Hogy egy kicsit tisztábban lássunk e kérdésekben, nézzük meg az európai párhuzamokat: valóban olyan megmagyarázhatatlanul unikális ez a rendszer, mint ahogy azadatok első felmérésekor látszott? Nem így van; a kortárs Délkelet-Európából is vannak párhuzamaink a népi és egyházi divinációs rendszer összefonódására, még inkábba nyugati katolicizmus középkori, kora újkori múltjából. Todorova-Pirgova Bulgáriából ír //„//vallásos varázslókról//“//, akik a papok morális támogatásával végzik divinációs tevékenységüket. A papi divináció szerepe kimondottan a rontás azonosításában sem példanélkül való //–// még az újkori Nyugat-Európában sem. 20. századi holland adatok witch-doctor szerepet betöltő papokról, barátokról szólnak.

 Jelenkori európai párhuzamaink, bár szórványosak, úgy látszik belőlük, hogy e szent szolgáltatások fennmaradásábanfontos szerepet játszhatott az eltérő nemzetiségű, vallású népességek együttélése. Szinte természetes, hogy a reformáció századában még német protestáns parasztok titokbankatolikus kegyhelyekre mennek gyógyulásért, vagy jégverést elhárító körmenetben vesznek részt;  annál érdekesebb, hogy a 20. századi Hollandiában, a vegyes, katolikusés protestáns lakosságú Utrecht és Gelderland területén a protestánsok előszeretettelvették igénybe a katolikus witchdoktorok szolgáltatásait.  Todorova-Pirgova bolgáriaimoszlimok és ortodox bolgárok közti hasonló cserekapcsolatokról ír. 

A gyógyító, varázsló, divinációt gyakorló román pap alakja hasonlít a nyugati középkor //„//keresztény varázslóihoz//“//, ahogy Valery Flint nevezi e mágia és vallás határán tevékenykedő mágusokat. Flint a 4//–//5. századból ír le varázsló papokat, akik //„//szentesített mágikus tevékenységet//“// folytatnak, bibliából jósolnak, tolvajfelderítő divinációs gyakorlatot űznek. Nem véletlen, hogy a keleti és nyugati egyház egyaránt szükségesnek látta a. 4. századi laodiceai zsinat óta folyamatosan a 15//–//16. századig a papságnak tiltania mágiát és divinációt.  Ryan kutatásaiból úgy tűnik, az ortodox egyház kebelében az időeltolódás (a nyugati kereszténység gyakorlatához képest) már a kora újkorban észlelhető: a rontással, mágiával vádolt papok 15//–//16. századi adatai, a papi mágia és divináció nagyszámú tiltása e korban még nagyon eleven papi gyakorlatra vall az oroszoknál. 

A papi mágia és divináció Csíkban megismert módszerei közül némelyiknek egészen konkrét középkori párhuzamait találjuk a nyugati katolicizmus területén. Igen régi múltú középkori hagyományanyaga van a könyvnyitásnak nevezett, bibliával kapcsolatos divinációnak (bibliomantia, sortes biblicae). Schreiner összefoglaló tanulmányában  az ókori hagyományra visszamenő divinációs módszer egyházi alkalmazását a 6. századtól tudja idézni. Végigkísérik a középkort és kora újkort a tiltások a bibliából valójóslás elleni, a biblia, zsoltár mindenféle divinatorikus és mágikus használata (mint például tolvaj megtudakolása felfüggesztett biblia vagy zsoltár segítségével); Richard Kieckhefer szerint a tolvaj, vagy lopott javak megtalálására alkalmazott papi módszerekaz egész középkorban nagyon általánosak voltak, noha sokszor a démoni mágia egy fajtájának tekintették őket.

A másik érintkezési felület, ahol a boszorkányság és a papi gyakorlat kapcsolatbakerül, a papok, szerzetesek mai napig űzött áldásosztó (és ezzel szoros kapcsolatban ördögűző, gyógyító) tevékenysége. A természetfeletti betegségek ellen természetfelettifegyverekkel kell harcolni: a megszálló Sátán, az ördögi eredetű bajok természetes ellenfele és gyógyítója a pap. Az ortodox Kelet-Európában szinte napjainkig fennmaradt áldásosztó és gyógyító tevékenység úgy látszik, itt majdnem olyan szintű a 20. században, mint ahogy azt a nyugati kereszténység területéről a középkorban ismerjük. Ottakkor a falusiak sokféle mindennapi mágikus szükségletét kielégítette ezzel az egyház, a családi és háziélettől az egészség óvásáig, gyógyításig, természeti katasztrófák elhárításáig.

