IV. évfolyam / 6 szám

Jött éve csodáknak! PAP GÁBOR írása (folytatás az előző számból) „Attila király eközben seregének egy Julius vagy Gyula nevű hadnagyát a sereg nagy részével Köln városának ostromára küldte, amelyet azelőtt Agrippinának neveztek. Mialatt ő a várost ostromolta, a Rajna folyó mély vizét hajóival szántva, oda érkezett tizenegyezer híres-neves szűz - hasonló gyülekezet nem volt még, mióta világ a világ -, a brit király leányának Szent Orsolyának vezetésével. Vele volt jegyese, az angolok királyának fenséges fia, Ether herceg, Cirjék pápa és még sok más egyházi és világi méltóság. Néhány, pogány tévelygéstől megfertőzött római vezér tanácsára az említett hadnagy a város ostromán serénykedő hunokkal együtt hatalmas lármával és kegyetlen vadsággal rárohant a szüzek szent gyülekezetére, és egytől egyik lekaszabolta és megölte mindegy“ (Thurócy 61-62. o.) A csillagmítoszi hagyomány fényében vizsgálva a történteket, egy pillanatra sem lehet kétségünk: példátlan méretű Szűz-invázióval van dolgunk. A számosságával és terméketlenségével tüntető áradatajelekből - „Kis Medve!“ - ítélve a föld forgástengely körzetében igyekszik behatolni az Atilla-felügyelte kisvilágba. Az elhárítás ezúttal a szó szoros értelmében létérdek... Ennél tovább azonban egy tapodtat sem tudunk haladni, ha kitartunk az eddigi vizsgálati módszerek mellett. A továbblépéshez elengedhetetlenül szükséges két új „játékszabály“ megismerése. Haladjunk az ismerttől az ismeretlen felé. Nyilván felfigyeltünk már rá, hogy a mondai Atilla-képben nincsenek szilárd és végleges névalakok, csupán változatok egy-egy  jobb híján nevezzük így  név „magra“. Hogy ne menjünk messzebbre, a „világ urának“ nevét is számtalan variációban olvashattuk a különféle forrásokban. Például: Attila, Atilla, Atila, Athila, Athélász, Atilusz, Atli, Etele, Etel, Ethel, Etzel stb. Sőt, láttuk, hogy a hasonló hangzás okán ebbe a sorba iktatódik be a „nagy víz“, „folyam“, „Volga“ jelentésű török Etil, Atil szó is. Mármost az első kérdés ezzel kapcsolatban  s erre segít majd válaszolnunk az első új játékszabály - így hangzik: túl a formális rokonsá-gon, milyen elvi alapon rendeljük az Atil (= víz) szót az Atillához vagy az Atlihoz?  A másik kérdés (rávezető-ben a második új játékszabályra): miféle törvénysze-rűség szabályozza; hogy egy-egy névalakhoz melyik továbbiak társíthatók, mint „rokonok“, s melyikek nem? A hosszadalmas előkészítő érvelést most idő hiányában mellőzve - ez megtalálható a szerző „Jó pásztorok hagyatéka“ című, 1993-ban megjelent könyvének 2. számú Függelékében - csupán a tömör végkövetkeztetéseket közöljük. Ezek szerint először: a csillagmítoszi hagyomány keretein belül eredetileg minden formai azonosság (hasonlóság) tartalmi azo-nosságot (hasonlóságot) tételez, illetve fed fel. Másodszor: két szó (szűkebb vagy tágabb hangcsoport) akkor nevezhető formailag s ezzel összhangban tartalmilag „rokonnak“, ha a bennük előforduló mással-hangzók sorrarendre azonos kategóriákba (mássalhangzó-bokrokba) tartoznak. Ilyen hangkategóriákból a magyar népi műveltségben összesen hatot sikerült kimutatni. Ezek, népszerű nevükön: „jeles“ hangok: L, R, J, Ly; „tudósok“: D, T, Ty; „köhögősök“: K, H, G, Gy; „sziszegősök“: S, Sz, Z, Zs (további csúsztatással: C, Cs, Dzs); „nyámmogósak“: M, N, Ny és „pöfőgő-sök“: P, B, F, V. A magánhangzókat tetszés szerint lehet váltogatni, szaporítani vagy fogyasztani. Nos, ennek a kettős szabályrendszernek tökéletesen megfelelt az iménti Atilla-névsor valamennyi tagja, beleértve a két török folyónevet is. Ugyanígy szabályosnak mondható