|
9.Emese
2005.10.15. 13:04
Világhódító Attila halála után úgy négyszáz esztendő múlhatott el már, mikor Hunor testvérének, Magyarnak a leszármazottai megmozdultak, s fölkerekedtek Szittyaországból, hogy visszaszerezzék Attila földjét. Azt a földet, melyről csodálatos szépeket regélt a visszatért Csaba. A legszebb mindazon országok között, melyeket Attila meghódított.
Fekete a földje. Édes a vize. Zöld selyemnél zöldebb s puhább a füve. Megmérhetetlen síkságon keresztül két nagy folyam hömpölyög: Duna és Tisza. S körös-körül a végtelen síkságot erdő borította hegyek szegik. Tündérek földje nem lehet szebb és ékesebb.
- Gyertek velem! - mondta Csaba. - Elvezetlek apám földjére. A legszebb föld ez kerek e világon!
- Hisszük minden szavadat s mondásodat - szóltak az öregek. -Mennénk is veled, Attila fia, a te apádnak földjére, ha testvéredet megnem ölted volna. Ám az a föld most még testvérvértől piros. Te mondtad, hogy két pártra szakadt a hun nemzetség: testvér testvérnek vérét ontotta. Hej, a testvérvért a föld nem issza be hamar! Nem megyünk veled, Csaba. Várjuk az idő múlását. Számon tartjuk apád földjét. Ha mi nem is láthatjuk meg, meglátják majd fiaink, utódaink. A magyarok Istene sok csodálatos dolgot jelentett meg már nekünk, bízunk benne: ő megjelenti nekünk vagy utódainak: induljunk-e Attila földjére.
Nagy, erős bánat nehezedett Csaba királyfi szívére. Bú volt éjjele, bú volt nappala. Minek is jött vissza! Miért hagyta ott azt a háromezer hun vitézt tenger ellenség prédájának! Szittyaország felé jöttében háromszor fordult vissza: először a földnek indulása, másodszor a vizeknek áradása, harmadszor szeleknek zúgása hozta hírül, hogy bajban van a székely! Mind a háromszor győzedelmeskedett. Ha ő akkor gondolta volna, hogy a magyar testvérek nem hallgatnak a szavára: nem hagyja ott azt a maroknyi népet. "Elzüllenek!" - kesergett magában Csaba királyfi.
Szegény Csaba! Nem láthatta többé apja földjét. Csak egyszer: a másvilágról. Oda vitte hírül a Szaturnusz csillag: bajban van a székely. A fényes mennyországból kerekedett föl vitézeivel, s a csillagos ég boltozatján vágtatott vissza Attila földjére, hogy még egyszer megvédje a székelyt.
Meg is védte. És fölszállt ismét a csillagos ég boltozatára, vele a vitézek. Ragyogó fehér út verődött a paripák lába nyomán. Láthatjátok csillagos estéken: a Hadak útja ez.
Telt-múlt az idő, esztendőre esztendő terült: nem mozdultak a ma
gyarok Szittyaországából. De ahogy esztendő esztendőre terült, szapo
rodtak, sokasodtak Hunor és Magyar utódai: minden esztendővel szű
kült a föld. |
Tanakodni kezdtek az öregek, s meg-megmozdultak a fiatalok. Apáról fiúra szállt Csaba emlékezete, az ő sok szép szava, mondása Attila földjéről.
- Odamegyünk s visszavesszük, akárki bírja most! - mondták az ifjabbak egy szívvel, lélekkel.
Felbolydult az egész ország, öreg, fiatal, mind készülődött Attila földjére. Hegyek-völgyek zengtek a lelkes szózatoktól: visszavesszük Attila földjét. Szájról szájra szállt Csaba mondása az elhagyott hazáról: fekete a földje, édes a vize, zöld selyemnél zöldebb s puhább a füve. Örvendezett minden lélek, csak Előd volt szomorú. Előd s a felesége: Emese, Előd, Attila dédunokája, Szittyaországban az első ember, az elsők elsője. Vitéznek a legvitézebb, bölcsnek a legbölcsebb, öregnek is a legöregebb. Megmérhetetlen bánat ült a lelkén: nem volt gyermeke. Abban még megnyugodott, hogy nem látja meg Attila földjét, csak az ő véréből való vér vezetné a magyart az új hazába.
Éjjel-nappal ezen kesergett ő is, a felesége is.
- Lám - mondta Emese -, a fűben mászó bogárnak is van gyermeke, csak énrajtam nem könyörül az Isten!
Este lefektében, reggel fölkeltében csak egyért imádkozott Emese, fiúért, aki fölváltja az apját.
Isten meghallgatta Emese könyörgését. Csodálatos álmot látott egy éjszaka. Látta Attilát és fiait, amint szárnyas paripákon végigszágulda-nak Szittyaország földjén. Nyomukban a hun vitézek. Attila kezében lengő lobogó. A lobogón turulmadár*, szárnyát csattogtatja, s egyszerre csak leröppen a lobogóról, és száll egyenesen az ő ölébe, kebelére hajtja a fejét, s ott elszenderül. És ím, halljátok a csodálatos álmot: Emese keble megnyílik, s keble nyílásán patak vize csörgedez elő. Aztán a patak nő, nő, nagy folyammá duzzad, elterül Szittyaország földjén, áttör erdőkön, hegyeken, át az ország határán, s úgy folyik tovább az egész világon...
Ez igazán csudálatos álom volt. Vajon van-e halandó ember, aki megfejti, magyarázza? Egyszeriben hívatták a táltosokat: magyarázzák meg. Egybeültek a táltosok, hét nap s hét éjjel folyton tanakodtak, és mondtak olyan jövendőt, melytől felvidult a szíve Elődnek is, Emesének is, s amelyet nagy szívbeli örömmel vettek hírül öregek, fiatalok, minden renden lévők.
- A te álmodnak magyarázata - mondta a táltosok vezére - nagy öröm nekünk. Azt jelenti ez az álom, hogy isten egy fiúgyermekkel áld meg, aki ha megnő, elvezeti a magyarokat Attila földjére.
Azt emberi szó ki nem tudja beszélni, milyen nagy volt az öröme
Emesének és az ő urának. De nagy volt az öröme a népnek is. Hát még
amikor be is teljesedett a táltosok jövendőmondása, s Emesét egy szép,
erős fiúgyermekkel áldotta meg az isten! Még aznap egybehívatta a népi
bölcseit Előd, hogy adjanak nevet az ő fiának. l
- Alom jelentette meg a születését, legyen Almos a neve - mondták a bölcsek.
Tetszett ez a név Elődnek is, Emesének is. És nevelték nagy gonddal,
szeretettel Almost. És teltek-múltak az évek, dali szép vitézzé serdült.
Almos, nagyra nőtt észben, erőben. Eszének, vitézségének híre ment
messze földön. A csüggeteg, aggodalmas lelkűek is megbátorodtak, s
Álmos indító szavára elindultak mind: öregek, ifjak, asszonyok, gyérmekek. |
Ám mielőtt elindult volna a magyar nép honszerző útjára, a hét fő-nemzetség vezérei hűséget esküdtek Álmosnak. Vérrel pecsételték meg esküjüket. Vért eresztettek mind a karjukból egy edénybe; ebbe a vérbe mind a heten belemártották kardjukat, s úgy esküdtek meg, hogy valameddig csak Almos nemzetségéből lesz egy fiúivadék, más nemzetségbéli nem lehet a magyarnak vezére. De vért eresztett Almos is a karjából, s megesküdött, hogy a hét vezér és utódjai minden időben megmaradnak az elsőségben.
- Aki esküjét megszegi, így folyjon vére! - kiáltott föl Álmos, midőn piros vére kicsordult.
- így folyjon, így! - kiáltottak a vezérek mind.
Rengett a föld, a fák hajladoztak, amerre a magyarok vonultak. A férfiak lóháton és gyalogszerrel, az asszonyok, a gyermekek ökrös szekereken. Erdőből pusztaságba, pusztaságból erdőbe, hegyeken-völgyeken át, járatlan utakon hömpölygött előrébb, előrébb a honszerző magyarok áradatja; mindent sepert magával, ha ki nem tért útjából: embert, állatot. Közbe-közbe tenger nép verődött össze ellenük, hogy visszaszorítsák, de meg is lakoltak keservesen. Ott, hol feltartották honszerző útjukban: kő kövön nem maradt.
Hanem esztendő múlt esztendő után, s csak nem tudtak rátalálni Attila földjére. Hányan haltak meg idegen földön, Istenem! Messze Szittyaországtól, az édes anyaföldtől s messze, ki tudja, milyen messze a földtől, hová törekedtek! Fiatalon, virágjában indult el Almos is, s ímmár leöregedett, legyengült. Sokszor mondta fiának, Árpádnak, ki a hosszú vándorlásban serdült dali vitézzé: örömmel szállnak koporsóba, fiam, csak bár megpillanthatnám Attila földjét! Csak odavezethetném az én népemet!
Egyszer találtak is olyan földre, mely hasonlatos volt Attila földjéhez. Fekete volt a föld, édes a víz, zöld selyemhez hasonlatos a fű. Végtelen nagy mezőség, azon nagy folyamok s körös-körül erdős hegyek. Már azon is voltak, hogy itt letelepedjenek. De mikor éppen sátorverésnek láttak, egyszerre tengersok keselyű csapott le a levegőből, hogy ég s föld elfeketedett. Rászálltak a legelő barmokra, vágták, csipkedték, s éktelenül vijjogtak, károgtak, mintha mondták volna: tovább, tovább, nincs itt helyetek!a táltosok, kik értették a madarak beszédét. - Tovább! Tovább! Ez nem az Attila földje!
És fölkerekedtek újra, s mentek, mendegéltek, erdőkön-mezőkön, fő- j lyóvizeken át, sokat sanyarogva, de sohasem csüggedve. Velük volt az Isten. S ím, midőn azt hitték, hogy messze, nagyon messze vannak még Attila földjétől, valami csodálatos sejtelem szállta meg az öreg Álmost.
Szólt Árpádnak:
- Gyújtsd egybe a nemzet vezéreit, fiam! Érzem, hogy a föld, melyen állok, Attila földje. Nézz csak körül, amit én sejtek, te látod is bizonnyal. Ameddig a szem ellát, sík rónaság, s körülszegik ezt erdők és hegyek. Mintha látnám azt a két folyamot is, melyről őseinknek Csaba oly sokszor beszélt. Ez az a föld, ez!
Eközben összegyűltek a vezérek s a nép bölcsei mind, örvendező és búsongó szívvel hallgatták Álmos szavait. Örvendezett a szívük, hogy ím, megérkeztek Attila földjére, s nehéz bánat ült rá, látván a szeméből
Almosnak, hogy utoljára hallják szózatát.
- Kövessétek őt! - mutatott Álmos a fiára, s holtan hanyatlott a vezérek karjai közé.
Sebes szélnél sebesebben szárnyalt a híre, hogy Attila földjére értek a magyarok. Duna, Tisza, Maros és Olt mentén, erdőn, pusztán hangyabolyként bolydultak fel a népek. Mert még nem halt meg Attila emlékezete... Fussanak-e, szembeszálljanak-e Isten ostorának ivadékaival? Csupán a székelyek tudták, hogy mit kell cselekedni. Négyszáz esztendeje várták a magyar testvéreket, s most, hogy valósággal eljöttek, fölkerekedett a székelység eleje, mentek éjjel-nappal, hogy színről színre lássák a testvéreket, akik után annyit sóhajtoztak.
Lám, nemhiába sóhajtottak: itt vannak a magyarok. Egymás kebelére borul a magyar és székely; sírnak örömükben. Egy a nyelvük, megértik egymást. És ülnek nagy áldomást. Lovakat áldoznak a magyarok Istenének, aki megsegítette, aki ide vezérelte őket.
- Együtt élünk, együtt halunk! - kiáltott magyar és székely, hogy ég-föld zengett belé.
- Induljunk! Előre! - tüzeskedtek a fiatalok.
- Megálljatok, várjatok! - csendesítették az öregek, a bölcsek. -Előbb meg kell tudnunk, ki s miféle nép lakja most ezt a földet. Adja-e kezünkre szépszerével Attila örökét vagy nem. Ha lehet: ősi jusson, ha nem lehet: karddal foglaljuk el.
Fiatal volt Árpád, ám észben öreg: helyeselte az öregek tanácsát. Mindjárt szólt Kusidnak, Kund vezér fiának, aki ugyanúgy fiatal volt, de nagyeszű; akinek okos volt minden gondolata, s okos gondolatát is kétszer megrágta, mielőtt kimondta.
- Hallod-e, Kusid, eredj és járd be Attila földjét egymagád! Lásd, halld, miféle népek lakják. Ki most e földön az elsők elsője? Amíg te vissza nem térsz, nem mozdulunk innét. Hadd pihenjen a népem addig, míg te visszajössz.
Elment Kusid, s amerre járt, jól megszemlélt mindent. Erdőt-mezőt, pusztaságot, folyót, patakot. Csakúgy dagadt a szíve a nagy gyönyörűségtől, s fel-felkiáltott: ez a föld az, amelyről Csaba regélt! Egyszer aztán egy városba ért. Abban a városban lakott a fejedelem, akinek Szvatopluk volt a neve. Fölment egyenesen Szvatopluk palotájába. Nem hímezett-hámozott: elmondta, hogy ki s mi ő, kinek az embere.
- S mit akartok itt? - kérdezte Szvatopluk büszkén.
- Nem vagyunk rossz szándékkal, én mondom ezt neked, Kund fia,| Kusid. Meg akarunk telepedni eme földön.
- Hát telepedjetek, van hely az én országomban elegendő - biztattaj Szvatopluk. - Jó dolgotok lesz, ha hűséggel szolgáltok engem!
Hiszen éppen eleget értett Kusid ebből a beszédből. De nem járt el aj szája, s csak annyit mondott Szvatopluknak:
- Megértettem mondásodat, Szvatopluk. Visszamegyek, s megmon-1 dóm az én uramnak.
Visszafelé mentében nem állta meg, hogy a kulacsát tele ne töltse a l Duna vizéből; a tarisznyájába egy darab földet tett, s egy marék füvet, f hadd lássa Árpád, s lássák a magyarok, hogy nem volt mese, amit Csabaj mondott.
Megérkezik Kusid, s Árpád összegyűjti a vezéreket, hogy hallják, mivel járt Kund fia.
Kusid először is a földet mutatta meg.
- Nézzétek ezt a földet, fekete és puha! Nincs ennek párja a világon. Kézről kézre adták a maroknyi földet, s szemlélték sokáig nagy gyönyörűséggel.
Akkor elővette a marék füvet.
- Nézzetek ide! Ugye, zöldebb a zöld selyemnél? S most vegyétek a kezetekbe: ugye, puhább a selyemnél?
- Puhább a selyemnél - mondták valamennyien.
- S most igyatok egy cseppet ebből a kulacsból! A Dunából merítettem tele.
Sorra járt a kulacs, s mondták valamennyien:
- Édesebb a méznél!
- S miféle nép lakja most e földet? - kérdezte Árpád. - S ki ezen a földön az elsők elsője?
Arca, szeme lángban égett, mikor ezt kérdezte.
- Sokféle nép lakja ezt a földet - mondta Kusid. - Ám az elsők elsője Szvatopluk, a tótok s a morvák fejedelme. Halljatok ide, mit üzent! Nem bánja, telepedjünk le, van hely elegendő, csak hűséggel szolgáljuk őt!
Hej, szörnyű haragra gerjedt Árpád! Szikrát vetett a kardja, amint megforgatta nagy felindultságában.
- Halljátok?! Szolgaságra hív engem és népemet! Megyünk!
Megfújatta mindjárt a harci kürtöt. Lábra kelt mind, aki fegyverfogható volt. Kusidot azonban előreküldte Árpád. Mondta neki:
- Válassz paripáim közül egy fehér paripát! Tétess rá aranyos nyerget, húzass a fejébe gyémántos féket! Menj előre, s vidd ezt a lovat Szvatopluknak! Mondd meg neki: Árpád, a te urad, küldi! Azért küldi, hogy legyen, amin kiszaladjon Attila földjéről!
Kund fia csakugyan előrement, s Szvatopluk elé vezette a fehér lovat. Megmondta egyenesen, bátran, amit Árpád üzent.
- Mit beszélsz, te? Mondd el csak még egyszer! S akkorát kacagott Szvatopluk, hogy még a föld alatt is ekhót* vetett a kacagása.
- El én, százszor is - mondta Kusid. - Ha kedves az életed, ülj fel a fehér lóra, Szvatopluk, mert bizony mondom, kardhegyre kerül a fejed!
De most már nem kacagott többet Szvatopluk. Arcát elfutotta a méreg s a bosszúság.
- No, hát mondd meg a gazdádnak: nem ülök a lovára! Bunkósbottal agyonütöm a dögállatját; aranyos nyergét a Dunába, gyémántos fékjét a
fűbe vetem! Ertetted-e?
- Értettem, Szvatopluk. Csak üsd agyon a lovat, majd megeszik a húsát a mi kutyáink! Vesd a nyerget a Dunába: kihalásszák a mi halászaink! A féket is vetheted a fűbe: majd megtalálják a mi kaszásaink. Értetted-e?
Hej, kürtöt fúvatott egyszeriben Szvatopluk, s mire Árpád a Duna mellé ért: akkora sereggel várta, hogy az ég is elfeketedett az árnyékától. Fele sem volt a magyar, egynek jutott három is. Juthatott tíz is: legelöl rohant Árpád s a hét nemzetség élén a hét vezér. Hullott Szvatopluk népe, mint a hulló kéve. Duna vize megáradt s kicsapott medréből, annyi vér folyt bele. Futva futott Szvatopluk serege. Futva futott Szvatopluk is, s beleugratott a Dunába, de nem tudott átvergődni a megáradt vízen: ahová Árpád nyergét dobta, a Duna feneke lett az ő sírja is...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
