E tanulmányom témája a boszorkányság egy sajátos formája, amelynek létezéséről mindezideig csak Erdélyből tudok. Elemzésem néhány éve végzett terepmunkámon alapul, amelyet egyetemi tanítványaimmal közösen folytattam két faluban a volt Csík megyéből: Csíkkarcfakván és Csíkjenőfalván. A két község lakói római katolikus magyarok, akiknek kevés kulturális kapcsolata van a Székelyfölddel határos területek ortodoxrománságával; az alább leírt esetek a két felekezet közti érintkezésnek szinte egyedülálló példái.

A boszorkányság mint közösségi konfliktusokat szabályozó társadalmi rendszer ésmint egy ennek hátterében működő ideológiai rendszer itt a Közép- és Nyugat-Európából ismert rendszerekhez képest több sajátos ismérvvel rendelkezik. Ezek egyike az, hogy a boszorkányság lényege, a rontás, nem közvetlenül a két érintett, a rontó és a sértett közti közvetlen (valóságos vagy virtuális) interakció, hanem egy közvetítő személy révén megy végbe. A másik ismérv az, hogy a rontást egy szent személy közvetíti, őt bízzák meg véghezvitelével.

Ez a személy a vizsgált esetek többségében egy román pap vagy szerzetes, akit felkeresnek a magyarok lakta falvakból is azok, akik szűkebb közösségük egy másik tagját meg akarják rontatni (megcsináltatni). A boszorkányság megszokott szereposztása tehát kibővül egy közösségen kívüli és a vallásos szférát képviselő, a keresztény túlvilágfelé közvetítő mediátor személlyel. A mediátor  valóságos és a hiedelemekben és narratívokban neki tulajdonított  tevékenysége, egyben a vallásos boszorkányság egész rendszere az isteni igazságszolgáltatás, istenítélet és divináció vonásaival is rendelkezik, sőt, sok tekintetben e vallásos rendszereknek alárendelve működik.

A terepen töltött idő kevés volt a rendszer teljes áttekintéséhez, társadalmi és mentális közegének felderítéséhez; nem annyira a gyakorlatot sikerült megfigyelni és rögzíteni, mint inkább a róla szóló narratívokat, amelyekből csak áttételesen és feltételesenlehet a valóságra következtetni. A téma azonban annyi érdekességet rejt magában, hogy érdemesnek látszott egy figyelemfelkeltő előzetes híradást adni róla addig is, míg a kutatást folytatni tudom. Ebben az első híradásban leírtam a rendszer fő vonásait, mégpedig  a rontást, átkot a papoknál megrendelő falusiak szemszögéből, valaminta boszorkányság más, nem közvetítők révén gyakorolt rendszereivel összevetésben.

 De kevéssé vizsgáltam az intézményt mint egyházi rítust, amivel mintegy összeépült a népi rendszer. Ez a feladat még most is hátravan; teljesítéséhez az ortodox kolostorokban és környékükön végzett hosszú terepmunkára lesz szükség. Megkíséreltem azonban addig is más szempontból továbblépni: megnéztem, hogy a nyugati kereszténység középkori és kora újkori párhuzamai milyen támpontokat nyújthatnak az erdélyi ortodox papság adatainkból kirajzolódó gyakorlatának, a vallásos boszorkányság e sajátos rendszerének értelmezéséhez.

A boszorkányság itt leírt vallásos változata feltehetően otthonos az erdélyi románságnál is, egyelőre azonban a román szakirodalomban nem ismerek rá vonatkozó információkat. Az erdélyi magyarságnál nem kizárólagos, a szorosabban vizsgált csíki falvakban sem; élnek mellette a néprajzi és történeti antropológiai kutatásokból ismert közép- és nyugat-európai formák is. Voltaképpen több forma együttéléséről van szó, amelyekközött két községünkben dominánsnak látszik ez a jellegzetes vallásos ortodox/keleteurópainak nevezhető  változat.

 A klaszszikus közép-nyugat-európai gyanú/vád-típusúnak nevezhető formák a 16–18. századi magyarországi és erdélyi boszorkányperekből ismerősek, de egyes vonásaikban  mind Magyarország, mind Erdély magyar lakosságánál  még a 20. században is megfoghatók. E formákban a boszorkányság általában a rontó- sértett azonosító -gyógyító kapcsolathálózatban működik. A kívülálló azonosító személy nem szükségszerű, de sokszor jelen van, a sértett gyanúját vagy éppen biztos tudását megerősítendő. Különböző divinációs eljárásokkal, vagy spontán látótechnikák segítségével állapítja meg a tettest, vagy esetleg csak azt, hogy a baj rontásból származik.

