Az ősi, primitív időszakon itt nem egy történelmi időszakot értek, ami időhöz vagy helyhez köthető, hanem inkább a tudati fejlődés egy kezdetibb, belső szakaszát. Ezek a "primitív" emberek a nagy Földanya gyerekeinek tekintették magukat, a test és a szellem még ugyanazt jelentette, nem vált külön tudatukban a világ és saját maguk, a bent és a kint, ez az élet és a következő. Minden dolog feloldhatatlanul összekapcsolódott egymással. Nem fejlődött még ki az éntudatuk, világképük anyaközpontú, matriarchális volt. Ez a harmonikus kapcsolatuk a világgal nyomon követhető azokon a korai szimbólumokon, amik megmaradtak, és amikhez aztán a szertartások és a mítoszok kapcsolódtak.

Eredetileg minden szertartás tánc volt, a testet és az elmét egyszerre akarták megmozgatni, és átélni azok egységét. A tánccal tudták kifejezni természetes izgatottságukat és mélyebb érzelmeiket.

A szertartások és azok táncai erősítették a közösség tagjainak összetartozását, kifejezték vele örömüket, dicsőítették az életet, és ezeken a táncokon át próbálták meg megérteni a természetet, az élet nagy misztériumát, az élet és a halál kérdését, vagyis a legnagyobb rejtélyt. A szertartásokat varázslásként is használták, a további gyarapodásért, hogy eső essen a felhőkből, vagy a termékenységet ünnepelték velük.
A matriarchális, földművelő és kertészkedő társadalmakban a nők biztosították a túlélés alapfeltételeit, így a társadalmilag fontos pozíciókat is ők látták el. A nőknek köszönhető az is, hogy eksztatikus táncaik a legfontosabb társadalmi eseményekké váltak.

Minden matriarchális kultúrának közös jellemzője volt a tánc. A tánc több volt számukra egy múló érzelmi kitörésnél, vagy akár egy kifejező imánál; valójában a tánc volt a legfontosabb mágia gyakorlása (A mágia szó eredetileg erőt jelent). A tánc a spirituális kifejezés legősibb és legalapvetőbb formája, az eltáncolt szertartás maga a varázslat. A kifejezés többi módja, amit ma művészetnek hívunk, mind a táncból fejlődött ki.
Az élethez való mágikus kapcsolódásuk és az élet misztériumának tudása tette a nőket irányítókká, majd papnőkké, akik az istennőket szolgálták. Az anyák és lányaik látszólag végtelen láncolata miatt minden nőre, mint a Nagy Földanya élő leszármazottjára tekintettek, és a táncmozdulatok is ezt fejezték ki. Mivel a nők voltak az élet létrehozói, sokkal erősebb kapcsolatuk volt a testükkel, és annak változásaival, magával az élet ritmusával. Egy a kőkorszakból fennmaradt barlangrajz a Szaharában pontosan szemlélteti a nők speciális szerepét. Egy vadászó férfit és mellette egy nőt ábrázol felemelt karokkal, nemi szerveik egy vonallal vannak összekötve. Ez a mágikus köldökzsinór pontosan kifejezi a nők varázserejét és szerepét. A nők voltak a védelem és az erő biztosítói. Ők tudtak a magasabb erőkkel kapcsolatba kerülni, és megőrizni az emberek és a természet, a növények és az állatok egységét. A természettel való kapcsolatukat és a testtudatukat fejezték ki a tánccal.

Azt is leszögezhetjük, hogy a nők tudatában voltak saját testük változásainak. Pontosan tudták, mikor van peteérésük, felismerték az azt megelőző és követő jelekből, érezték mellük megduzzadását menstruáláskor, majd leapadását, és a különleges érzékenységet, érzékeik szinte látnoki kiélesedését, ami ilyenkor a ciklusukat kísérte. Észlelték a fogantatáskor bekövetkező változásokat, és ismerték a terhességet jelző álmokat. Mindebben persze segített nekik, hogy a természetben éltek, és érezték a hozzá való erős kötődésüket.

