A bábának tudnia kellett, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek.

A bába úgy él a köztudatban, mint a hagyományos közösségek egyik legfontosabb alakja, aki a szülésnél segítkezett. Valóban, a tapasztalatok hagyományozása útján szerzett tudásuk birtokában a bábák segítették a szülőnőt, ám az már kevésbé köztudott, hogy a szülés és gyermekágy körüli, szintén nemzedékről nemzedékre átörökített hiedelmek alapján ilyenkor milyen szertartásokat, mágikus eljárásokat végeztek. A bába általános tennivalói a következők voltak: megvetette a gyermekágyas asszony ágyát („Boldogasszony ágya", eredetileg a szülőnő sátra), előkészítette a szülés helyét, a szükséges eszközöket, tárgyakat – például a legkorábbi időkben tejjel, liszttel vagy gyolccsal szentelte meg a küszöböt, ahová a szülést megkönnyítendő a vajúdó asszonyt ültette, és mágikus kört alakított ki a gyermek lelkét elrabolni szándékozó gonosz szellemek távoltartására. Az újszülött világrajövetelekor megkezdődtek a jósló, varázsló, névadó praktikák. Amikor elvágta és lekötötte a köldökzsinórt, azt mondta az új életet kezdőnek: – Légy te egy nagy – és itt azt a foglalkozást mondta, amit a szülők óhajtottak. Korábban valószínűleg nem a szülők kívánságára hagyatkozott, hanem a születésnél minden részletre odafigyelve igyekezett például a burokból („burokban született"), méhlepényből („másából"), köldökzsinórból (annak csomóiból) a jövevény jövőjére következtetni. A köldökzsinór maradványát azután a bába csomóra kötötte, amit hétéves korában oldattak ki a gyermekkel. A bábának azt is tudnia kellett továbbá, hogy mely védőszellem, azaz melyik égi erő alá lett légyen rendelve a gyermek. Mikor megszületett a kisgyerek, a bába kiment az udvarra, feltekintett az égre, figyelte a jeleket és „meglátta", hogy a gyermek mi által hal meg. Másik módszer az volt, hogy míg az apa a tyúk beléből jósolt („hosszú belet húztak neki"), addig a bába a tyúk tűzbe dobott mellcsontján támadt repedésekből és foltokból tudakolózott az újszülött jövőjét illetően. A gyermek fürdetése után fontos szertartásos lépés volt a létezők közé fogadása, amit a bába a kisded földre tételével, a Földanyával megteremtett kapcsolattal jelzett. A bábának valószínűleg az is feladata volt egykor, hogy megállapítsa, vajon az újszülöttel a család, a nemzetség egy elhunyt ősének lelke tért-e vissza, akár hetedíziglen, azaz hét nemzedékre visszamenőleg, s ha igen, akkor melyik ős az, mert a névadásnál a gyermeknek az ős nevét kellett kapnia. Miután a bába lemosta a gyermeket és az anyát, s szintén szertartásosan a gyermekágyba kísérte, mindenre kiterjedő óvintézkedéseket kellett foganatosítania, amelyekkel a gyermekágyas anyát és gyermekét védték, hogy a csecsemő túlélje világra jötte s az utána következő, helyenként igen zord körülmények megpróbáltatásait. Ám amitől leginkább féltették a gyermeket, az a szemverés és a rontás volt. Többek között ennek elhárítása végett meghatározott ideig, általában egy hétig naponta ment az anyát és az újszülöttet ápolni. Később, amikor a pogány szokások már elhalványultak vagy éppen tiltották őket, például azt, hogy a bába tevékeny részese legyen a névadásnak, bizonyos elemek átalakultak a szertartásban. A bába ment el tehát felkérni a keresztanyát, toborozta