 A gyógyító az okkult úton rontó boszorkány ellenfeleként hasonló eszközökkel lép fel, máskor valóságos, mindennapi gyógyító eljárásokat alkalmaz. (Legáltalánosabb azonban, hogy a boszorkány egyben a gyógyító is; ő és csakis ő tudja saját rontását helyrehozni: természetfeletti úton visszavonni. Jellemző, hogy a rontó és a sértett egyazon közösség egymással személyes érintkezésben lévő tagjai, általában a gyógyító is helybeli, míg az azonosító  ha van ilyen személy  az esetek jelentős százalékában máshová való. Ez utóbbi tény ellenére a boszorkányság falun belüli személyes ügy, a saját közösség ügye, a valóságos vagy fiktív mágikus gyakorlat a mindennapi élet része, a vallási szféra csak a szereplőknek (a boszorkánynak, az azonosítónak és a gyógyítónak)tulajdonított természetfeletti képességek (és segítők) révén kapcsolódik be a boszorkányság ideológiájába.

A rontó szerepének betöltése az esetek többségében fikció. A boszorkány rontása  a boszorkányüldöző demonológia terminológiájából származó nevén maleficium  két személy közötti, okkult úton végbemenő interakció, és vagy jár valamilyen véghezvitt cselekménnyel is, vagy nem. Lényege az, hogy egy engem ért csapás esetén valakinek, akire komoly okom van ráfogni ezt, ellenem irányuló rontó szándékot és tetteket tulajdonítok, bajomat az ő rontása eredményének tartom. A boszorkányság ilyetén értelmezése szerint boszorkányok tulajdonképpen nincsenek; nincs (vagy ritkán van) éntudatú boszorkány; a boszorkány majdnem mindig a másik, egy speciális okok által kiválasztott bűnbak.

 Ennek felel meg, hogy a Közép-Európai boszorkányság leírásának, értelmezésének alapjául szolgáló, 20. századi folklórgyűjtésekből (vagy a boszorkányperekjegyzőkönyve iből) származó rontás-narratívok általában a megrontott személy szemszögéből beszélik el az eseményeket, ennek megfelelően kiindulásuk általában egy váratlan baleset, betegség, vagy más csapás, rontásként értelmezése. A rontásgyanú elbeszélése során sokszor felidéződik egy, a rontást mintegy megelőző konfliktus: egy személyes interakció, például egy szomszédsági perpatvar, amelynek következménye a rontás.

Ilyesfajta rontásnarratívokat csíki terepünkön is tudtunk gyűjteni, és segítségükkel e klasszikus boszorkányság mai napig tartó kis mértékű szerepét is rekonstruálni lehetett. A narratívok döntő többsége azonban másfajta látásmódot és a boszorkányság fentemlített eltérő rendszerét tükrözi. Ennek egyik legfontosabb jellegzetessége a rontás valósága: vagy saját maguk viszik véghez, vagy egy másik személlyel végeztetik.Az Evans-Pritchard-i varázsló boszorkány megkülönböztetés  értelmében ez tulajdonképpen nem is boszorkányság, vagy kevéssé az: itt ugyanis nemcsak rontásvádról, hanem tényleges fekete mágiáról is szó lehet.

Az éntudatú boszorkány általános európai hiányával ellentétben itt vannak ilyenek, vannak továbbá elsőszemélyű rontás elbeszélések is. E rontó szemszögéből szemlélt  és elbeszélt  boszorkányság sokkal kevésbé csapás-magyarázó ideológia, mint a rontásvádra épülő bűnbakkereső közép-európai rendszer; a maleficium e közegben inkább a csapásokra válaszul adott, igazságosztó, a rendet helyreállító gyakorlat, amely a normakontroll szerepét tölti be. Még világosabb ez a másokkal csináltatás (a saját véghezvitelhez képest) valószínűleg sokkal gyakoribb eseteiben:

Csíkban a maleficium mint említettem , többnyire másokkal véghezvitetett akció. A közvetítő, akivel a rontást a helyi terminus szerint megcsináltatják, az esetek többségében egy román szerzetes vagy pap, de lehet laikus is: egy helyi vagy környező falvakbeli varázsló. Ez utóbbi személy általában nő, és guruzsló, gurucsáló, gurucsáló/guruzsmáló asszony néven beszélnek róla. Hiedelemmondáik szerint béka, macska, vagy kígyó segítőjük van. A kígyót olykor az ördöggel azonosítják, a gurucsáló több vélemény szerint ördöggel dolgozik, más vélemény szerint ördögtől megszállott.

