Grandpierre Attila

Életünk alakításához, értelmének megvalósításához lényeges megfelelõ képet kialakítanunk az ünnep lényegérõl. A mai világban az életrõl egy csõlátás alakul ki, mégpedig egy olyan csõlátás, amely egyszerre rövidlátás is, tehát röviden rövidcsõ-látásnak lehetne mondani. Ehelyett megpróbálok visszamenni a kezdetekig, a magyar világlátás talajáig. A magyar ünnepek mibenlétét nem lehet felderíteni, ha elõször nem takarítjuk el a megértést elzáró akadályokat, út-torlaszokat. Az egyik ilyen a mitológiáról kialakított tév-képzet. A mai világban a mitológiát történelmi és természet-tudományos szempontból megbízhatatlannak tekintik. A mitológiáról közkeletû nézet, hogy a vallásokhoz kötõdik, és többnyire valótlan elemekre épülõ meseszerû, mondaszerû költemények, történeti szempontból megbízhatatlan információk. Valójában azonban majdhogynem fordítva áll a helyzet. Ha meggondoljuk, hogy a mitológiák az emberi élet és a Világegyetem végsõ kérdéseirõl gondolatok egységes rendszerét alakították ki, és hogy a mitológiákat nem egyes emberek hozták létre, hanem bennük az õsnépek a kezdetektõl hagyományozott tudása, kultúrája testesült meg, érdekes összehasonlítást tehetünk a mitológiákat létrehozó és a mai kultúrák között. Ma a népi kultúrák folytonossága megszakadt, az egy kultúrkörhöz tartozó emberek nem járnak össze nézeteik kicserélésére, nem alakítanak ki egységes, népi magaskultúrát. Ezzel szemben kifejlõdött egy olyan kultúra, amely Ludwig von Bertalanffy, vagy Konrad Lorenz véleménye szerint a gazdasági életnek szorosan alárendelt. A mai kultúra legfeljebb periferikusan, többnyire az intézményes kereteken kívül foglalkozik az emberi élet és a Világegyetem végsõ kérdéseivel, és ezeket rendszerint, mint tudományosan vizsgálhatatlan kérdéseket, ki is rekeszti a vizsgálandó kérdések körébõl. Az õsi közösségek tagjait viszont érdekelte a környezõ világ természete, a Világegyetem lényege, az ember sorsa, rendeltetése, és ezeket meg is vitatta, és ezekrõl ki is alakított közkeletû nézeteket, amelyek a nemzet kultúráját jelentették. A mitológiák ezeket a kérdéseket viszont a nemzet élete számára központi jelentõségûeknek tekintették. A mai kultúrák ebben a vonatkozásban is sokat tanulhatnának az általuk lenézett, többezer éves mitológiáktól. A mitológia komoly tudást õrzött meg, hozott létre, és rendszerezett, amely nem felszínes nézetrendszer, hanem az emberiségõsi tudását is magában rejti, ha alaposabban megvizsgáljuk.

A mitológiák a nemzeti kultúrák központi magjai, és az emberiség õsi tudását õrzõ hagyományokban gyökereznek. Kerényi Károly például rámutat, hogy Herodotosz még logoszt mond ott, ahol a késõbbi Szókratész és Protagórász mítoszt mond. Ez azt jelenti, hogy Herodotosz idejében még a mitológia kérdéseit még logosszal, logikával vizsgálták, párszáz évvel késõbb viszont már az értelem kivonult a végsõ kérdések vizsgálatából. A mitológia a logikában, az emberiség õs-tudományában gyökerezik, amelyet a görögség kialakuló kultúrája taszított a logosszal szembe: csak azóta állítható, hogy a mítosz és a logosz kölcsönösen kizárják egymást. A mítosz a Magyar Nyelv Értelmezõ szótára szerint vallási tárgyú õsi monda.