a vendégeket, vitte a gyermeket a keresztelőre a keresztanyával együtt, s kísérte az anyává lett, s a boldogasszony ágyából negyven nap után kikelő asszonyt az avatásra. A szülőnő régen Szülőboldogasszony oltalmába ajánlotta magát, az ő segítségét kérte a könnyű szülés érdekében. Szülőboldogasszony a természet erejét hordozó istenanya, Boldogasszony anyát pártfogoló „arca", aki az anyát szülésekor segíti, majd aki mint természetfeletti gondviselő védi az anyát és gyermekét. A bábák Szülőboldogasszonyt képviselték, nevük is összefüggésbe hozható a mezopotámiai termékenységistennővel, Babával. A csángók Babba Máriának nevezik a Boldogasszony örökébe lépett istenszülő Szűz Máriát. (Valószínűleg tévesen eredeztetik tehát az ősi eredetű bába szót a szláv nyelvekből, ahová éppen magyar vagy türk-tatár, esetleg perzsa/méd közvetítéssel került.) Az inkvizíciós perek jegyzőkönyvei szerint a régi magyarok Szent Bábának is hívták az istenanyát, aki az emberek „isteni bábája", gondviselője, a szülés segítője volt. Az ő „papnői" voltak a bábák, akiket ez a kapcsolat olyan szentséggel is telített, hogy a bábát olykor szent asszonynak is tartották, akinek még a kendője is varázserejű, segít a nehéz szülésnél. Régi papnői feladatát őrizte a bába például abban a tisztében, hogy a fejletlenül született gyermekeket szertartásosan megkeresztelhette. A bábák a szokásokban továbbélő pogány hit és a gyógyító gyakorlatban továbbélő ősi tudás őrzői és átörökítői voltak tehát, akik valószínűleg a hajdani magyarok tudós, gyógyító papságának női oldalát képviselték eredetileg. Természetesen együtt is dolgoztak a máguspapokkal, mint arra néhány inkvizíciós perben szintén találunk utalásokat. Ahogy a mágusok tudását a javasok éltették tovább, úgy őrizték s adták tovább a teremtés női titkait nemzedékről nemzedékre, legtöbbször anyáról leányra örökítve évszázadokon keresztül a bábák, akik voltaképpen javasasszonyok voltak. Nemcsak a szülésnél és annak kapcsán volt tehát szerepük, hanem gyógyítottak is, s minden bizonnyal bábának (is) hívhatták eredetileg azokat a gyógyító „mágusnőket”, azaz javasasszonyokat, akik az inkvizíciós jegyzőkönyvekben szerepelnek, vagy például Rasdit, a krónikában szereplő pogány papnőt. Melius Péter írt egy titokzatos növényről, a Holdfűről, mely „a bábák – azaz a női bölcsességet őrző szülést segítő nők – babonás füve”. Az analógiás gondolkodás a növény elnevezésében is működött, hiszen a Hold az anyasággal függ össze, a Holdfű az Égi anya, Boldogasszony szent növénye lehetett. Más növények a bábák nevét őrzik, mint például a bábakalács és a bábaféső (-fésű). Az is lehet, hogy ezek a növények a tündérekkel álltak kapcsolatban, hiszen Boldogasszony mesebeli megfelelője, Tündér Ilona országának lakóit, a tündéreket is nevezték bábáknak. A bába tehát a tündérek neve is volt, tündérnévként vagy az istenanya neveként is rejthetik helynevek, mint például Bába-halma, Bába-falva, Bábaszék, Bábaporond, Bába-kőtündér. Egy erdélyi legenda szerint a Fogaras vidékén látható kőbálvány, amit Bába kövének neveznek, úgy keletkezett, hogy egy tündérleány változott kővé. A csillagok között is megtaláljuk az elnevezést, imígyen: Bába motollája (matullája). A Sarkcsillagot nevezték így, s a Sarkcsillag az egyetlen mozdulatlan