 Úgy látszik, különösen az ortodox Kelet-Európában ez nemcsak hiedelemmondai attributum, hanem tényleges gyakorlat, egyben a boszorkányság kelet-európai típusú rendszereiben betöltött valóságos társadalmi szerep is. A hozzá fűződő hiedelmek a román, bolgár, szerb  ördögtől megszállott, és/vagy kígyó-, béka-, gyík-, és egyéb állat-segítőkkel bíró  boszorkánnyal rokonítják. A boszorkány ismert helyi terminusátnem vonatkoztatják rá; nem asszociálják hozzá a közép-európai boszorkányhiedelmeket (a tehénrontás, tejelvevés hiedelmeinek kivételével). A démonikus, Norman Cohnterminusával éjszakai boszorkánynak nevezett lényt (amely egyébként az egész magyarságnál honos volt) itt is ismerik, de egyes jellemvonásai és terminusai más hiedelemlényekhez (tündér, éjszakai nyomó démon) kötődnek, a rontást végrehajtó varázslókhoz(vagy laikusokhoz) sohasem.

 E varázslóasszonyokat  a 20. század végén legalábbis  a román papok, szerzetesek kiterjedt pacientúrájához képest kevéssé vették igénybe, de azért az derül ki adatainkból, hogy minden faluban teljesítettek ilyesféle szolgálatokat. Ezek a segítőszellem-hiedelmekkel körülírt gurucsálók varázslók és nem boszorkányok az Evans-Prichard-i fogalmak értelmében, a boszorkány varázsló megkülönböztetés azonban esetünkben nem releváns. Leginkább az Európa-szerte ismert archaikus, ambivalens boszorkányalakkal azonosítanám őket, amelynek pozitív varázslói attributumai is vannak, de elsősorban a fekete mágia gyakorlását tulajdonítják neki. Azt a közösségi hiedelemrendszert pedig, amelynek keretében a rontás gyakorlása végbemegy, boszorkányságnak kell tekintenünk, minden eddig említett és ezután említendő nemboszorkány sajátság ellenére.

 Ilyen sajátság a boszorkány terminus mellőzése mellett az is, hogya vizsgált két csíki faluban a magyarságnál egyébként általános rontás terminus is ismeretlen. Az ‘embernek vagy háztartásának okkult eszközökkel ártani’ illetve ‘maleficium’ jelentést itt a megcsinálás és megcsináltatás terminusok, a szűkebb értelmű, de szintén általános átkoz, átkot tesz rá kifejezés hordozza. A cselekvő műveltető igék kettőssége nagyjából fedi a saját rontás és mással végeztetett rontás kettősségét.

A legkeresettebb módszer ma (a narratívok tükrében legalábbis) a rontás románpappal, szerzetessel (kalugerrel ), való elvégeztetése. E vallásos rendszer is boszorkányság, pontosabban, mint alább még látni fogjuk, valószínűsíthető, hogy a népi boszorkányság és bizonyos vallásos normativ, igazságszolgáltató rendszerek összefonódásáról, egymásba épüléséről van szó. A boszorkányhiedelmek (és az ezekkel kapcsolatos terminológia), valamint a boszorkányság alább tárgyalt gyakorlata (és ennek más típusú terminológiája) közti diszkrepancia is arra vall, hogy itt legalábbis két különböző típusúrendszer rétegződött egymásra.