De mi a vallás? Mindenkinek van egy kialakult képe arról, hogy mi a vallás. De tényleg az-e a vallás, aminek ma gondoljuk? Vagy itt is arról van szó, hogy a vallásról kialakult közkeletû nézetek nem fedik a vallás eredeti tartalmát. Annak idején mit értettek a vallás alatt? Azt értették, amit mi ma értünk? A helyzet a következõ: nem azt értették, hanem szinte a fordítottját. Megismétlõdik az a jelenség, amelyet a mitológia szó eredeti jelentésének vizsgálatakor tapasztaltunk. Ma a vallás alatt elsõsorban misztikus nézeteket értünk. A misztikus nézetek pedig csak attól misztikusok - pl. a magyar nyelv értelmezõ szótára meghatározása szerint - , hogy az általuk tételezett jelenség vizsgálatából kizárják az értelmet, azt mint az értelem által megközelíthetetlen, ködös, megfoghatatlan tényezõt tételezik. A misztikus beállítódottság olyan tényezõt állít világlátásunk középpontjába, amely nem a tudás, hanem a tudásnak szinte az ellentéte, ami lefedi és megakadályozza tudást, mert a világ legfontosabb tényezõjét az értelem számára megközelíthetetlennek minõsíti.

De gondoljunk bele, milyen lehetett az eredeti vallás, amely a misztikus vallások, a kereszténység elõtt létezett! Helyezkedjünk be az akkori világlátásba! Vallassuk errõl a magyar nyelvet, amelynek a vallások létrejöttekor kellett nevet, jelentést adni a vallásra vonatkozó legfontosabb szavaknak! A magyar nyelv szerint az ember azt vallja, amit valósnak tart, amit legjobb és legalaposabb ismeretei szerint tart valósnak, ami a legjobb meggyõzõdése, amely a teljes és színtiszta igazság. A vallatás is a legmélyebb igazság kikényszerítésére irányul, arra, hogy a vallatott elmondjon mindent, amit tud a szóban forgó tárgyról. A vallás a magyar nyelvben eredetileg az igazság megvallását jelentette. Tehát nem egy önkényes vagy tetszõleges hiedelmet - a magyar õsvallás a késõbbi misztikus vallásokkal szemben még az igazság megismerésére, megõrzésére és teljes feltárására irányult. Nem egy olyan hit áll a központban, amely maga zárja ki, hogy igazságértékét bárki megközelítse. Fordítva, az volt a kötelezõ, hogy mindenki legjobb belátásával, legmélyebb vizsgálatai, értelme alapján találjon rá a minél teljesebb igazságra. A magyar õsvallás a késõbbi misztikus vallásokkal szemben még az igazság teljes mélységben történõ megismerését szolgálta. Olyan vallás volt, amely az alapkérdésekben homlokegyenest ellenkezõ irányultságú, mint a misztikus vallások.

Ipolyi Arnold, a magyar mitológia elsõ újkori ismertetõje szerint “a mitológia a hajdankor - a misztikus vallások elõtti kor - népeinek tana az isten s a világról”. Úgy mondhatnánk tehát, hogy az õsvallás a világtan és istentan, világ-tudat és isten-tudat. Ahogy Ipolyi írja: az öntudat kifejlõdése is csak közösségi hatások révén lehetséges. Még inkább közösségi gyökerû az öntudat párja, a világ-tudat és az istentudat. A világról szerzett ismereteink nagy részét másoktól kapjuk. Az isten-tudatnál különösen ez a helyzet. A valódi isten-tudat az eredetek tana. Miféle természetû az igazi Isten? Mibõl keletkezett minden? Az õsi tudás az eredetek tana kellett legyen, mert mindent akkor tudunk csak megérteni, ha elmegyünk a végsõ gyökerekig, vagy a hogy a magyar nyelv mondja, a dolgok végsõ magjáig. A dolgok végsõ gyökere ugyanis - ha meggondoljuk - nem a gyökér. Nem a gyökérbõl lesz a növény, mert a gyökér is lesz valamibõl. Minden létezõ legtömörebb végsõ sûrítménye, lényege nem a sokat emlegetett gyökér, hanem a mag. A magyar mitológia minden létezõ végsõ magjának tana volt. Röviden: õs-tan. Az õs-eredet tana. Az õsmag tana.