pont az éjjeli égbolton, „körülötte forog minden”, mint a motolla. Boldogasszony fája, a Világfa, avagy másképp Tündér Ilona égigérő fája itt támasztja alá az égboltozatot, itt van a felvilág nyílása, a menny bejárata. Nappali jelenségek ugyancsak őrzik a bába elnevezés és a tündérek kapcsolatát. A tündérek égi tüneményként jelennek meg ekkor is, jót jósolnak szivárványként, illetve délibábként egyaránt. A délibáb eredeti alakja déli bába: délben feltűnő látszat, tünemény, míg a szivárványt bábabukrának is nevezték, ami talán a bábák, azaz a tündérek hídja. A bábának tehát tündéri, sőt tűnékeny, nem valóságos, nem igaz, látszólagos jelentése is volt több összetételben, például a bábatyúk azt jelentette: nem igazi tyúk, vagy a bábaszilva: nem igazi szilva. (A bábaszilva egy szilvaféléket megtámadó gombafaj, amely torz alakú, szilvaszerű terméseket és elágazásokat – ún. boszorkányseprűt (!) – eredményez.) Boldogasszony istenanya ellenfele az ördögi Szépasszony volt a maga gonosz, rosszakaró erejével. Ő az, aki mindenáron megrontani akarja Boldogasszony művét, a születést. Ellene szóltak a rontáselhárító praktikák, ám az ő szolgálatában is álltak „papnők”: az egymást szépasszonyoknak hívó boszorkányok. A Bába volt tehát az egyik szinten az istennő, a másik, mesei szinten a tündér, ahogy előbbin természetfeletti lényként Szépasszony jelent meg, s a másikon ugyanez mint a mesék képzeletbeli vén banyája, a vasorrú bába, a rossz, gonosz tündér. A vasorrú bába, vagy vasbába a mesében már nem „szép asszony”, hanem éktelen csúf, rút, gonosz öreg szipirtyó, akinek orra földig ér, s az alvilágot (az ember nem tudatos valóját) jelképező sötét erdőben lakik. A vasorrú bába és a boszorkány ma azonos jelentésűek, holott hajdan egymástól még különböztek: a vasorrú bába túlvilági szellemalak, mitikus lény volt, a boszorkány pedig a nép közt élő emberi lény, még ha mitikus vonásokkal is rendelkezett. Idővel azonban a gonoszságuk révén a vasorrú bába alakját össze lehetett kapcsolni a boszorkányéval, végül a jelentések avagy szintek összekeveredésével eggyé is olvadtak, olyannyira, hogy mai nyelvhasználatunk a boszorkányt és a vele rokonértelmű vasorrú bábát nem különbözteti meg egymástól. Annál nagyobb baj, hogy a hagyományok tűntével a tündért is jelentő bábát és az immár boszorkányt is jelentő vasorrú bábát is összekeverték: az idős gyógyító szülésznő alakja összemosódott a rontó, varázsló és kuruzsló boszorkány alakjával. A bábának valószínűleg mind gyakrabban tulajdonított a népi hitvilág boszorkányos szerepet, mint aki szemmel ver, meg tudja rontani a gyermekágyast és az újszülöttet, még ha ugyanakkor gyógyítani is tud. Mindebben igen valószínű, hogy szerepe volt annak, hogy férfiak számára titokzatos, tehát félelmetes dologgal foglalkoztak: ők segítették világra jönni a gyermekeket. A bábák tudását titkosnak, „boszorkányosnak”, „hatalmukat” rendkívülinek tartották, hiszen a teremtés, a születés legrejtélyesebb ügyeiben bizonyulnak jártasnak. Ráadásul nyilvánvalónak tűnt, hogy a születés segítése, de általában a gyógyítás is természetfeletti erőkkel való kapcsolatot kívánt, mivel „kórokozókként” általában szellemeket, ártó hatalmakat tételeztek fel, s a gyógyítók ezekkel kapcsolatot tudtak teremteni, ezek hatását igyekeztek