A közösségben ezzel mintegy társadalmiszociális védőhálót vagy inkább pajzsot nyújtott a szent hely az őt körülvevő közösségnek. Mint Schreiner megállapítja: //„//Alssozial verfaßte Heilsgemeinschaft stand die Kirche des Mittelalters im engenWechselbezug zu der sie umgebenden Gesellschaft. Persönliche und kollektiveFrömmigkeit gaben dem gesellschaftlichen Leben eine religiöse Prägung; Erwartungenund Interessen gesellschaftlicher Gruppen bestimmten den sozialen Gehalt vonLiturgie und Frömmigkeit. A középkori ember számára alapvető szükséglet az ismétlődő áldások révén mintegy a megkereszteltség állandó állapotában lenni, védelmül azördögi külvilág ellen. Ahogy Gurevics írja: (a középkori ember számára) az áldás azátok ellen mintegy védővarázslat.

 Ilyen értelemben is mintegy alternatívái az átoknaka szent védelmet nyújtó áldások, ahogy ezt a csíki rendszerben is láthatjuk. Hogy az áldás, mint alapvető liturgikus kifejezési mód igen fontos a karoling Európában, azt a liturgikus naptár szerint elrendezett benedikcióformulák 7. századtól rohamosan szaporodó adatai is bizonyítják. A mágikus védelmet nyújtó áldások középkori rendszerének (Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt) az újkorig fennmaradt hagyatéka a szentelmények, a papi áldás, a pap által megáldott tárgyak használata ördög-, boszorkány-, rontásellenes szerként. 

Az egyházi áldás és átok egyik fő területe a papi gyógyítás volt: áldást mondani a betegre, ördögöt űzni a betegből, mindenféle ördögtől eredő betegséget gyógyítani. A papok egyházi áldással kapcsolatos gyógyító tevékenysége a nyugati kereszténység területén legalább a 16. századig általánosnak mondható, majd az újkorban jórészt átment anépi specialisták hatáskörébe. A középkori papi, valamint a kolostorokban folyó szerzetesi gyógyítás emlékét elsősorban a betegségekre mondott benedikciószövegekből lett népi ráolvasások tartották fenn. Az ortodox Kelet-Európában //–// a falusi gyógyítók mellett //–// megmaradt a papság, szerzetesek kezén is a gyógyítás és az áldás, sőt az átok némely válfaja is (az ördögűző exorcizmus nyugati papság által is gyakorolt esetein túl is).

 A papi átkot mintegy legitimálja az, hogy az ember, vagy emberi létesítmények elátkozása tulajdonképpen a Sátán művét, a Sátántól az emberbe plántált bűnt sújtja, mint Isten nevében osztott igazságos büntetés. A papi átok istenítéleti //–// ordália //–// jellege a középkori adatokból is teljesen világos. Lester K. Little idézi Hildegard von Bingen 11.századi imakönyvéből: //„//If they keep this covenant, may they blessed; if not, may theybe cursed//“//. Az áldás és átok, mint egymás alternatívái könnyen szerepet cserélnek egydivinációs rendszerben, ahol az átkot/áldást mondó pap is csak eszköz a magasabb erőkkezében, és ahol az ördögűzéssel kapcsolatos átokformulák eredetileg egy legitim rítusrészei. Richard Kieckhefer sok szemléletes példát említ Nyugat-Európa középkorábólaz áldás és átok, a papi benedikció, exorcizmusazonos tudati síkon való alternatívhasználatára. A hasonló formájú és ellentétes jelentésú benedictio és maledictio közt szimbiózis van, mint az angyal és ördög, vagy a jó és gonosz között, amint Little megállapítja a csíki gyakorlatból is ezt a tapasztalatot szűrhettük le.

A rituális átoknak a nyugati kereszténység fennhatósági területén több olyan középkori formája van, amely a Csíkból megismert pap általi megcsináltatásnak szinte pontosmegfelelője. Legfontosabb a clamor: a közösség (például az apátság, a kolostor) illetveaz egyház vagyona ellen vétetteket sujtó rituális átok. Ennek 9. századtól rögzített formuláit és egy (mai nyugat-franciaországi) frank területen már 8. a századtól ismert (éskb. a 12. századig tartó) adatait Little gyűjtötte öszsze és dolgozta fel nemrégiben publikált könyvében. A facere clamorem rituáléja a (valamilyen pozitív vagy negatív cél érdekében mondott áldásthozó, veszélyelhárító) votívmisék keretében zajlott. Maga e mise lényegében azonos a fent tárgyalt, Csíkban az átokmisék alternatívájaként gyakorolt jóra adott misével, amely az ortodox egyházi gyakorlatnak ma is élő, és ha talán hivatalosan nem is előírt, de elismert része.

A votívmisét, amely a 6. században kialakult kategóriája a keresztény liturgiának, egykülönleges kívánság (votum) kinyilvánításának szentelték. A kívánság valamiért, valakiért, vagy valami (pl. háború, katasztrófa, járvány, jégverés vagy tolvaj) ellen is szólhat. A

9. századra már megállapodott liturgikus rendje van a valamilyen sajátos földi jót kérő, rosszat kivédő miséknek (és több tucat formula ismert). 805-ből tudunk például NagyKároly dekrétumáról éhség, járvány, háború, jégverés esetén mondandó votívmisékrevonatkozóan. A jót kérő misék hogy a csíkiak terminológiáját használjuk  egy részének állandó helye volt a liturgikus naptárban. Legnevezetesebb ilyen rögzült misevolt az április 25-i rogáció: litánia, könyörgés és körmenet előírt böjttel a jó termésért. Konkrét veszély esetén viszont ad hoc-szerűen ment végbe a szolgáltatás  és mint ilyentermészetesen könnyen átváltott a valakire rosszat kérésbe vagyis lényegében az átoknak a miserangra emeléséről van szó.

 (Tehát a clamor átok-rituáléja igen természetesenjelenik meg a valaki ellen szóló votívmisék keretében.) A közösség világi szükségleteit kielégítő votívmiséknek mind pozitív, mind negatív változata / a benedikcióhoz ésexorcizmushoz hasonlóan  lényegében mágikus szolgáltatás, és a kétféle irányulású liturgia  csakúgy mint a 20.századi ortodox jóra adottavagy rosszra adott misék  azonos tudati síkon megjelenő alternatívái, tükörképei egymásnak; igy vélekedik elemzésébenLittle is, az előbb említett április 25-i rogációs körmenet kapcsán.

Visszatérve a clamor rituáléjára, ez a különbözo frank apátságokból származó adatok szerint átok mondása a vétkesekre. Bernard cluny-i szerzetes 1075-ös műve:Quomodo fiat clamor pro tribulatione ad populum sive ad deum szerint például ima, hogy a gonosztevo térjen észhez, illetve Isten a gonoszt változtassa jóvá. A bűnös távollétében fejére olvassák tetteit és imában büntetését kérik, ami általában //–// legalább aclamor záradékában //–// átok formáját ölti. Mindenféle baj esetére kialakultak a különböző //–// 8//–//13. század között használt //–// clamorformulák, amelyek lehetnek átkok változatos füzérei is, vagy maga a 108. (109.) //„//átokzsoltár//“// képezheti gerincét. Beléjük épültaz Ószövetség (főleg Deuteronomium és Zsoltárok) bőséges, illetve az Újszövetség kissé szegényesebb, de létező és keresztény hivatkozási alapként mindeképpen felhasználható átokkészlete is.

A clamor //–// mindenütt, ahol gyakorolták //–// egybefonódhatott egy másik //„//mágikus//“//rituáléval: a szentek illetve ereklyék megalázásával. Ennek során a szent helyet holta utánpatronáló védőszentnek az oltár alatt vagy az oltárban tartott ereklyéit, esetleg szobráta földre helyezve (és arccal a földre borulva) átkokat szórtak a béke megsértőire, a szerzetesek közösségének ártókra. Ez a 10//–//11. században elterjedt rítus tartalmazza a mágikus kényszerítés elemét is: a földön hagyták a szobrot, míg a szent nem teljesítette kívánságukat. Előfordult, hogy összeverték az ereklyéket őrző oltárt, szemrehányásokattettek a szentnek: //„//Miért nem védesz bennünket, szent úr… Elfeledkeztél rólunk…

A clamor rituáléja böjttel, mégpedig a Csíkból ismert mágikus böjttel, ráböjtölésselis kapcsolódhatott, mint ez Little sok példája bizonyítja. A clonard-i apátság szerzetesei például a tolvajra böjtöltek, míg meg nem találták; vagy az eretnekek haláláért kezdtek böjtöt és imádkoztak, míg elnyelte őket a föld.^[1031] A clamor nemcsak a szerzeteseket ért sérelmek megbosszulására, helyrehozására szolgált; laikusok is kérhették a rítus elvégzését. Ahogy ma Csíkban: //„//megcsináltathatták//“//, //„//megmiséztethették//“// közösségük ellenük vétő tagjait. Az egyéni/laikus és a közösségi/papi clamor együtt is, külön-külön is végbemehetett. Little leír egy laikus clamor-rituálét, amely az ereklye-megalázással összefonódva vittek végbe: a parasztok az állatok kötelével jöttek a templomba, a szerzetesek a szent szobrát a földre helyezték és addig tartották lent, amíg benem teljesedett átkuk.

Az átokra mint liturgikus fenyegetésre már a clamor-rituálé standardizálódása előtt, a 6//–//7. századból is van adatunk. Szinte a 20. századi csíki szomszédsági fenyegetődzéseket idézi egy 6. századi történet Franco aix-en-provence-i püspök és Childericus király közti konfliktusról: a püspök átokmisét tart az egyházmegyéjétmegkárosító király ellen, mire az beteg lesz, és visszadja az egyháznak, amit elvett.

Little több hasonló //–// legtöbbnyire az egyház tolvajának megbüntetéséről szóló //–// történetet idéz a 6//–//7. századból.  Végig a 8//–//13. századon át feltűnően sok a tolvajokátokkal szankcionálása, megfenyegetése. Thomas a késő középkori Angliából is ír leeseteket, amikor a templomok vagy kolostorok a tolvajokat, kölcsönök vissza nem fizetőit átokkal bosszulták meg, nyilvános átok-rítusban fenyegették.

A rituális átkok részint a sértettek bosszúvágyát elégítették ki: a sértő megbetegedett, meghalt, állatai elpusztultak, lesujtott az igazságszolgáltatás. Máskor a fenyegetőfigyelmeztetés szerepét töltötte be a clamor: az átok beteljesülése nélkül helyrejöhetetta kár, helyreállt az egyensúly a sértő és sértett között, lett légyen az magánszemély vagyegy kolostor közössége. A Gurevics által //„//népinek//“// minősített clamor-esetekből világos, hogy a parasztokat patronáló szentet, akinek révén az átok lesújtását remélték ember-társaikra, igazságosztó úrnak képzelik el, aki a saját vagy patronáltjai sérelmeiért áll bosszút; megbetegíti például a templom vagy a parasztok birkáit elrablót, vagy odaragasztja a kezét a kerítéshez (vö. az ismert, tolvaj megfogásáról szóló hiedelemmondával!). Tours-i Gergely írja egy tolvajlásügy kapcsán: //„//Az Úr kegyetlenül bosszút áll szolgáiért//“//. A clamor lényege szerint tehát ugyanúgy isteni igazságszolgáltatás, mint a csíki boszorkányság rendszerben működő papi átok; és egyaránt szolgál az egyént értkárok helyrehozatalára és a szociális rend fenntartására, helyreállítására.

Csíki adataink a papi mágiának egy, a clamor rítusánál kevésbé legitim formájára isutalnak: mégpedig a betegséget, halált hozó fekete mise celebrálására. Számomra  éstalán az olvasó számára is meglepő módon erre is található párhuzam a nyugati egyház középkorában. Klaus Schreiner kutatásai szerint az egész nyugati középkort végigkísérte az élőkre mondott halotti mise papi szolgáltatása, illetőleg az ima kereteibenhalált hozó átok mondása, a (német nevén) Totbeten, vagy Mordbeten gyakorlása //–// vagyis ennek sűrűn előforduló tiltásai a klérus számára a 694-es toledói zsinat óta egészena 16. századi protestáns kommentárokig (például Luther vagy Kálvin részéről). Ez hivatalosan el nem ismert, de létező gyakorlatra vall. Előfordult, hogy (élő személynek)ravatalt is állítottak fel a templomban, afölött énekelték a halotti misét.

 Ennek egyikleggyakoribb szövege szintén a 108. (109.) zsoltár volt, amit több esetben Jézus átok-szavaiként értelmeztek. A még élőkre mondott halotti mise nem más, mint közönséges fekete mágia, amit más, ugyanilyen //„//közönséges//“// mágikus cselekedetek is kísérhettek, például ráböjtölés, vagy az átokmise alatt a megátkozni kívánt személy viaszfigurájának az oltárra helyezése, vagy olyan mágikus fokozások, mint például a halotti misehétszeres, vagy tízszeres ismétlése. Sőt mitöbb, a klérus nem csak laikusok megrendelésére, hanem önmaga kiszolgálására is celebrált halált hozó misét. Legalábbis egy 13.századi exemplum tanusága szerint szerzetesek nem szeretett apátjuk hamari haláláért imádkoztak: //„//rogemus Dominum quod cito moriatur//“//. Szintén 13. századi adatok szerint a Mordbeten specialistái a kolduló barátok voltak (vö. a halált hozó átokimát vállaló román kalugerekre vonatkozó csíki híradásokkal).

A késő középkor spirituálisabb kereszténysége //–// az idő előtti halál elkerülésének, a halálra való felkészülésnek a propagálásával //–// végképp diszkrepanciába került a halotti mise mágikus szolgáltatásával,az mégis sokáig fennmaradt. Bizonyára az átok, fekete mágia szilárd népi hagyományai lehettek a háttérben (olyasféle kettősségével azegyházi és laikus hagyománynak, ahogy azt a 20. századi Csíkban tapasztaltuk). A fentemlített egyéb átokrítusok vizsgálói, Little is, Gurevics is felvetik a népi és egyházi rítusok kettősségének kérdését, ami már csak a leírt esetek szereplőinek vizsgálatával ismegállapítható. Little archaikus ír hiedelmek és rítusok korai ír kereszténységbe olvadásáról beszél, mégpedig mind az átkozódás népi formái, mind a mágikus, fekete böjtkapcsán (mindkettő franciaországi elterjesztésében kimutatja az ír misszinonáriusokszerepét). ^[1041] Egyetérthetünk Little abbeli véleményével, hogy a különböző európai népiátokhagyományok igen elterjedt, talán univerzális jelenséget takarnak, ami mentális keretét adta a formálisbb, tanult vallásos átkozódásnak. A párhuzamos népi rendszerek természetesen folyamatosan megvoltak, a kölcsönhatások változatos fonadékai kötöttékőket össze a rituális formákkal. A középkori, kora újkori falusi társadalmakban az átoknak, mint (ahogy Eva Labouvie kifejezi) a verbális konfliktusszabályozásnak az eszköze igen nagy //–// nemcsak vallásos kontextusban, hanem általában is. Labouvie vizsgáljapéldául ennek a különböző nyilvános formáit, amelyek a boszorkányság rendszerétől függetlenül is léteztek, de annak is fontos szervező alkotórészei. Thomas az angliai boszorkányságról írván foglalkozik az átkozódás kora újkori falusi társadalmakban és ezzel összefüggésben a boszorkányságban betöltött szerepével, konkrét példákkal világítván meg például, hogy hogyan mennek át a //„//szomszédsági//“// átokesetek boszorkányságba.

Az egyházi kultúrából eredő rituális átkok is helyet kaptak a népies, laikus gyakorlatban. Kora újkori német, angol, ír példákat említenek a fent említett kutatók, protestáns eseteket is: hét napig minden reggel és este mondott formulákat, az átokzsoltáregyéni recitálását. Egy anglikán paraszt az utcán térdelve (mint fent említett csíki emberünk), az összegyűlt tömeg füle hallatára kívánta szomszédjának, hgy az Isten őt ésállatait veszítse el, vagy felesége és gyermekei térden csúszva járjanak. Walesben egyházlátogatási jegyzőkönyvek tanúskodnak felebarátaiknak átokimával halált vagy himlőtkérő emberekről.

A középkor Nyugat- és Közép-Európájában a laikus és egyházi formák párhuzamosan éltek. Mint a fentiek tanúsítják, Kelet-Európában fennmaradt az újkorig a rituálisátok laikus és egyházi rítusainak kettőssége. E kettősség fényében természetesnek látszik, hogy ahogy az átoknak van egy papi, vallásos formája, a boszorkányság népi rendszerének //–// amely oly nagy mértékben épül az átkozódás közösségi formáira //–// is van egypárhuzamos, papság bevonásával gyakorolt változata. A két réteg formakincsében semfüggetlen egymástól; mint láttuk, Csíkban vannak rituális, nyilvános átokrítusok, amelyek részei a boszorkányság rendszerének is. Másrészt itt a papság mindennapi //„//mágikus szükségletekben//“// kiszolgáló szerepe a halált, betegséget okozó rontásra is kiterjedt, illetve: az áldás és átok ambivalens, ordália-jellegű rendszerébe ez az archaikus lehetoség is betagozódott. Nyugat- és közép-európai adataink fényében a pap által kézbentartottistenítéleti és divinációs rendszerekre, papi átokra utaló csíki adatok hátterében valósgyakorlatot tételezhetünk fel, akár még a jelenben is.

Sok tehát az igen pontos megfelelés a mai ortodox hatósugarú vallásos//–//mágikusgyakorlat és a nyugati egyház középkori rituáléi, valamint a nyugati kereszténység területének középkorban //–// esetlegesen a kora újkorban //–// még élő népi formái között. Azortodox liturgiatörténet //–// még hátralévő //–// kutatása előtt is nagy valószínűséggel megállapítható, hogy e pontos megfelelések oka az, hogy az ortodox kereszténység (legitimvagy illegitim formákban) az újkorig fenntartotta a Nyugat-Európában már kiveszettrituális formákat. Noha ezeket itt többek között éppen az ortodox papi gyakorlat őrizte meg, kevéssé beszélhetünk sajátos kelet-európai vagy ortodox jellegzetességekről, bártermészetesen számolhatunk időbeli eltolódások vetületeként és mindenféle kulturális találkozás eredményeképpen létrejött helyi sajátságokkal, különbségekkel is.

Az egyházi rítusok nyugati példáit látván még világosabb, hogy itt egy valóságosan, papok által működtetett vallásos rendszerbe illeszkedett bele a népi boszorkányságrendszere, két, a sérelmeket különböző módon szankcionáló, a közösség szociális, erkölcsi, etikai egyensúlyát megbontókkal szemben különböző módszerekkel lesújtó rendszer, amelyek azért fonódhattak könnyűszerrel össze, mert mindkettejük közös eleme aközösségen belüli, emberek által okozott kár és az ezáltal felborult morális rend helyreállítása. Tegyük azonban hozzá: a nyugati középkori példák fényében úgy látjuk, a papok által véghezvitt átokrituálé, a megcsináltatás csíki rendszere boszorkányság nélkülis létezhet (mint ahogy a népi átkozódás rendszerei is létezhettek boszorkányság nélkül). Boszorkányság //„//nélkül//“// is eljárhatnak például a tulajdont megsértők ellen (ez volta nyugati clamor-esetek leggyakoribb indítéka!); láttuk, Csíkban is milyen fontos szerepe volt a tolvajok megcsináltatásának.

 Boszorkányságról akkor van szó, ha //„//belép//“// arendszerbe az egyéni bajok rontással való magyarázata, tehát egy rontó képességgel bíró egyén feltételezése, amikor tehát a rontással okozott bajokat bosszulják meg átokkal, akár pap mondja azt, akár laikus. Ez így van Csíkban ma, és ezért tételezzük fel egy (magyar) népi boszorkányság és egy (román) papi átokrituálé összeolvadását. (De nem tudjuk, hogy például volt-e hasonló román//–//román összeolvadás, tehát volt-e a magyarhoz hasonló rendszere a román népi boszorkányságnak, vagy ott egy clamor-szerű intézmény minden ilyen irányú szükségletet ki tudott elégíteni?)