 Ha megnézzük, mit ír Ipolyi, előtűnik, hogy az ősi tudás, a természetes vallás magja kettős természetű: a világ-tudat és az isten-tudat párosan jelentkeznek. Ebben az a tény fejeződik ki, hogy a magyarság miszticizmustól még romlatlan szemlélete a világot isteni természetűnek látta. Az ősi magyar látásban a világ és isten: egy. A világ isten-lényegű. De mit érthetünk az isten alatt? Mi az igazság az isten felől? Ez itt a kérdés. A legjobban ezt is az ősi szemléletbe helyezkedve foghatjuk fel. Titokfejtő Grandpierre K. Endre " A magyar ősvallás történelmi alapjai", és "Istennyomok hétölnyi por alatt." című munkáiban megmutatta, hogy a magyarság ősi igazlátása, valóságlátása, világlátása középpontjában a Napisten állt. Mivel Isten a legfőbb lény neve a magyarban, a Napisten-tan központi felismerése, hogy a legfőbb lény a Nap - él. A Nap - élő lény. Az, hogy a világ és az Isten egy, azt jelenti, hogy a világ élő természetű. Nem olyan tehát, mint amilyennek a mai civilizáció mutatja, ami szerint a világ idegen, közömbös anyagcsomók merő halmaza, hanem ellenkezőleg, a világ egy élő szervezet, olyan valami, aminek szerveződése adja lényegét, szerveződése a magja. "Az aranykorból eredő felfogás egyáltalán nem ellentétes a mai tudományos felfogással, csupán meghaladja azt, legalábbis egyelőre, mert világszerte dereng és terjed már az őskori tudás, hogy a Nap hasonlíthatatlanul nagyobb hatással van a földi életre, semmint gondoltuk.

 Nem csupán arról van szó, hogy a Nap fénye és melege nélkül kipusztulna az élet, de arról is, hogy minden élet valóban a Napból ered, a Nap az élet földi megteremtője, életre hívója, tehát ő az igazi teremtő, tőle ered és tőle függ minden élet, úgy, ahogy azt aranykori elődeink tudták. Magának az emberi elmének adott, tudati szintű működését is ő tartja fenn. A Nap - minden elevenek kútfeje, az élet, a földi élet központi kútforrása.Ő az Élő Isten, minden élőnél élőbb élő."

A magyarság ősvallásában az Isten ugyanakkor a Mindenség Ura, Hadúr, a Hadisten, akinek lakóhelye a Tejút. A Tejút egy élőlény volt, ma úgy mondhatnánk, a Galaxis élő rendszer. A Nap mellett a Tejutat is élőlénynek fogtuk fel. Ezt fejezi ki a csodaszarvas - a kozmikus világot megtestesítő ősjelkép. Regősénekek sora, és olyan sokezeréves magyar népballadák, mint a "Júlia szép leány" tanúskodnak erről.

Az ősmagyar mitológia, világtan központi Istenének másik formája, elnevezése: a Magyarok Istene. Ebben az elnevezésben a magyar nemzeti lét isteni eredetének és a magyarság összetartozásának tudata fejeződik ki. Az a tudat, hogy a magyar népet a Természet erői hozták létre, a magyar nemzetet a Természet szervezőereje szervezte meg és élteti, tartja fenn.

A magyar őshagyományok vizsgálata arra a felismerésre vezet, hogy az ősi világlátásban a létezők isteni, vagyis élő természete (eszerint isteninek, csodálatosnak, csodákkal telítettnek az életet tartották) elsősorban a Világegyetemben, a Mindenségben, a Tejútban, a Napban és a magyar nemzetben testesül meg. A legfőbb élő lények kategóriái tehát a Mindenség, a Tejút, a Nap és a magyar nemzet. Mai ésszel is belátható, hogy mindezek valójában olyan tudatformák, szerveződéssel bíró rendszerek, amelyek egy, az egyéni szerveződésnél, a tudatnál magasabb szerveződés kifejeződései, és mindennek igazságtartalma megalapozható. Az ősi magyar ünnepek a rítuson alapulnak. A rítus és a mítosz pedig egy világszemlélet kifejeződései (Dömötör Tekla: Naptári ünnepek és népi színjátszás, Budapest, 1973). A magyar ünnepek feltárása akkor érhet el eredményt, ha a végső áttekintő, szervező tényező, a magyar világlátás ismeretében keres és értékel.