eljárásaikkal megsemmisíteni. A bábákat egy ideig csupán a boszorkányok segítőinek, „fő cimboráinak” tekintették, majd a bábák közül mind többet tartottak kifejezetten boszorkánynak. Korábban még a vasorrú bába volt az ördögök királyának vagy a sárkányoknak anyja, egyúttal azok segítője, utóbb ezek a kifejezések a mondásokban már úgy jelentek meg, mint „vén bába ördögök hadnagya”, azaz parancsolója, tehát a bába lett, akitől végső soron minden rossz származik, egyenesen az alvilági gonosz erők szülője. A bába és a boszorkány egyenlő lett. A régi prédikációkban a bábát kezdték korholni, például Melius vagy az ő nyomán Félegyházi: „Az pogani es babakhoz illendo beszedeket el tauosztassad”. Egy XVII. századi feljegyzésben már egyenesen így szerepelnek e szavak: boszorkány-bába. A XVI-XVIII. századi boszorkányperek során – amikor az ellenreformáció idején az egyház tudatos és szervezett támadást indított a pogány hagyományok még fellelhető őrzői ellen – nagyon sok bábát vádoltak meg boszorkánysággal. A vádlottak legnagyobb része a javasasszonyok, „tudósasszonyok”, bábák közül került ki. Gyakori vád volt a bábák ellen, hogy ördöggel cimboráló rosszindulatú rontók, akik bosszút álltak, megrontották a gyereket, az anyát, ha nem őket hívták szüléshez, kerítettek, „vénségükre adták magukat bűvölésre, bájolásra, oldásra-kötésre”, az ördög nevében kereszteltek, megszerezték a szerencsét hozó magzatburkot. Mivel sokszor gyógyítottak különböző ismeretlen kenőcsökkel, ez szülhette talán a „láthatatlanná tevő boszorkánykenőcs” legendáját is, de volt olyan per, ahol azzal vádolták a bábát, hogy halva született vagy meghalt újszülöttet képes feltámasztani, s még az is meggyógyul, akire csak ráteszi a kezét. Mindezt csakis az ördög segítségével művelhette. Az is lehet, hogy valóban voltak a bábák között „boszorkányok”, „bűbájosok”, kuruzslással foglalkozók, aki a rontást képviselték, kapcsolatban álltak a gonosz, sötét erőkkel, azok segítségével okoztak bajt, betegséget az embereknek, de az „igazi bábák”, a természetes gyógyító eljárásokkal, gyógyszerekkel, például teákkal, fürdetéssel, kenéssel, de emellett ráolvasással, imával is élő, tehát természetfeletti segítséget is használó javasasszonyok, tudósasszonyok velük szemben álltak. De még ezt a tudást is veszélyesnek tekintették: „Többet tud, mint hat bába”, „Ne tudj olyan sokat, mert bába lesz belőled!” – mondták. Elképzelhető, hogy a babona, mint a bábák kívülről érthetetlen tudása, szertartásos cselekedete, varázstudása („megbabonáz”) kaphatott utóbb egészen más, tudatlanságból fakadó, értelmetlen, elavult szokás értelmet. Erről is maradtak fenn szólások: „Bábalelte babona, bolond, aki kap rajta.” Az is lehet, hogy a bab, báb, baba, bábu, bába egy tőről fakadó szavak és eredetileg a szavak töve szellem, ős, ember kicsinyített mása, helyettesítője jelentéssel bírhatott. A bába tehát egyszersmind bábut, bábot is jelenthetett, s valóban, „bábának“ nevezték egyaránt azt a – Csongrád környékén ismert – bábszerű eszközt, amelynek a fejét meggyújtották kenyérsütés előtt, s amellyel azután a kemencébe világítottak, valamint a télzáró ünnepségen, a kiszehajtás során elégetett vagy patakba hajított (olykor mindkettő), vénasszonyt megjelenítő kiszebábot is. Javaslap, 2001/42.