Istennőnek egyaránt fia, kedvese és avatottja. Jelenkorunkban a spirituális ébredés végre megszabadítja férfi és nő kapcsolatát a leigázás-félelem-szolgálat hármas bilincseitől, és újra szabad, nem „egyforma", ám egyenértékű félként állítja őket egymás mellé. A gnosztikus bölcsesség az Atyát a teremtés, a Fiút a megtartás, az Anyát a megszentelés képességeivel ruházza fel: íme az apa, az anya és a gyermek hármasából álló család égi mintaképe, amely a mai családok számára is önismereti vezérfonalként jelenhet meg.

A Szűz, Anya és Bölcs Öregasszony alakjában egyaránt megjelenő Istennő második üzenete a jelenkor leányainak, asszonyainak a benső szépség megtalálására vonatkozik. Régi bölcsesség, hogy egy nőt nem testének ékesítése, de lelkének nemessége tesz gyönyörűvé. A fogyasztói társadalom sajnos kihasználja a legtöbb nő eredendő vágyát a harmónia, az összhang, a szépség iránt, azt sugallva, hogy a „szép" megjelenés - mint annyi minden más is - megvásárolható. Egész iparágak épülnek arra, hogy a női testet a „szépnek" kikiáltott példaképekéhez hasonlóvá alakítsák, az idő természetadta munkájával szembeszállva „megfiatalítsák", az esetleges kudarc által megannyi sebet okozva a lélek felületén. Pedig nagyon fontos, hogy nőnek, férfinak egyaránt egy példaképe legyen: megtisztult, bűntelen, teret, időt, karmikus okságot meghaladott Önmaga! Égi képmásunk, üdvözült Önmagunk - a misztikában ezt Fényembernek, Istenembernek nevezzük - szebb, mint bármi más e Földön! A reklámokban szereplő kétes minták helyett inkább öreá törekedjünk hasonlítani! Amúgy sincs hathatósabb szépítőszer a derűs gondolatoknál, igaz szavaknál és jó cselekedeteknél...

Az Istennő következő, harmadik tanítása a 21. században különösen aktuális, hiszen természeti környezetünk ismeretére, tiszteletére, óvására szólít. Az Úrnő ajándéka az élőlények közötti harmonikus együttlétezés, csakúgy, mint az élő és az élettelennek gondolt világ szeretetteljes kapcsolata. Egy, a kárpát-medencei újkőkorból származó edénytöredéken az Istennő harangszoknyában, felemelt karokkal áll egy liget közepén; egy kisázsiai (catal-hüyük-i) ábrázoláson két leopárdkölyköt szoptat. Magasabb rendű világkorszakokban az ember nem zsákmánynak, élelemnek vagy vagyontárgynak, de barátainak érzékelte a növény-és állatvilág egyedeit, sőt, a csillagokat, az ásványokat és a tárgyakat is!

 Az Aranykort : követő évezredekben a nem emberi létmódokkal való kommunikációs képesség az ember részéről egyre nehezebbé, végül szinte lehetetlenné vált. Ez a tény sajnos arra indította az emberiséget, hogy az immár nem értett élővilágot előbb „használja", majd birtokba vegye, végül kizsákmányolja és elpusztítsa. Gyárakat épített, erdőket irtott, napjainkban a mérgezést még a saját táplálkozására szánt élelmekre is kiterjesztette, sőt a géntechnológia segítségével az égi előképek által „megírt" kozmikus kódrendszerbe is megpróbál belekontárkodni. Az Istennő mint Nimfa, mint Virágtündér és mint Állatok Úrnője azonban az ősi mítoszok szerint anyai szeretettel, megbocsá-tó öleléssel várja vissza eltévedt gyermekét, az embert, hogy az új Aranykor küszöbén fajtánk az élőlények zsarnokából végre ismét az élőlények barátjává magasztosuljon...

