Bikafékezés - legényavatás

Pünkösdi népszokások

Valószínű, hogy tavaszi ünnepeinkkel sem Európában megismerkedtünk meg, ugyanis avatott néprajzkutatóink megállapították, hogy "A legrégibb forrásoknak azokat a kínai leírásokat tartják, melyek a Hiungnu birodalomról szólnak...E tudósítások nem egyértelműek, de annyi kiderül, hogy három fő ünnepi periódus volt: kora tavasszal, tavasz végén, /nyár elején/, a harmadik pedig ősszel, amikor a lovak már meghíztak. E három időpont annál is valószínűbb, mert az altáji népeknél egészen napjainkig,.. ez az áldozat bemutatásának fő ideje is" A tavaszi időszakban tartott ünnepek körébe sorolható a magyar "pünkösdi királyválasztás" szokása.

A magyar néprajznak külön fejezete foglalkozik a tavasszal megtartott, népi ünnepi szokásokkal és ezen belül a "pünkösdi királyválasztás"-sal.

A magyarországi pünkösdi alakoskodás az európai szokássorozat egy láncszeme, de nálunk...a májusi-pünkösdi ünnepkörnek nincs boszorkányos, manisztikus jellege, sem vízitündérek, sem halottak nem kísértenek ezen az ünnepen, pedig a Ruszalkák a keleti szláv szokásokban megjelenítve is feltűnnek. Eszerint a Kárpát medencében letelepedett magyarság úgy illeszkedett be szokásaival Európába, hogy közben meg tudta őrizni sajátos műveltségét, melyet Keletről hozott magával, mint például a "bikafékezést"

A nép körében végzett szakszerű gyűjtéseken kívül, a 19. századi magyar szépirodalomban is található leírás egy, a tárgyunk szempontjából igen fontos és különleges pünkösdi népszokásról.

Jókai Mór: az Egy magyar nábob c. regényében a VIII. fejezetben egy pünkösdi királyválasztást ír le "Nagykunmadarasban". A királyválasztás pünkösd harmadik ünnepén lóverseny formájában zajlik le... amikor ennek eredményét a nézők nem fogadják el, a vetélkedőn a felek vad bikát hajszolnak.

Ugyancsak Jókai a Vasárnapi Újság 1856 évfolyamában egy dunántúli pünkösdi királyválasztást hasonló módon ír le. Kecskeméti bikahajszolásról ír Dömötör Tekla néprajzkutatónk 1983-ban: "Bikafékezéssel egybekötött pünkösdi királyválasztásról még századunk első évtizedében is hallunk. A szokás azonban napjainkban már ismeretlen, a készülő magyar néprajzi atlasz kérdésére jóformán semmi válasz nem érkezett."

Közép-Ázsiában, Mongóliában még napjainkban is kézzel fékeznek, terítenek földre bikákat, a férfiúi erő bemutatásaként. Európában a középkorban nem volt ilyen szokás, a bikáktól, főként a nagytermetű, szilaj magyar fajtától, féltek. Albertus Magnus 1248-ban egy lovag és egy bika közt lezajlott küzdelmet ír le, melyben a bika olyan ádáz dühvel rohant a lovagra, hogy oldalt kapta, iszonyú lökéssel feltaszította, lovastól keresztülgázolva rajta...

Táltos hiedelmek

Mint minden népszokás, a bikafékezés is egy jóval korábbi, ősi , vallási, kultikus hiedelemből ered. Az "ősi magyar hitvilág" - akárcsak a finnugor és török népeké - a ma sámánizmusnak nevezett hiedelmeken alapult.

Kutatóink egyetértenek abban, hogy: "Népünk hiedelemvilágában mind a mai napig él az a hit, hogy az emberfeletti hatalommal rendelkező táltosnak időnként meg kell küzdenie más táltossal, fekete bika, ló stb. alakjában..."

Az ősi hiedelemben a bika megfékezése nem testedzés, sport volt, hanem valóságos küzdelem, melyet a táltos-sámán vívott a gonosz, a rossz ellen. Barna Gábor írja: "Hajdúdrogon egy pásztorembert emlegetnek, aki táltos volt. A legelőre ment ki viaskodni. Előtte azonban szólt két embernek, hogy "gyertek ki, mert nagy vihar lesz. Majd jön egy bika ... oszt összeverekszünk. Csak a kiskörmit üssétek, hogy törjön meg, hogy el ne verje a határt a jég." Pézásó Pistáról, a híres hortobágyi "pénzásó" táltosról is azt tartották Egyeken és Nagyivánon, hogy "hétszer kellett volna megverekednie egy táltos bikával, de nem bírt vele. A Tiszafüredi Református Egyház anyakönyvében jegyezték fel halálát, "1939. december 20. 80 éves, ok: végelgyengülés." Tehát századunkig élt a bikaküzdelem hiedelme, szoros összefüggésben a táltos-sámán hittel.