Ezeknek az istenítéleti rendszerekbe tagozódó átok//–//áldás rítusoknak fontos ideológiai bázisa volt a bűn, büntetés és igazságszolgáltatás archaikus, mondhatni ószövetségifogalma, amit a nyugati kereszténység előbb kivetett magából, mint a keleti. De hogyaz ortodox keleten e rendszerek tovább fennmaradtak, ahhoz bizonyára sok egyéb tényező is hozzájárult. Ezekből itt //–// a vizsgált és bemutatott anyag kapcsán //–// kettőt tudok megemlíteni. Az egyik az ördög szerepének nagyobb fontossága a keleti liturgiában, dogmatikában. Ezzel összefüggésben az ortodox Kelet-Európában a paraszti világ-képet, a néphitet, a boszorkányhiedelmeket szoros kapcsolat fűzi az egyházi demonológia ördögképzeteihez.

 A csíki boszorkányhiedelmeknek archaikus sajátsága az elevenördöghit, a megszállottság képzetei és az ördögűző gyakorlat. Nyugat- és Közép-Európában a 16//–//17. század volt a boszorkányhitbe nyomuló ördögképzetek, és a rontás ördögi megszállottsággal való azonosításának fő időszaka. Itt ez //–// talán az ortodox szomszédság miatt? //–// fennmaradt, vagy újra megelevenedett. A boszorkányságtól függetlenül, mai napig kórok és betegségmagyarázat a csíki falusiak körében is az ördögi megszállottság, ördögöt űzetni ugyanúgy román szerzetesekhez, papokhoz mentek, mint afent ismertetett egyéb ügyekben. A pap szüntelen harcot folytat az embereket befolyása alá vonni törekvő Sátánnal, mindennapi gyakorlatához tartozik az embernek és környezetének megtisztítása áldással, szentelményekkel az ördögtől és ördögitől.

A másik tényező az ortodox papságnak egy kitapinthatóan //„//népközelibb//“// attitüdje;talán nagyobb készsége a nép konkrét, mindennapi, ha úgy tetszik mágikus igényeinekkielégítésére, a szemtől//–//szembe kapcsolatokon, érintkezésen //–// konkrét érintésen //–// alapuló mágikus módszerek alkalmazására. Sándor Attila idézi sövényházi (református) magyarok véleményét, akik a román papok szolgáltatásait //–// szluzsbáit //–// igénybe veszik:

Ezektől az egyház részéről //„//babonásnak//“// mindősített módszerektől a nyugati benedikció- és exorcizmus-rituálékat a kora újkor folyamán megtisztították, mára jószerivelmár maguk a megtisztított rítusok is eltűntek. Az ortodox papság e szolgáltatásaira úgylátszik, még igény van a római katolikus magyarság részéről is, és ezt a magyar papoktól esetleg nem kapja meg. Nem véletlen, és mindenesetre elgondolkoztató, hogy sokan

//–// Csíksomlyó szomszédságában! //–// nemcsak rontásért, vagy ördögöt kiűzetni, hanem//„//közönséges//“// gyógyulásért, házi áldásért is a román kolostorokba mennek.

Ami a románságot illeti, a fentiek alapján még egy érdekes, ortodoxiával kapcsolaos összefüggés körvonalazódik. Az európai boszorkányüldözés kutatása során megfogalmazódott az a vélekedés, hogy a középkori egyház mágikus szolgáltatásainakmegszünte mintegy lökést adott a boszorkányság felvirágzásának és a boszorkányüldözésnek (nyugaton). Az ortodox Kelet-Európában //–// vagy legalábbis Románia ortodoxterületein //–// egyrészt fennmaradtak e szolgáltatások, másrészt nem volt hivatalos boszorkányüldözés. A fent leírtak fényében nagyon is természetesnek ítélhetjük, hogy aboszorkányság népi rendszerében szerepet vállaló ortodox egyház illetve papság nemüldözött boszorkányokat. A fő ellenség itt a Sátán volt, ő ellene fordították a papokegész létező rituális és eszmei fegyvertárukat. Ennek következtében ők maguk előbbnyerték el az //„//ördög ügynöke//“// reputációt, mint klienseik, akik //–// szemben az ördöggel ismanipuláló papokkal //–// közönséges halandók bármiféle hiedelemattributum nélkül, ebben a konstellációban tehát nem lehettek semmiféle demonológiai indítékú üldözés célpontjaivá.