Az Istennő, az Anya visszatérése természetesen az Atya és a Fiú bölcsességének reneszánszát is fel fogja idézni. Az őshagyományok nem ismerték a könyörtelen, jutalmazó-büntető, netán bosszúálló Isten fogalmát, hiszen utóbbi képzet csak a könyv-vallások térhódításával, a Vaskor kezdeténjelent meg. A mítoszok világképe szerint az ember nem „bűnös", de bűntelen, szabad, fénytermészetű Önvalóval rendelkező lény, akinek a feledésből adódó pillanatnyi tudatlansága szőtte maga köré a megnyilvánult létezés káprázatát. A mitológia az embert az Isten és az Istennő örök Gyermekének tekinti, aki Plutarkhosz szavaival élve „magán hordozza Apja fény természetét és Anyja bölcsességét...". A keresztény hit rendjén belül a gnosztikus szentiratok szabatos pontossággal, drámai erővel tárják fel isteni Szüléink országának, a Fényhazának rendjét, minőségeit, hierarchiáit.

 A kanonizált kereszténység filozófiájából később kiiktatták az Istennő alakját, az imarendben nevét pedig a Szentlélekével helyettesítették (amely természetesen maga az Úrnő mint Pszükhé). Mindazonáltal a középkori alkímia jól ismerte azt a tanítást, amely szerint a „Világgyermek" akkor születik meg, ha a „Király és a Királynő újraegyesül". Ez a híres Alkimista Mennyegző misztériuma. Az Isten az Istennő által és az Istennő az Isten által ismerhető csak meg tökéletesen, erre utal a jin--jang ábrában a két princípium fehér és fekete színezetében megjelenő ellentétes színű pont. A ciprusi Szakállas Aphrodité kultusza, vagy a női emlőkkel ábrázolt férfi Nílus-isten Egyiptomban éppen ezt a tanítást közvetíti: az egyik nem létküldetése a másik által válik teljessé, mert ketten együtt képezik a kettősségen túli, őseredeti Abszolútum teljességét.

Egy babiloni mítosz elbeszéli, hogy a teremtés hajnalán az állandó ölelkezésben egybeforrt Apszú Ősistent és Tiámat Ősistennőt az apajogú társadalmat jelképező Marduk isten elválasztotta egymástól. Egy káldeus prófécia szerint azonban a Mindenség utolsó létciklusában a kettejük közt feszülő gát áttörik, és a szétszakított nász-pár - hatalmas időjárási kataklizmát felidézve — újra szerelmes ölelésben találja meg egymást. A Réz-, majd a Vaskor időszakában az istennőket a legtöbb eurázsiai kultuszban kiszorították a férfiistenek; a görög honfoglalás idején például a valaha nagy hatalmú, világteremtő Héra istennőnek már csak Zeusz zsémbes feleségének áldatlan szerepe jutott. A keresztény mitológiában a Hármas Úrnő a Három Mária alakjában „kódolódott" tovább (Szűz Mária, Mária, Kleofás leánya és Mária Magdaléna mint Szűz, Menyasszony és Papnő).

A magyarság kollektív tudatában a Regnuni Marianum (Mária OrszágaJ-eszmény a középkor évszázadaiba is sikerrel mentette át az egykori magyar termékenység- és szerelemistennőt, Boldogasszonyt, akit őseink Isternek és Bábolnának is neveztek. A magyar szent királyok kezében a férfierőt megjelenítő jogar mellett helyet kapott az Istennő emlőjére és mágikus almájára egyaránt utaló országalma. E jelképek valódi jelentéséről persze évszázadokon keresztül nem volt ildomos nyíltan szólni, mára azonban egyre kevesebben fogadják el a „bűnbeesés során önmagát és a Férfit is romlásba taszító Asszony" teóriáját. A Paradicsomkert-jelenet őskeresztény (gnosztikus) értelmezése szerint ugyanis Éva nem romlást, hanem beavatást kapott a Világfán termő életalma által, és ezt az égi avatást adta tovább Ádámnak, hogy utódaik a Fény iránti vágyat továbbörökítve üdvözülhessenek.

 Az Istent Szerető Istennő, minden avatás igazi közvetítője és védnöke (e cikkben) utolsó tanítása tehát férfiakat és nőket egyaránt a Fény együttes keresésére és a történelem által meghúzott mesterséges határok feloldására hív! Fedezzük fel közösen az ősök által oly jól ismert, Önmagunkhoz vezető ösvényt, és az Istennő bölcsessége által hozzuk vissza szeretett Földanyánkra az aranykori teljesség, tudatosság és boldogság világkorszakát! Az Isten, az Istennő és a Gyermek áldásával: