|
4.Koppány lázadása.
2005.09.01. 12:17
Tar Zerind fia, Koppány úr somogyi szállásán nagy a
sürgés-forgás. Zászlós-kópiás csapatok érkeznek egy-
más után a Dunántúl minden tájáról. Lovaik szerszá-
main, fegyvereik hegyén csillog a napfény: a vezéri
szállás apraja-nagyja bámulva nézi öket. Ilyen sereglést
rég nem láttak.
Odabent a vezéri sátorban javában tart a tanácskozás.
Középen Koppány úr, körülötte a földre terített medve-
és farkasbörön az urak.
Koppány úr viszi a szót:
- Géza fejedelem, akinek a vérszerzödés szerint
hüséggel tartozunk, megtért öseihez. Sarolta, a felesége
tehát az enyém, hisz én vagyok Árpád vérének
legidösebb férfisarja. S enyém a fejedelmi süveg is, az
ösi hagyomány szerint.
- Nono, öcsém! - szól közbe az öszöreg Tarkóc. -
Annak a fejedelmi süvegnek van már gazdája. Hiszen
már két tavasz is elmúlt azóta, hogy Géza fia, Vajk viseli.
- Majd teszek én róla, hogy ne viselje sokáig! -
horkan fel Koppány úr. - Hiába fogadta be Géza úr a
keresztény papokat. Hiába építenek mindenfelé tem-
plomokat. Elég volt belölük!
- Ki kell üzni öket az országból - kiáltott közbe>
Acsád. - A földdel kell egyenlövé tenni átkozott temp-
lomaikat, a megszédített magyarokat pedig vissza kell
terelni Hadúr áldozati helyeire. Nem magyarnak való ez
az ájtatoskodó vallás.
- Aki pedíg ellenáll, azt lekaszaboljuk, hogy írmagja
se maradjon - toldotta meg Bojta.
Mihelyst a tanácskozás véget ért, Koppány tüstént
küldöttet menesztett Saroltához, Géza özvegyéhez.
Hanem az visszaüzent, hogy esze ágában sincs férjéül
fogadni Koppányt. Különben is a magyaroknak van már
felkent fejedelmük: az ö fia, Vajk.
Magyar a magyar ellen kezdett tehát fegyverkezni.
Koppány zászlója alatt sorakoztak azok az urak, akiknek
nem tetszett, hogy Géza fejedelem már régebben meg-
tiltotta a kalandozásokat, békességet keresett a német-
tel, s a bajor Henrik lányát, Gizellát hozta fia számára
feleségnek. Még azt is elnézte, hogy megkeresztelked-
jek és felvegye az István nevet. Gyalázat ez, még ha ö
maga továbbra is kijárt a szent berekbe, s áldozott
Hadúrnak. ,,Elég gazdag vagyok én ahhoz, hogy két
istent is eltartsak." - mondotta, ha a keresztény papok
a szemére vetették.
István is hadba szólította híveit, s ebben a hadban
már ott voltak a Gizellával bejött német lovagok is.
A Tapolca forrásánál, erdök rejtekében, csodaszép
tisztáson áldozati tüz lobog. Koppány hada állt meg
pihenni, az ö hadi népe állja körül az áldozati tüzet.
Táltosok reszketö éneke száll az ég felé, s amikor a
felkelö nap elsö sugarai áttörnek az erdö sürüjén, a
tüzhely hófehér kövére fehér ló piros vére omlik.
Kartal, a legöregebb táltos a tüzbe bámul. Arcán a
lángok visszfénye játszik. Tekintetével a Hadúrnak aján-
lott fehér ló véréböl felszálló párába mélyed, abból
próbálja kiolvasni a jövendöt.
***
Hirtelen sötét felhö torlódik a nap elé, s az ösrenge-
tegen szélvihar zúg át. Nyomában pedig megszakad az
ég, s olyan heves zápor omlik alá, hogy az áldozati tüz
lángja sem bír vele. Elsenyved, majd kialszik a tüz, s
csak sáros hamu és néhány üszkös fadarab marad az
oltár kövei között.
A vén Kartal ott áll csapzottan, az Áldozati tüz helyére
meredve. Csak nagy késöre szólal meg, fátyolos han-
gon:
- Hadúr nem fogadja el a mi áldozatunkat. Fordulj
vissza, Koppány, amíg nem késö.-
- Hát majd elfogadja, amikor a hitehagyott Vajk
vérével hinted be az oltárt - rikoltja Koppány.
És parancsára nyeregbe szállt a had.
is megütközött magyar a magyarral.
Kegyetlen harc volt. Testvér állt szemben testvérrel,
Hadúr imádó pogány magyar Jézus-hívö keresztény
magyarral. Ugyanaz a vér, ugyanaz a fegyver.
- Huj! Huj! - kiáltották Koppány hívei, és förgeteg-
ként zúdultak István magyarjaira.
- Jézus! - hangzott a keresztény vitézek ajkáról,
miközben megpróbálták feltartóztatni az oly ismerös, s
most mégis ellenük indult rohamot.
Már-már úgy látszott, hogy a pogány magyarok ke-
rekednek felül, amikor a serege élén küzdö Koppányt
egy lándzsaütés lebuktatta lovaról. Aztán egy pillanat
múlva ugyanannak a lándzsának a hegyén véres feje
emelkedett a magasba.
A pogány magyarok hadsora megbomlott. Aki tu-
dott, futásban keresett menedéket. ,,Hiába harcolunk!
Hadúr elfordúlt tölünk!"
István nem üldözte a menekülöket. Fátyolos szem-
mel tekintett végig az elcsendesült harcmezön, a test-
vér-halottak és haldoklók sokaságán.
A menekülök pedig, amikor a Tapolca forrásához, az
áldozóhelyre értek, ott találták holtan Kartalt, a legöre-
gebb táltost, arccal a kihült hamuba borulva.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