E diszkrepancia ellenére sok minden össze is köti a boszorkányság különböző együttélő rendszereit. Egyik összekötő szál, hogy a maleficium  a megcsináltatás  azonos bajok, betegségek magyarázata vagy létrehozója lehet mindegyik rendszer esetében. Ha azt mérjük fel, hogy milyen csapásokat, károkat, betegségeket tulajdonítanak rontás eredményének, akár a rontást megcsináló fél ártó szándékai, akár a csapást elszenvedő szemszögéből tekintve, a következő sorozatot kapjuk:

Hosszan akár évtízedekig tartó  gyógyíthatatlan betegség, mozgásképtelenség, bénaság, béna végtagok (fészegség), végtagok összezsugorodása, megvakulás, megnémulás, általában gyógyíthatatlan és/vagy orvosilag meghatározhatatlan bajok, hirtelen halál, például baleset következtében; házastársak, szerelmesek elhidegülése; állatok döglenek, betegek, a tehéntej elapad; általában szerencsétlenség a családi életben, háztartásban: hanyatlott a család. Gyanús a csapások sűrű egymásutánja is, ahogy jellemzőenkifejezi egy karcfalvi asszony: mikor sorozatosan kezd jőni ez a pusztulás, akkor ott valakinek a keze benne van. Ami maguknak a megrontottaknak az élményeit illeti, ők fejfájást, általános rossz közérzetet, gyengeséget, továbbá szorongásokat, depressziós tüneteket emlegetnek, amelyek nagy része azonos az ördög által megszálltak élményeivel.

 Egy volt megszállott például mély lehangoltságát, reményvesztett állapotát, öngyilkosgondolatait hozta ördögi megszállottsággal, egyben haragosa megcsináltató akciójával kapcsolatba. A rontás okozta bajokról időnként úgy vélekednek, hogy a megcsináló/megcsináltató vagy átkozódó személy megszálló ördögöt küldött rá a célszemélyre, netán házába, udvarára. Az ördögi megszállottság esetei (és a megszállottak gyógyítása ördögűzű román papok, szerzetesek által), ha nem is gyakoriak, de mai napig általánosan benne vannak a falusiak köztudatában. (Az ördöghiedelmek szerepe egyébként isfontos mind a mai napig, és ezek a hiedelmek a boszorkányság rendszerének is több vonatkozásban részei.)

A rontástól való félelem mai napig indukál  az idősebb generáció egyes tagjainál bizonyos védekezési mechanizmusokat: kést tesznek az ajtóba, fokhagymát zsebükbevagy melltartójukba, sót hintenek a küszöb köré, seprűt állítanak az ágy végébe, és a legtöbbet emlegetett módszer: egy ruhadarabjukat kifordítva veszik fel. Számos élménytörténet szól rontó tárgyak megtalálásól, az ezzel kapcsolatos gyanúról, félelemről. Voltpéldául döglött tyúk, máskor fejkendő a lépcsőn, edényben elásott dolgok az udvarban, olvasó a kapu sarkánál.

A rontás-elbeszélésekből leszűrhető, hogy a közösség tagjai mindegyik rendszeresetében (beleértve a nyomokban fellelhető közép-európai típust is) azonos társadalmiközegben, azonos rontásindukáló feszültségek, konfliktusok következtében, "csináltatják meg" embertársaikat. A rontásnarratívokban a megcsináltatás előzményeként, okaként megnevezett, személyes viszonyok hálójában keletkező feszültségek, konfliktusokvitában, veszekedésben, verekedésben is megnyilvánulhatnak, amelyek a narratívok felszíni strukturájában, visszatérő szövegmotívumként is megjelennek.

 A konfliktusok leggyakoribb fajtái a következok: határvillongások, családi konfliktusok, pereskedések, hamis eskü az örökség körül, házasság megakadályozása, jegyesség felbontása, elhagyottszeretők, be nem váltott házassági ígéretek, szerelmi, házastársi féltékenység, rossz házasság, hűtlen férj, válás; gyilkosság (családtag megölése, amiből nem lett, talán bizonyíték hijján  büntetőeljárás); lopás (pénz, gabona, állat, ruha, ágynemű, élelem, ékszer); gyújtogatás; feljelentések a hatóságnál (pl. pálinkafőzés jelentése, vagy politikai természetű feljelentések), rágalmazás köz vagy magánügyekben (lopás, házastársi hűtlenség, abortusz, stb.); konfliktusok a községi vezetőséggel, termelőszövetkezettel; ellenségeskedés, gyűlölködés, veszekedés, verekedés meghatározhatatlan okokból családon belülvagy szomszédok között.