Így volt része minden nő az élet lüktetésének, amit a nők mindig jobban tiszteltek, mint a férfiak valaha is. A férfiak és a nők egyaránt tudatában voltak az emberi élet és a természet belső törvényeinek, és hitük szerint ez tükröződött a Földanya, a Nagy Nőiség képében.

A Földanya egyik legrégibb archetípusa Ashar, közismertebben Ishtar. Ez a babilóniai istennő egyrészt a földet és a termékenységet, másrészt a halált és a pusztulást jelképezte. Sokszor égő szemekkel ábrázolták, ami a fény és a szellem szimbóluma, valamint égő köldökkel, ami a termékenység és a halál jelképe.

Ebben az ábrázolásban a föld, amit női valóként értelmeztek, maga a test, központja a köldök, ahonnan az egész világ táplálkozik. Ishtar koronáján jelképe, a félhold található. Akárcsak Demetert, Ishtart is gyakran ábrázolták úgy, hogy búzakalász hajt ki a vállaiból, ezzel jelezve erős kötődését a földhöz és a terméshez.

Egy olyan kultúrában, ahol a termékenység létkérdés, a túlélés alapja, a szexualitás, a menstruáció és a születés közötti kapcsolat a legfontosabb élettapasztalat, akkori tudásuk leglényegesebb része volt. Mindez pedig számukra nyilvánvalóan szoros kapcsolatban állt a hold változásaival. A holdciklus, állandó növekedésével és fogyásával, az élet alapciklusát jelképezte: a fogantatást és a születést a horizonton megjelenő vékony holdsarló, a növekedést a növő hold, a hanyatlást és a haldoklást a fogyó hold, a halált a három hold nélküli éjszaka újholdkor, és az újjászületést a holdsarló újbóli megjelenése. Így értelemszerűen a termékenység istennője a holdistennő volt. Ő uralkodott az életet adó vizek fölött: a tengerek, az óceánok, de a patakok és a folyók fölött is. Ő lett minden női dolog forrása, a Nagy Istennő. Világos időszakában termékenységet és életet sugárzott szét a földön, sötét időszakában pedig a természet elpusztítását, halálát jelentette. A különböző kultúrákban több holdistennőt tiszteltek, általában minden holdfázisnak megfelelt egy.

A matriarchális időkben a holdnak nagyon fontos szerepe volt. Az ő tudatukban az éjszaka fontosabb volt, mint a nappal. Szerintük a fény és a nappal a sötétségből, az éjszakából születnek, és nem fordítva. Az arab nyelv a mai napig tükrözi ezt a látásmódot, mely szerint a nap előző este kezdődik. Például ha valakinek a születésnapja március 15-én van, akkor azt előző este kezdik el megünnepelni. Náluk a nap napnyugtakor kezdődik, és nem napkeltekor. A mai napig fennmaradt az is, hogy az évek és a hónapok is a hold ciklusaihoz igazodnak.

A Föld lakói az emberiség kezdete óta mindig figyelték az eget, és az égitestek segítségével próbálták mérni az időt. A hold fázisait könnyű volt felismerni. Így az első időegység, az éjszaka és a nappal után, minden bizonnyal a holdhónap lett. Már a történelem előtti korokban készítettek hold naptárt, pontosabban csontokba és kövekbe vésték. Egészen i.e. 40000-8000-ből találtak olyan hold naptárakat, ahol egy kisebb rovás jelezte a napokat, és egy hosszabb vonás a teliholdat és az újholdat. Néhány ilyen barlangrajz, mint például a Spanyolországiak, még pontosabbak; középen egy ember külsejű hold istennő látható, amelyet növő és fogyó holdak vesznek körül, ezeken egy vékony vonal jelöli az újholdat, három pont pedig a teliholdat és az azt követő napot. Ezzel meghatározták a hónapokat: 29 nap és éjszaka telik el két újhold között. Tizenkét holdhónap pedig egy holdévet alkot. Aztán az ember újabb felismerésekre jutott: még a forró nyáréjszakákon, teliholdkor is harmatos lesz a föld, az emberi bőr is nedvesebb, és több gyermek születik. A női ciklusokat a hold befolyásolta; találtak menstruációs naptárakat is i.e. 30000-ből. Ezek a naptárak jelezték a fogamzóképesebb napokat, és a szülésig várható holdhónapok számát is.