Oláh Miklós Trója névváltozata a galliai Troyes (ejtsd: Troá) városnévre, az agáregér vagy a sátor-Satur(nus) megfeleltetés, és így tovább. S ami már kissé meglepőbb: e szerint az olvasási logika szerint Atillához zárkózik fel Ursula-Orsolya vőlegénye, Ether (Oláh Miklósnál Aethereus) isl Ez pedig mindjárt két dologra is figyelmeztet bennünket. Egy-részt arra, hogy benne hősünk szabályos alakváltozatát, mintegy alteregóját kell látnunk, akivel az Ikrek-tulajdonságok hordozójának (Atilla, láttuk, ilyennek bizonyult az „ostor“ és a „pöröly“ jóvoltából) meg-megújuló léthelyzetekben folyamatosan mérkőznie kell az életében. Másrészt arra, hogy itt olyan létszinten határozódik meg, amely magasabb is, töményebb is, mint a Zodiákus „kisvilágáé“. Az „aether“ ugyanis az őselemek birodalmába vezet át bennünket, s ott is az Atillának megfelelő élőfa (más néven „ötödik elem“, „közép“, „éther“) - minőséget testesíti fel, öl-tözteti emberalakba és rendeli a „kis medve“ mellé. Nem fogadható el viszont kifogástalan névpárosításnak az Atilla-Aquila hangalakváltakozás, minthogy az első mássalhangzó az egyikben „tudós“, a másikban „köhögős“ besorolású. Ha mégiscsak találkozunk ilyen esettel a krónikás hagyományban - mint tudjuk, van rá példa! -, akkor az külön vizsgálatot igényel - és érdemel meg. Az Aquilává (ejtsd: Akvila vagy Akila) minősítettés ugyanis nem csupán Aquileiával, az utolsó nagy, látványos diadal helyszínével „hozza össze“ hősünket (erre a tényre a „hivatalos“ történettudomány képviselői is felfigyeltek!), hanem - Gyulával is. (A magánhangzók, mint már említettük, bárhol álljanak a szóban, számításon kívül esnek az ilyen olvasati „játékokban“.)  Ne felejtsük el: a „gyula“ méltóságnév „gilász“-ként jelenik meg Bíborbanszületett Konstantinnál, s ebben a formájában bizony már egészen pontos hangalaki párja az Ak(v)ila névnek. Kivált ha azt is görögős végződéssel látjuk el, s így hangzósítjuk: Akilász. (Ez utóbbi névváltozat egyébként az ókori görögség legnagyobb hősét, Akhilleuszt is bekapcsolná a „Atilla-rokonságba“, de ezt az ötletfonalat itt nem kívánjuk tovább gombolyítani.) Hogy Julius-Gyula esetében valóban Aquila-alakváltozatról van szó, azt éppen annak a krónikának a vonatkozó részletével tudjuk igazolni, amelyikben a világhódító magyar(!) királynak a neve következetesen Aquilának íródik. Ez az ún. Magyar=lengyel kró-nika, s az Ursula-fejezetének rövid kivonatát most kiadójának, Karácsonyi Bélának a megfogalmazásában közöljük. „Aquila magyar király gazdagsága és elbizakodottsága. Feldúlja Litvániát, Skóciát, Dániát, majd a Rajnán felevezve Kölnhöz ér. Serege itt összetalálkozik a Rómából jövő 11000 szűzzel. Öldökölni kezdik a hajadonokat. Aquila feleségül kéri Orsolyát. Orsolya megvető válasza, kivégeztetése társnőivel együtt.“ (Karácsonyi Béla: Tanulmányok a Magyar-lengyel kró-nikáról, 5. o.) Mindezzel nem kevesebbet mondottunk, mint hogy a Szűz-drámában a világ urának a győzhetetlenséget garantáló Aquila-, azaz Sas-arca Gyula (Julius) alakváltozatban tűnik elénk, s ugyanitt az „atillaság“ elemi szintre vonódik össze, hogy ilyenformán mint Aether(eus), a medvelány oldalán áldozatául essék önnön „gyulaságának“. (Megjegyzendő: ennek a „gyulaságnak“ - konkrétan Juliusi alakváltozatában - és az „atillaságnak“ ilyenfajta összefüggésére direkt utalást is találunk a hazai krónikás hagyományokban. Ismét Oláh Miklóst kell idéznünk. - „Említik, hogy Athila azon a napon született, amelyen C. Julius Caesar, és március idusán halt meg, amikor ezt a Capitoliumon huszonhárom szúrás ölte meg.