E konfliktusok szövegmotívumának a narratívokban elfoglalt helye jelzi agyanú/vádcentrikus (közép-európai) és a rontás/igazságszolgáltatás-centrikus (kelet-európai) boszorkányság különbségeit. Itt a rontó (vagy mással rontató) személy szemszögéből elbeszélt események során sokszor a narratív kindulópontja, illetve a rontás véghezvitelének tényleges indítéka a konfliktus. (Nem pedig a kár, betegség rontásként értelmezése.) A rontás szándéka, a megcsináltatás a narratívok szerint a keletkezett kár kiegyenlítésére, az egyensúly helyreállítására való törekvés, vagy szimbolikusan (mintkompenzáció, bosszú), vagy valóságosan

 A rontásnak az elbeszélésekben kinyilvánítottszándéka  természetesen  nem a károkozás, hanem az előző rontás helyrehozatala, akár megtérülése: tehát a (megrontott) beteg gyógyulása, a tolvaj kézrekerítése, az ellopottruha, állat, pénz stb. megkerülése. Az "igazságos bosszú“ kontextusában leggyakoribb a lopás: ilyenkor a rontás célja voltaképpen a tulajdon visszaszerzése, emellett büntetés atolvajlásért. Gyakori, hogy a rontás közvetlen indukáló tényezője egy előző rontás, vagymás károkozás, tehát az anyagilag és erkölcsileg károsult boszorkány egyben egy előzőrontáseset károsultja. Például: valaki azért csináltatott meg egy másik személyt, mert disznói döglenek, tehene teje elapadt, vagy a házasság felbomlott, a vőlegény a tervezett házasságtól visszalépett.

 A rontás ilyenkor visszarontás, tehát láncolatosan egymásbafonódó eseményekről  illetőleg narratívokról  van szó. A rontás és más károkozás áldozatai közt nincs éles határ; nem mindig világos, hogy a különböző mikro  társadalmi események károsultjai (akiknek ellopták a tyúkját, akiknek elvették a házát, akinek a veje feleségül vette volt a lányát stb.) mennyiben tekinthetők tulajdonképpen rontás áldozatainak is? Mindenesetre, ilyenkor is dominál az egyensúlyhelyreállítás, az igazságosbosszú szándéka.

Mégis, mint mondtam, a módszerek mindegyike  a nyomokban szintén fellelhető közép-európai rendszer is összefonódik egymással a közös társadalmi konfliktusoktalaján: azonos problémákra adnak különböző válaszokat. Adatközlőink is úgy vélik, hogy rontani több úton lehetett, és ezek lényegében azonosak. Azonosak a rontás technikái is: a fekete mágia helyileg ismert, a varázslók és olykor laikusok által is gyakoroltmódszerei épülnek be a szent személyek gyakorlatába. (A laikusok pedig gyakran aszerzetesektől, vagy varázslóktól kapják a recepteket vagy tanácsokat saját rontó gyakorlatukhoz.) Nézzük meg kicsit részletesebben az alkalmazott technikákat, illetve az ezeket tükröző rontáselbeszéléseket.

1. Ami a saját rontást illeti, a legfontosabb módszerek:

a) Tárgyakkal manipulálni, az érintkezéses mágia elve alapján: a megrontandó személy tartozékaival (zsebkendő, gyufa stb.) vagy más tárgyakkal (csont, gyapjú, tyúkfej, cérna, lánc stb.) rontó műveleteket elvégezni, vagy területére (udvarába, házába) behatolni és ott a rontó tárgyakat elhelyezni, hogy akaratlanul érintkezésbe kerüljön velük.

b) A legjellegzetesebb saját technika az átok, nem szükséges hozzá fekete mágiábanjáratos szakember, még a tanácsa sem. Tulajdonképpen az átok vallásos formájáról van szó, amikor nem egyszerűen rosszat kívánnak, hanem felsőbb hatalmasságra hivatkozva teszik ezt: ez a par excellence átok-forma, tulajdonképpen exorcizmus. A szómágia tiszta eszköze helyett (törjön ki a nyakad), ennek vallásos formáját kell hangoztatni:Isten törje ki a nyakad. Azáltal, hogy Istenre hárítják, a rontás emberi eszközét felemelik a természetfeletti szférába, ahonnan mint isteni csapás sújt le az a földi halandóra, akkor is, ha nem pappal végeztetik:

Tehát bizonyos értelemben az egyéni átkozódás is a vallásos boszorkányság jellegzetes építőelemének tekinthető. Az átok ugyan sztereotíp beszédformulaként is része a mindennapi nyelvnek, de elbeszélt rontásnarratívjaink a  sokszor rituálisnak nevezhető átkozódásra mint tudatos rontó akcióra is vallanak. Ami a végkimenetelt illeti: az átkozódással mint rontással legtöbbször váratlan (például közlekedési) baleseteket, végtagtörést, hirtelen lebénulást, baleset okozta halált, máskor a családi élet sorozatos bajait asszociálják. Mindez lehet az átok célja, vagy fordítva, az átok lehet e bajok utólagos magyarázata (...azt gondolta, hogy talán el van átkozva). Például egy átokszöveg, aminekaz elbeszélés szerint meg is lett a kívánt hatása (meghalt a célszemély közlekedési balesetben):

Egy informátorunk anyja úgy átkozódott, hogy letérdelt az út közepére, feltartotta akezét és úgy kérte Istent,hogy szerencsét sose adjon neki. Ez esetben rituális formáról van szó, ahol az ima nyilvánosságának motívuma is jelzi, hogy jogosnak ítélik az átkozódás indítékát.Az átok igazságosságához tartozik, hogy úgymond visszaszáll a bűnös átkozódóra. Még a betegségmagyarázatok közt is helyet kap olyan vélekedés, hogy esetleg magát az átkozódót vagy egy családtagját fogja meg az átok: egy lány például apja átkától volt fészeg, egy béna fiút az anyai átok fogott meg. Általános nézet, hogy az átok csak arra száll, aki bűnös. Ez az átok istenítélet jellegét, teljesüléséneksorsszerűségét és nem a mágia interperszonális viszonylatait hangsúlyozza: mintegy felmenti az átkozódót. Adatközlőink nyíltan beszéltek átkaik beteljesülésének óhajáról, még akkor is, ha az embertársaik súlyos betegségébe, esetleg életébe kerül; azt nem tartják bűnnek, vagy rosszakaratnak, csak a sors vagy Isten igazságos büntetésének.

Ezzel az igazságosztó jelleggel függ össze az első személyű rontáselbeszélések egy jellegzetes szövegmotívuma: a rontás mértékének pontos meghatározása. Például egyjenőfalvi asszony böjtölt és olajmécseket égetett hosszú ideig minden kedden veje ellen, aki akarata ellenére vette el lányát. Mint elbeszélte, ettől az meg is halhatott volna, de ő nem akarta veje halálát, ezért  állatai pusztultak el szépen sorban. Máskor arról beszélnek, hogy nem szívesen csinálták (de kellett, hiszen ők a sors eszközei): egy asszony halált hozó kanócokat éget, derossz volt neki, mint mondja, hogy én ezeket olyan élesen vegyem.

c) A rontás harmadik fontos eszköze a böjt. Az átokkal együtt és külön is hathatósrituális böjtöt fogadni az ártó cél érdekében például minden kedden, kilenc kedden, három kedden stb. (ilyenkor egész nap, vagy délig nem esznek, csak vizet isznak, esetlegcsak zsírosat nem esznek). Folytathatják addig is, míg a cél nem teljesül: beteg lesz, lebénul, meghal a célszemély. A megcsináltatás divinációs jellege a pap előírta fogadottböjt vonatkozásában is nyomon követhető. A rosszra fogadott böjt úgy működik, mintaz átok, csakis azt lehetett vele megbetegíteni, aki megérdemelte aki előzőleg rosszattett; ha ártatlanra irányul, a végző családjára száll. A böjt ilyetén alkalmazása a mágikus kényszerítésnek speciális, az egyház által előirt, testi-lelki megtisztulást célző böjttől merőben elütő válfaja Ellentétben az átkozódással, amely egész Európában fontosrésze volt a boszorkányság falusi rendszereinek, ez a fajta fekete böjt az európai kultúra újkorában igen ritka jelenség: szinte egyetlen európai alkalmazási területe éppen a balkáni (romániai) boszorkányság.

2. Ami a másokkal való csináltatást illeti, a varázslóasszonyok technikáira nem sok fény derül adatainkból. Annyi állapítható meg, hogy elsősorban a tárgyakkal  különösen a megrontandó személy hozzájuk vitt tartozékaival  való manipulálás módszereitalkalmazták. Volt, akinek a tudása és gyakorlata csak szerelmi rontásra terjedt ki, volt úgy látszik  aki mindenfajta megcsináltatást vállalt. Mindazonáltal úgy látszik, hogy avarázslókra (és segítőszellemeikre) vonatkozó hiedelmek elevenebbek ma, mint a tényleges szerepük a boszorkányság rendszereiben.