Mivel a hold erős hatása a női ciklusra ilyen elfogadott volt, nem meglepő, hogy a nők egy hónapban egyszer gyűltek össze szertartásukhoz. Ezek a vér és termékenység rituálék általában éjjel történtek, a férfiak teljes kizárásával. Általában egy dombot vagy más megemelt területet választottak a helyszínéül. A domb, ahogy finoman kiemelkedik a földből, a nőiség jelképe, olyan, mint a has. És a nők ezekben a primitív társadalmakban ezeken a dombtetőkön, a föld köldökén táncoltak (Érdekes megemlíteni, hogy a mai napig a legszentebb helyek hegytetőkön vannak; bár csak tudatalatti szinten, de a női földszimbólum tovább él bennük). Mivel ezek a szertartások a termékenységről szóltak, a táncban a has fontos szerepet kapott. A táncokkal növelték a szexuális energiát, fokozták örömüket, és dicsőítették az élet misztériumát. A nők a saját táncukat táncolták, ami leginkább a testükhöz idomult, amivel minden hangulatukat és érzésüket ki tudták fejezni, a női lét minden vágyát, örömét és fájdalmát. Táncukon át harmóniába tudtak kerülni a világegyetemmel, bízni az életben, rábízni magukat Istenre, a sorsukra. Milyen más tánc tudná ezt tisztábban és szenvedélyesebben kifejezni, mint a hastánc? Valóban a legősibb táncnak nevezhetjük, amit nők valaha táncoltak, egyszerűen az egész civilizáció legősibb tánca.

A tánc azt a vágyat fejezte ki, hogy kilépjenek egyéni létük határaiból, és közelebb kerüljenek az istenihez. Az imádkozást sokkal tágabban értelmezték abban az időben, semmilyen érzelmi korlátot nem szabtak neki. Az istentisztelet közben az egész test vibrált, a tánc segített abban, hogy teljesen ki tudják nyitni magukat. A testüket, mint eszközt használták, hogy spirituális szintre emelkedjenek. A testükön át tudták feloldani személyiségüket, és így közelebb kerülni Istenhez. Ezt a technikát a mai napig használja egy-két vallás. Például az iszlám misztikus irányzatának hívői, a szufik, több százéves mozdulatokat és táncokat használnak, hogy elérjék azt az emelt tudatállapotot, amiben visszaemlékeznek az isteni eredetre. Ezeket a szent táncokat dhikr-nek hívják, ami Istenre való emlékezést, visszaemlékezést jelent. Raks, azaz a tánc szó arabul szintén azt jelenti, hogy "amikor a szív vibrál, rezeg".
A dob kezdetektől fogva kísérte ezeket a táncokat. Ritmusa megegyezett a szív ritmusával. A szív belső ritmusa feloldotta az idő és tér érzetét. A táncosok a pillanat teljes átélését tapasztalták meg táncukkal. Ilyenkor a múlt és a jövő teljesen feloldódnak a jelenben, minden halálfélelem eltűnik az örök Lényeg megtalálásával.

Az ősi, női hold-vallások i.e. 3000 körül hanyatlani kezdtek. Sok társadalomban a matriarchátust felváltotta a patriarchátus. A hold istennőket lefokozták, ezentúl a sötétséghez és a mágiához kapcsolták őket. A mitológia központjába a Nap került, és a férfi tudatosság vált dominánssá. A régi, anya központú gondolkodást felváltotta a hierarchikus, patriarchális világnézet, nem tisztelték többet a nőiség sokoldalúságát. A sötétség (vagy az új hold) negatív fogalommá vált, annak ellenére, hogy ez csak az egyik arca a holdnak, illetve a női alapelvnek.