“ - (Oláh 385. o.) Haazután azt is figyelembe vesszük, hogy a „gyulaság“ a magyar hagyományban egy kettős uralmi rendszer egyik képviseleteként is bemutatkozik  ilyenkor „a gyula“ a lebonyolító, a végrehajtó, az effektív vezető személyiség a társadalmi piramis csúcsán -, akkor nemcsak annyit sejthetünk meg, hogy az Atilla-Buda párosban bizonyára Atilla felel meg a „gyula“ méltóságnak, míg Buda a szakrális (visszahúzódó, rejtőzködő) uralkodótípus konkretizálódása az adott történelmi helyzetben, hanem azt is, hogy az „atillaságnak“  azaz a teljességnek  ahhoz, hogy ezt a részlegességet megvalósíthassa, előbb „aquilasággá“ kell egyértelműsödnie; úgy is mondhatnánk: konkretizálódnia, de némi túlzással talán úgy is, hogy „lefokozódnia“. S ha ezen a szinten győz, úgylátszik, étheri szintjét („atillaságát“) fogyasztja, más szóval „életfáját“ tépázza, sorvasztja. A földi porondon kiküzdött győzhetetlenségnek ezek szerint ára van - egy „magosabb“ (mag-szerűbb, magvasabb) létszinten. De ezzel már bele is csöppentünk a dolgok -ezúttal a nevek, illetve értelmezésűk  legsűrűjébe. Az évköri-állatövi „helyértékeket“ kutatva az Atilla körül nyüzsgő nevek kőzött, egyre-másra fedik fel szerepűk mélyebb rétegeit a tájak, népek és emberek. Bizánc - eredeti ejtése szerint: Vizantion - a Vízöntő „fedőneve“ lesz, Catalaunum, mint a „katlan“ hangalaki változata, a hun áldozati üst jelentéstartományán át ugyanide húz, s egyben elárul valamit az áthallás révén ennek a gigászi mérkőzésnek a „katlancsata“ jellegéből; Baktria a Bak-sajátosságokat erősíti, Réka a Rák jegy-érvénytartamához kötött anyaság eszményi szóvivője. A népnevek közül a szász nyilvánvalóan a Szűz-séget képviseli, a gall viszont a vele szemben lévő évköri egységet, a Hal(ak)at.  (Gondoljunk a „gall kakas-ra“, és arra, hogy a Kakas a Halak váltópárja a keleti Zodiákusban!) A Szűz sztereotip jelzője, az „arató“ az Aladárnévben cseng vissza, s hullámzik mindjárt tovább Ardarik, a gepida király nevében. A frankok ugyancsak a „halál“-tengely mentén sorakoznak fel, de túl az Allatövőn, a Szűz csillagkép körüli égboltme-zőben bukkanunk rá a névadójukra, a Bereniké haja (Coma Berenices) csillagképben. Óvatosságra készte-tő veszélyzóna ez az Atilla-képviselte életminőség számára, hiszen ebben az irányban - lakonikusan fogalmazva - „tömérdek távoli galaxis található“. (J. Klepesta -A. Rükl: Csillagképek atlasza, 136. o.) Ez önmagában még nem is volna baj, de a „tömérdek“ külső galaxis egy része nem az életadó és fenntartó spirális típushoz tartozik, hanem ún. gyűrűs galaxis, amely nem szül és nem tűr meg életet a maga közegében.  Ennek az önmagába-záródó, magában kielégülő meddő minőségnek is megvan a képviselete Atilla környezetében. Neve: „a nagyeszű“ vagy „a nagy ész“ - más olvasatban: „őnegész“. Aranynál csaknem betű szerint így is szerepel: Önögész; Priszkosz görögösített változata: Onegésziosz Kezdhetünk felfigyelni rá, hogy az Atillával szemben ellenséges vagy legalábbis gyanúsan viselkedő figurák, akár egyesével, akár csoportosan lépnek színre, ebben a „halál“-vonalban tömörülnek. Így például becézett „arató“ variánsnak tekinthető az Ildikónév, ám ugyanakkor baljóslatúan csendül meg benne a tettét felidéző „öldököl“ ige is. Aminthogy a végzetes nászéjszaka „hősnőjének“ másik, krónikáinkból ismert neve, a Mikolt, a „megölt“ szócskát rejti magában. Igaz, hogy amennyiben ez utóbbi névalakot tovább bontjuk az ismert játékszabályok szerint, akkor a „maga-ölt“, azaz „magától kimúlt“ kifejezés is kicseng belőle, s ez már pontosabb képet rajzol elénk a hagyomány kőzvetítette utolsó éjszakáról.