A mai ünnepeket áttekintve megállapíthatjuk, hogy ahogy a mai karácsony-ünnep különbözik a régi magyarság kerecsen-ünnepétől, úgy a legtöbb magyar ünnepet vagy eltemették, vagy vallásos mázzal öntötték le. Vannak újabb keletű ünnepek is, mint például május elseje, a munkásosztály ünnepe. A hamisítatlan magyar ünnepek eredeti természetének feltárásához meg kell szabadítani a vallásos máztól ünnepeinket. Csak így tudhatjuk meg, milyen volt a magyar ünnep akkor, amikor még öntörvényűen tudott megnyilatkozni. Másrészt a mitológia vizsgálatával meg kell találnunk a magyar világlátás eredeti szempontjait, értékelő, értelmező látását, enélkül az ünnepek eredeti szerepe és értelme nem tárható fel. De mi lehetett az ünnepek eredeti szerepe, feladata, jelentősége az életben? Annyit érzünk ma is, hogy az ünnep felemelő, közösségi összejövetel, de itt a végső alapokat kell megvilágítani.

Mindennapok és ünnepek

Az ünnepet lényegét akkor tudjuk megragadni, ha ellentétével, a mindennapokkal állítjuk szembe. A mindennapok bezárják a látóhatárt, egy adott feladatra összpontosítunk. Ez persze fontos, lényeges, sőt elkerülhetetlen ahhoz, hogy az ember tovább tudjon jutni. De hova? Nagyon jó, hogy az ember képes meglátni, mi van az orra előtt, éppen mit is kell tennie. De ahhoz, hogy lássuk, hova vezet mindennapjaink tevékenységének eredménye, fel kell emeljük tekintetünket a mindennapok távlatából az átfogóbb távlatokba. Hova tartunk? Honnan indultunk, és hova jutunk, ha így megyünk tovább? Mire jutunk az életünkkel? Ez az élet megfelel belső lényegünknek, az emberi létezés törvényeinek? Milyen irányba halad életünk? Ez a kérdés pedig már az élet végső céljához vezet. Fel kell mérjük, hogy százéves léptékben gondolkodjunk életünkről. Sőt, a mi életünk lényegét nem érthetjük meg, ha nem látjuk, mi általában az élet lényege, hiszen a mi egyéni életünk csak egy megnyilvánulása az élet őserejének. Mit kell tennünk ahhoz, hogy az életerő kivirágozzon, kibontakozzon bennünk és körülöttünk? Világlátás nélkül ezt nem tudjuk megállapítani. Életünk távlatai túlmutatnak egyéni életünk keretein, akkor ezeket a távlatokat közösen kell tisztázni és megvilágítani, és közösen lehet csakis olyan érvényes erővel felruházni, hogy ezek valójában képesek legyenek megfelelni annak a célnak, amire valók. Az ünnep tehát az életünk hosszútávú kiteljesedésével, vagyis értelmével függ össze. Rövidebben, lelkünk üdvét szolgálja. Kell, hogy időnként egy teljes napot lelkünk megerősítésére, tisztázására, igazi mivoltára hangolására fordítsunk. Az ilyen nap az üdv-nap. Ha ilyen létrehozott a nemzet kultúrája, és rendszeresített, akkor ennek elnevezése a hasonulás törvényei szerint az üdv-napből ünneppé egyszerűsödhet. Az a nap, amikor lelkünk üdve áll a középpontban, az ünnep-nap. Az így kialakuló, eredeti ünnep-felfogás más, mint például a mai május elseje. Legalábbis az MSZMP idei felvonulása meglehetősen savanyú hangulatúnak, a lelki üdv előmozdítását illetően pedig meglehetősen meddőnek tűnt.