Korábban az emberek úgy gondolták, hogy az új élet ereje a hold sötét fázisából születik. Az idő teltével elfelejtették ezt az igazságot, és félni kezdtek a hold sötét oldalától. A nap istenek idejében ez az elképzelés különös hangsúlyt kapott, amit a mai napig érezhetünk.

A férfi-női kapcsolat teljesen átalakult, kiegészülésük eltorzult, és a női kötődés a természethez és az élethez is veszített jelentőségéből. A nők büszke erejét sötétnek, túlzottan világinak, sőt veszélyesnek kezdték tartani a férfiak spirituális felemelkedésére. És bár a férfiakat továbbra is vonzza és lenyűgözi ez az erő; mint egy skarlátbélyeg, ez a dilemma a mai napig nem oldódott meg, végigkíséri a férfi történelmet. Minden kultúra és vallás a maga módján próbálta megoldani ezt a "problémát".

A hold-központú mitológiáról való áttérés a nap-központúra nem hirtelen történt, hanem fokozatosan. A Nagy Földanya számos rituáléja továbbélt a holisztikus matriarchális világnézet hanyatlása után is, sok szimbóluma fennmaradt, de gyakran átértelmezve kerültek be a férfi mitológiákba.

Ahogy változtak az idők, úgy változott a nők tánca is. Új értelmet kapott, más érzések kapcsolódtak hozzá. Az érzékenység, a nők kötődése a földhöz, a testükhöz, és a női szexualitás, amit eddig a táncuk kifejezett, nem a nőket és az élet misztériumát szolgálta tovább, hanem a nézőket szórakoztatta és stimulálta.

Eredetileg a világ minden táján megtalálhatók voltak a szent női táncok, amelyekben a csípő- és a medence mozdulatai domináltak. Azokban az időkben a tánc az imádkozás egyik formája volt, a vallás pedig a mindennapi élet fontos része. Ahogy a primitív kultúrák hanyatlani kezdtek, és különböző irányokba fejlődtek tovább, a régi rituálékat kiszorították az új hitek szertartásai. Így halt ki a föld sok területén a hastánc, néhány helyen pedig a szent rituálé szórakoztató tánccá vált.
(vége)

Számos különböző néven ismerjük: Iris, Inanna, Astarte, Isthar, Kali, Demeter, Aphrodite, Szűz Mária, Ceres, Cybele stb. Ő a Nagy Anya Istennő, aki már évezredek óta kísér minket. Többek között ő az örök bölcsesség, a termékenység, a halál és az újjászületés, a gyógyítás, az asztrológia, a földművelés, a védelem megtestesítője. Szűz Mária és még néhány istennő kivételével a szexualitás istennője is, akinek ókori papnői a mi elődeink voltak. Szerintem nekünk, akik a közel-keleti tánccal foglalkozunk, így az új évezred küszöbén vissza kell követelnünk magunknak azokat a szent és gyógyító pozitív erőket, amelyeket az Istennőt szolgáló papnők annak idején ismertek és használtak.
De kik voltak ezek a papnők, és mi volt a feladatuk? A különböző keleti országokban különbözőképp hívták őket: entu, quadistu, istharitu, hierodulai, devadasi, korae és kor, de mindenhol a társadalom nagyra becsült tagjai voltak. Szeretettel és tisztelettel bántak velük, jólétüket biztosították. Táncaikkal, a templomi szertatrtásokkal, a termékenység misztériumokkal, ahol szexuális egyesülést fejeztek ki az Istennő tiszteletére, a spirituális erőket jelképezték. Ők voltak a szépség, a szerelem, a könyörület megtestesítői, "szent szolgái". A történetírók mai szóhasználattal így hívják őket: "a szent prostituáltak", de ez az elnevezés megtévesztő és - számunkra - ellentmondást hordoz magában (hogy lehet a prostitúció szent?), mindenesetre egy olyan hozzáállásról tanúskodik, amit ma már nehezen tudunk megérteni.