A bikafékezés Dede Korkut könyvében, Bikács kán nemzetsége eredetmondájában:

"A ló lába vágtat, az énekmondó nyelve is gyorsul akiknek bordájuk van, fejlődnek, akiknek mellkasuk van, növekednek. A fiú, apjával ez időben felkereste Bajandur kán szálláshelyét.
Ám kánom, Bajandur kánnak volt egy bikája és egy tevecsődöre. Az a bika, ha a szarvát kemény kőhöz ütötte, a követ lisztként porlasztotta. Egyszer nyáron és egyszer ősszel a bikával a tevecsődört megküzdették. Bajandur kán a hatalmas oguz bejekkel a látványosságot meg szokta tekinteni, így szórakoztak.
Ám szultánom, Dirsze kán fiacskája három apróddal a téren bokacsonttal kockázott. "Fussatok" - kiáltották a fiúcskáknak, a bikát eleresztők. A három fiú elfutott. Dirsze kán fiacskája nem menekült, a nyílt tér közepén állt, nézett. A bika pedig jött, a fiúra támadt, meg akarta ölni. A fiú felkapott egy nagy követ és a bika homlokára ütött. A bika farolva hátrált, majd megint a fiúra támadt. A fiú ismét keményet ütött a bika homlokára, de ez alkalommal a bika homlokának feszítve öklét előre nyomult és eljutott a tér széléig. A bika és a fiú hosszasan tusakodtak. A bika már két lábon állt. Sem a bika, sem a fiú nem bírt a másikkal. A fiú gondolván magában, mondta: "Ha egy tetőnek oszlopot ütnek, az a tetőnek támasza lesz. Én miért támasszam a homlokát, hiszen ezzel segítem talpon maradni." Ezzel a fiú az öklét a bika homlokáról levette, útjából félreugrott. A bika nem tudott talpon maradni, átbucskázott a fején. A fiú kését kihúzta és levágta a bika fejét.
Jövén az oguz bejek a fiút körülvették:
- Éljen! - mondták. - Korkut atyám, jöjjön, adjon e fiúnak nevet, vigye őt magával az apjához, kérjen az apjától a fiúnak bejséget, adjon neki trónt.
Hívták. Dedem Korkut jött vala, a fiút magával vive - az apjához ment. Dedem Korkut a fiú apjához szólt, lássuk kánom mit szólott:
Így szólt:
Hej Dirsze kán!
Fiadnak bejséget adj, trónt adj,
Érdemes ő-
Hosszúnyakú arabs lovat adj, hátas legyen,
Ügyes ő.
Az akolból tízezer juhot adj e fiúnak, nyársra valók legyenek,
Érdemes ő.
Teveistállódból rőt tevét adj e fiúnak, málhása legyen,
Ügyes ő.
Aranyos födelű lakósátrat adj e fiúnak, árnyatadó legyen,
Érdemes ő.
Hímzettvállú szokmányt adj e fiúra, öltözéke legyen,
Ügyes ő.
Bajandur kán nyílt terén e fiú harcolt, egy bikát megölt, a te
fiadnak neve Bikács legyen, a nevét én adtam, éveit Isten adja
- mondta.

Dirsze kán a fiúnak bejséget adott, trónt adott. A fiú a trónra ült, ám apja negyven vitézével nem számolt."

Ne feledkezzünk meg, hogy Arany János Toldijában is a hős ifjú egyedül, puszta kézzel fékezi meg a bikát és csak ezután válik - önmaga számára is - alkalmassá a bajvívásra. Toldi bátyja is negyven vitézzel lovagol Budára, vagyis annyival amennyi egy vitézzé vált oguz ifjúnak is járt kíséretül.

Az oguz eredetmondában a közösség és annak vezetői számára a gyermek felserdülését a bika feletti győzelem bizonyította. Az ifjú nevet kap, mégpedig nem az apjától, hanem Dede Korkuttól, aki ugyan az apjához viszi a fiút, de aztán ellentmondást nem tűrve parancsolja: a te fiadnak neve Bikács legyen! majd azt is hozzáteszi : a nevét én adtam. A történetben a névadás kiemelt jelentőségű esemény, hiszen nemcsak egy gyermekből ifjúvá serdült nevéről, hanem egy oguz nemzetség elnevezéséről szól. A névadó az oguzok szellemi vezetője, az ifjú a jövőben a nevét viselő nemzetség vezére, feje, aki méltó lett az általa legyőzött "erő" totemisztikus nevére.