Az ünnep fogalma, lényege, természete

Az ünnep - az üdv-nap, az élet lényegének közvetlen megnyilvánulása, kijelentése, az élet összpontosulása, felfokozódása, az élet közösségi ereje által. Az ünnep lényege, hogy lelkünk összekapcsolódik egymással, belső lényegünk kinyilvánítja akaratát, mivoltát, természeti lényegét, és egységét a "külvilággal", a Közös Világgal. A Világegyetem, a Természet, az emberiség, a nemzet, a család és a személy lényege egy. Belső világunk lényege az elme-lényegűség, a teremtő gondolatiság, teremtő érzésbeliség. Ha a "külső" világ egylényegű a belsővel, akkor a külső világ lényege is az elme-lényegiség, a világban is gondolati és érzésbeli lényeg tevékenykedik. Érzékelnünk kell a világ gondolatbeli és érzésbeli lényegét. A sorsközösség bensőségességének, az élet lényegének kiemelésére irányuló közösségi tevékenységet jelent. A lényeg kiemeléséhez látás kell, a lényeg és az összefüggések, súlyok, jelentőségek látása, érzékelése. Az élet lényegének meglátásához azt kell meglátni, ami az életet létrehozta, a Természetet és a Világegyetemet. Ebben az egylényegűségben belső világaink is összekapcsolódnak, eggyé válnak egymással és a Természettel. Összekapcsolódunk olyan egységes egésszé, a Természetnek egy olyan teremtményévé, amelyen a gyümölcsök a mi életeink. Egységes létünk egy életfát alkot, egységes szerveződést, amelyben a Természet akarata fejeződik ki és áll élményszerűen elénk. Ennek elérése az ünnep igazi célja.

Hogyan maradhatnak fenn a régi magyar ünnepekről beszámolók? A mi országunkban egyetlen módja van ennek. Meg kell kérnünk egy külföldit, jöjjön el ide, írja le az ünnepet, és vigye el magával egy olyan országba, ahol ez az ünnep-leírás biztonságban van, ahol nem fogják elégetni, eltemetni. És akkor párszáz év múlva, ha valaki rábukkan erre a dokumentumra, végre elolvashatjuk, mi történt nálunk. Zolnay László "Kincses Magyarország" c. könyvében külföldi beszámolót kénytelen idézni. 1501 januárjában ért Magyarországra Tommaso Dainiero, Modena követe. "Soha életemben ekkora ünnepet nem láttam" - írja a világlátott modenai külögyér. "A budai főtér közepén szép szökőkút állt, amelyből ezen az ünnepnapon kitűnő bor csordogált víz helyett. A nép naphosszat zarándokolt e csodaforráshoz. Aztán a legsűrűbb tolongásba sült kappanokat, ludakat, galambokat dobáltak, amelyeket aztán a tömeg óriási dulakodás közben ezer meg ezer darabra szaggatott."

Egy másik beszámoló egy magyar ünnepről Sir Philippe Sydney 1573-as írása révén maradt fenn. "Magyarországon láttam, milyen módon énekelnek ünnepeiken őseik dicsőségéről, amelyeket ez a jó katonás nemzet a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőinek tart." Sajnos, a mai magyar nemzeti ünnepeken se nagyon énekelnekőseink dicső tetteiről, és így a vitézi bátorság legfőbb lelkesítőit elnémítani.

Milyenek lehettek a magyar ünnepek? A néprajzi irodalom állításai szerint szokásainkat, ünnepeinket annyira átitatta az európai kultúra, hogy már nem lehet megmondani, melyik ünnepünkben éppen mi is a magyar jellegzetesség. Az egyik ilyem szembetűnő jelenség a magyarok megszállott tánc-éhsége és tánc-élvezete. Az ünnepeket többnyire áttették a templomokba. A magyarok azonban minden ünnepen kiadósan táncoltak. Így a templomi ünnepeken is táncoltak, a magyar virtus egészséges életerejét azonban kitiltották a templomokból. Ma már nem táncolnak a magyarok a templomokban. De táncoltak a temetőkben is. A természetesebb kultúrák élet-halál felfogása különbözik a "komoly", művi ál-kultúráétól. Senkinek nem lehet nagyobb szüksége az életerőre, mint annak, aki éppen most halt meg. A most meghalt személy emlékének adózó tánc gondoskodhat a személy társadalmi megbecsülésének megerősítéséről. Hasonló élet-közelséget jegyeztek fel a halál és a szerelem felfogásában az etruszkok és a föníciaiak kultúrájában. Szintén magyar jelenségnek tartható az a sajátos magyar ünnep, amit Zolnay László fentebb idézett könyvében tombolás néven említ. Ma is megfigyelhető kisgyerekeknél, és spontán közösségi jelenségként, amikor az ember szinte kilép abból a kötöttségekből, amiket az úgynevezett hétköznapok irányítanak, és egyszerre elkezd úgy viselkedni, ahogy a saját belső törvényei érzékelik belső világát. Amikor az emberre "rájön az ötperc", akkor belső folyamatai elevenednek fel.