Tehát mi is történt? Nézzük csak a történelmet, mint herstory-t (mindig csak history-ként ismerjük). Az ősi matriarchális társadalmakban, mikor a vadászó-gyűjtögető törzsek földművelő társadalmakká alakultak, a szexualitás és a spiritualitás egy volt, a test és a szellem nem különült el egymástól. Nem ismerték az eredendő bűn fogalmát, a testhez, a húshoz nem a tisztátalanság fogalma kapcsolódott, hanem azt a föld természetes részeként kezelték, és így tisztelték benne a teremtés misztériumát. A földi ciklusok életük legfontosabb eseményévé váltak, hogy mikor vessenek, mikor arassanak egyenlő volt az élettel, az évszakok váltakozása, az időjárás határozta meg létüket - jólétüket -, így a különböző rituálék (melyeket dobolás és tánc kísért) is ezekhez kapcsolódtak. Ezeket az Istennőt tisztelő kultúrákat "Gylany"-ként emlegetik (gy - női, an - férfi). (Ilyen volt például az anatóliai Catal-Hüyük társadalom i.e. 6000 körül.) A férfiak és a nők együtt dolgoztak, egyenrangúak voltak, de az Istennőt elsősorban a papnők szolgálták.

Különös tisztelet övezte a termékenységet. Hitük szerint a szent tánc ébresztette fel a szent vágyat, ami a szent szexualitáshoz vezetett, az pedig a gyermekáldáshoz, a gyermekhez, aki majd felnő, és így majd folytatja az élet-halál körforgását. Számos lelet bizonyítja, hogy az akkori emberek milyen nagyra becsülték az Istennő hatalmát élet és halál fölött. A Földanyaistennőt gyakran nagy mellekkel, terhes hassal, vagy keselyűfejjel ábrázolták. A korsókon, házfalakon talált rajzok a közel-keleti tánc közvetlen kapcsolatát is felfedik ezekkel a kultúrákkal. Az nem véletlen egybeesés, hogy mi is gyakran olyan csípőövvel táncolunk, melyen elöl egy lefelé mutató háromszög található. Ez az ősi szimbólum az Istennő nemiszervét és méhét jelképezi. A háromszögön kívül a forgások, spirálok, kígyózó mozdulatok, körzések és nyolcasok, mint szimbólumok évezredek óta öröklődnek ránk át, mint egy mozgó, vizuális tradíció, mely a termékenységet jelképezi, és a mai napig táncunk alapkövei.

Aztán, ha követjük a "női történelmet" (herstory), i.e. 4300-2300 között több indoeurópai beáramlás történt északról, melyek hatására megjelent egy új, harcos vihar/vulkán isten és ezzel párhuzamosan a társadalomban az uralkodó király intézménye. Az Istennőt tisztelő vallásba beleolvadt a vegetatív, ciklikusan meghaló isten képe is, aki az Istennő fia - szerelme - bátyja volt. Eredetileg egy kisebb erejű isten volt, akit szintén különböző nevekkel illettek: Damuzi, Tammuz, Adonis, Osiris, Baal, Attis. Évenként egyesült az Istennővel, meghalt (néha feláldozták), gyászolták, majd feltámasztották. Az északi beáramlásokkal a Földanya vallása átvette az indoeurópai férfiistent, megjelent az istenpár tisztelete.
A Szent Házasság, a "Kieros Gamos" ritusa is ezt tükrözte. Ezen az évente ünnepelt sumér és babilóniai szertartáson a kiválasztott főpapnő az Istennőt szimbolizálva szent szexuálist aktust folytatott (néha nyilvánosan) az Istent jelképező, uralmon lévő királlyal. Ezzel szimbolikusan biztosították a terület termékenységét, és az Istennő megáldotta a király uralmát.

Látható, hogy az Istennő folyamatosan veszített jelentőségéből, míg a végső hanyatlás i.e. 406-ban következett be, amikor lerombolták, és felgyújtották Efesusban (Törökország) Artemis templomát. Ettől kezdve a szertartásokat "illegálisan" folytatták, és számos hívőjét elégették boszorkányként a következő századokban.

Fontos megemlíteni, hogy ahogy az Istennő státusza gyengült, úgy csökkent a nők hatalma is. Az északi népvándorlások után a társadalom is átalakult, létrejött a patriarchális rend. Korábban a nők nagyobb szabadságot élveztek minden tekintetben, így szexuálisan is. Ők választhattak férjet, és az öröklődés is hozzájuk kötődött. A patriarchális társadalomban (melyben férfiak uralkodtak), szükségessé vált az apaság egyértelmű eldöntése, ezért a női szexualitást ellenőrizhetővé kellett tenni. Az Istennő tiszteletére folytatott szertartásokat túlzott szexualitásuk vissza kellett szorítani, hogy biztosítva legyen a férfiági öröklődés. Ekkor kezdtek a nők alárendeltek lenni.
Az Istennő és a nők hatalmának csökkenését tisztán láthatjuk a korai patriarchális legendákon és a zsidó-keresztény teremtéstörténet kialakulásán. A korábbi Szent Házasság Inannája, a dicsőített, tisztelt, szexi és szent Istennő, átalakul Gilgames Eposzának démoni szörnyévé. Amíg Inanna dicsőíti nemiszervét, és imádkozik, hogy "szent köpűjét" megtöltse Damuzi "mézes sajtja", addig a Gilgames Eposzban már visszautasítják, és ő Tiametté, a tenger szörnyévé változik, akit megölnek és feldarabolnak. A bibliai teremtéstörténetben még ha van is spirituális tartalma a női szexualitásnak, a Paradicsomból való kiűzetéssel büntetik.
Éva hibás az emberi nem teljes bukásáért, ezért büntetésként minden nőnek át kell élnie a szülés fájdalmait. A szülés természetes folyamata így a szégyen és a bűn képével kapcsolódott össze, és minden szülő nő Éva karakterét hordozza, vagyis a benne élő "gonosz" jegyeit.
Sokak hiszik, és szerintem is igaz, hogy a bibliai történetet a meglevő régi mítoszokból alakították át kimondottan azért, hogy visszaszorítsák a termékenységi szertartásokat, mint a régi pogány hit megtestesüléseit. A történet minden egyes szimbóluma fontos jelentéssel bírt a korábbi Istennő-hitben. A fa jelentette az askertab-ot, a szent fát, ami az Istennő oltára mellett állt. A kígyó mindig is az Istennő örök bölcsességének jelképe volt. Számos művészi ábrázoláson az Istennő kígyót tart kezében. A gyümölcs szintén a termékenység szimbóluma volt, megevése pedig az Istennővel való egyesülést jelképezte. Látható, hogy minden egyes szimbólum jelentésén "csavartak" egyet, s így azok negatív megvilágításba kerültek.
Az iszlám országokban szintén szexuális kísértőerejük miatt fátylazták le a nőket. Elzárták őket, szexuálisan "körülmetélték" őket. Nem iszlám előírásra, de a női körülmetélést számos muszlim országban gyakorolják. A Közel-Keleten és Afrikában a mai napig végzik ezt a szörnyű tettet, ami pontosan demonstrálja ezt az egészségtelen pszichológiájú gondolkodásmódot, melyben végül mind a férfiak, mind a nők, mind a gyerekek szenvednek.

Ezzel elérkeztünk a jelenhez. Hogy viszonyulunk mi, mai keleti táncosok mindehhez? Én hiszem, hogy mi, mint új szent templomi papnők vagyunk abban a helyzetben, hogy elsimíthatjuk ezt a szexualitás és spiritualitás közti skizoid ellentétet, amelyet a zsidó-keresztény-iszlám vallás hozott létre. Saját testünkkel, élő lényünkkel, szexis és szent táncunkkal tehetjük egésszé újra a széttört darabokat. De ehhez először meg kell találnunk az Istennő eredeti, pozitív értékeit. Nem a régi szent prostitúciót szeretném visszahozni, vagy az akkori Földanya vallást, hanem a női lét azon értékeit, amelyek fontosak és egészségesek számunkra, társadalmunknak és a Föld egészének.

Négy fontos pontja van annak, hogy a régi Istennő értékeit visszaállítsuk. Először is észre kell vennünk, hogy táncunk a természet megidézése, azon belül is a termékenységé. A test-szellem skizoid felfogását még megtetőzi jelenlegi nyugati kultúránk, amely teljesen elszakít minket a természettől. Ma már nem mi termeljük ételünket és nem kötődünk a földünkhöz úgy, mint elődeink. Vissza kell emlékeznünk arra, mi a természetes és az igaz. A hastánc pedig éppen erről szól, természetes, organikus mozdulatai ezt idézik meg. Táncunkkal az alapelemeket keltjük életre, a földies beledivel, a levegőben suhanó fátylainkkal, a vizes- érzelmes hullámzó mozdulatokkal, és a tüzes dobszólókkal.

Táncunk ma is a termékenység tánca. Ahogy csípőnket mozgatjuk és hasunk hullámzik a szexuális aktust dicsőítjük vele és a teremtés misztériumát. A keleti táncot sokáig arra használták, hogy könnyítsék a szülést, ez a tudás anyáról lányára szállt. Régen a templomi papnők feladata volt a bábáskodás és a csecsemőgondozás is.

A termékeny, gazdag kultúránkat, jólétünket fejezzük ki táncruhánkkal: kidolgozott, szép öveinkkel, hernyóselyem szoknyáinkkal, ápolt bőrünkkel és hajunkkal. Az életerőt közvetítjük táncunkkal, a nyitottságot és a teljességet. Elfogadjuk és élvezzük saját testünket. Egy olyam kultúrában, ahol a bulimia és az anorexia (vagyis a hús, a test tagadása) egyre gyorsabban terjed, már csak a hastánc látványa is gyógyító lehet.

Másodsorban fel kell fedeznünk táncunkban az eksztázis kifejezésének lehetőségét. Férjemmel (aki a dobosom) ezt "artgasmus"-nak hívjuk. Ezek azok a pillanatok, amikor a táncos, a zenész és a nézők egy hullámhosszra kerülnek, és az így létrejövő magasabb energiaállapot mindannyiuk számára kielégülést hoz. Ez lehet bármilyen zene és tánc, lehet egy szép taksim, talajtánc, vagy egy dobszóló, amikor mindenki érzi az energia szétáradását a teremben, és mindenkinek egyszerre változik meg a légzése.

A hastánc mozdulatai felébresztik az eksztatikus Kundalinit - a szexuális és spirituális életerőt jelképező kígyót -, mely gerincünk alján, az alhasunkban alszik. Megmozgatja a forgó csakrákat, a hét energiaközpontunkat, amik ezt az életerőt hordozzák és egyensúlyozzák. A testhullám, amit a tantrikus gyakorlatok delfinhullámként emlegetnek, összekötik az alsó szexuális csakrákat és a felső spirituális csakrákat a szíven át. Vibráló mozdulataink eksztatikus intenzitása energiával tölt fel minket és a nézőket.

Harmadsorban meg kell tapasztalnunk táncunkkal az Isteni Egység állapotát. Minden vallásban megtalálható, hogy az egyének az egyetemes erőkkel kívánnak kapcsolatba kerülni. Táncosként ez könnyebben átélhető, olyan mintha egy kör közepén állnánk, ahol az individuum könnyen feloldódik, átalakul és egyesül egy magasabbrendű energiával. Forgásaink és az Eget és Földet összekapcsoló gesztusaink mind erről szólnak. Hasonlóképpen, mint az ősi Kieros Gamos során mi testesítjük meg az Istennőt, a férfi-nő egyesülését, a test-lélek-szellem egységét. Az ego szertefoszlik és teret ad az isteninek.

Negyedszer pedig tudnunk kell, hogy táncunkkal szétsugározzuk a karunát, azt az anyai feltétlen szeretetet, amit a felnőttkorban számos formában megélünk: érintés, gyöngédség, együttérzés, részvét, érzékiség, erotika... A történelem során ezt mindig a nők képviselték: a hindu asparsák, égi, erotikus angyalok, a görög három grácia, az öröm, szépség, fényesség istennői, a görög, perzsa és egyiptomi korék, akik az esti zodiákus órákban táncoltak.

Amikor táncolunk és belépünk a közönség elé olyan, mintha azt mondanánk: "Én szeretlek titeket, ti is szeressetek engem." A nézők érzékelik szeretetünket, és ha nyitottak, viszontszeretnek. Ezzel egy szeretetünnepet teremthetünk, tényleg mi lehetünk a szeretet-szerelem istennői. Saját érzelmi átélésünk segít nekik abban, hogy saját érzéseiket is felfedezzék, legyen az öröm, humor, szomorúság, stb. Azoknak, akik nehezen nyitják ki szívüket, ez egy mély, felrázó tapasztalat lehet.

Nemcsak táncunk, hanem személyes szépségünk is karunát sugároz. A hastánc harmonikus mozdulatai még több szépséggel töltik meg világunkat és a többiek is megtanulják értékelni, felismerhetik fontosságát. De miért fontos ez a sok karuna, szeretet, szépség, együttérzés? Nekünk táncoló papnőknek van egy fontos szerepünk: Az élet gyakran nem szeretetteli, a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, tele van fájdalommal, szenvedéssel. A kedvességgel, szeretettel, szerelemmel kicsit kiegyensúlyozhatjuk az élet sötét oldalát, megint csak harmonizálhatjuk az ellentéteket.

Végül pedig minden keleti táncost szeretnék emlékeztetni, hogy évezredek óta mindig jelen voltunk a fontos eseményeken, szertartásokon: esküvőkön, születésnapokon, kereszteléseken, napfordulókon... Bár fellépésünk általában sikeres, gyakran mi magunk is csak jópofaságból, pusztán világi szórakozásból tesszük, pedig ennél sokkal többre hivatott. Nemcsak azért vagyunk egy születésnapon, hogy zavarba hozzuk az ünnepeltet, hanem hogy dicsőítsük születése alkalmából. Azért vagyunk ott, hogy ünnepeljük az illetőt, és hogy megáldjuk, hogy következő éve is boldog, termékeny legyen. És persze, hogy szeressük (akkor is, ha egyébként nem kedveljük, vagy nem ismerjük), hogy a szíve megteljen szeretettel, hogy felemeljük.

Minél előbb teremtsük hát meg magunkban a kapcsolatot Ég és Föld között, test és szellem között, nő és férfi között. Azt ajánlom , hogy mindenki tanulmányozza a női archetípusokat, a nagy Istennők különböző arcait, és tudatosan erősítsük magunkban azokat, amelyek közel állnak hozzánk. Ezenkívül minden teret, ahol táncolunk - legyen az szálloda, színház, vagy lakás - tegyünk szentté, tegyük a mi templomunkká.
Ahogy megtaláljuk magunkban ezeket az értékeket, elkezdjük tisztelni a hastáncot, és megtapasztaljuk ezt a misztikus átalakítóerőt, a közönség is egyre jobban fogja értékelni táncunkat, egyre nagyobb szeretettel és tisztelettel fog viszonyulni hozzánk, ahogy régen is tisztelték az Istennő papnőit.