Varga Géza

Az utóbbi százötven évben a magyar õstörténet-kutatás elsõrendû kérdésévé vált, hogy milyen nyelven is beszéltek a hunok: magyarul-e, vagy valamilyen más nyelven? Hunfalvy pálfordulása elõtt a kérdés ilyen súllyal azért nem volt napirenden, mert középkori krónikásaink a magyarokat a hunok leszármazottainak tekintették és a korábbi nemzedékek még természetesnek gondolták, hogy ugyanazt a nyelvet beszéltük, mint hun õseink. Ma már bátorság és egzisztenciális függetlenség szükséges a hagyományos álláspontot alátámasztó adatok felmutatásához.

A hun nyelv besorolására irányuló erõfeszítések során a szerzõk változatos elméleteket dolgoztak ki. De Guignes, Klaproth, Ritter, Koskien, Németh Gyula és mások szerint a hunok törökök. Bicsarin, Neumann, Shiratori és mások szerint mongolok. A török-mongol nyelvcsaládhoz sorolja õket Pelliot, Franke és Grousset. Finnugornak tartja az európai hunokat Vivien de Saint Martin, Ranke és Neumann, szlávnak Veszelin, Hovajski és Zabelinj, germánnak Müllenhoff, Fick, Hoops és Much, végül kaukázusinak Jelic és Mészáros Gyula. E feltevések részben napjainkig tartják magukat, anélkül azonban, hogy meggyõzõ választ adnának a kérdésre.

A finnugrista történetírás makacs törekvése a hunok magyarságának kétségbevonására mindeddig eredménytelen maradt. Bár igen sok tanulmány született e cél érdekében, még nem bukkant fel bennük olyan érv, amely miatt a krónikáinkban ránk maradt hagyomány világos állítását kétségbe kellene vonnunk. A közgondolkodásban azonban – jórészt a huzamos ideje téveszméket terjesztõ egyetemi oktatásnak köszönhetõen – sikerült zavart kelteni.

Melyek ezek a tévtanok?

Például a hunok iráni nyelvûségérõl vallott nézet, amely ugyanolyan bizonytalan alapokon nyugszik, mint a többi elmélet. Legutóbb a mélyen tisztelt és nagy tudású iranista, Harmatta János professzor a Bóna István által 1993-ban kiadott kötet fényképein több ékszeren hun feliratokat vélt felfedezni, ezeket iráni nyelvûnek határozta meg, és el is “olvasta” õket (Harmatta/1997). A tudóstársadalom azóta is mélyen hallgat arról a bárki által ellenõrizhetõ tényrõl, hogy e fényképeken a Harmatta János által “megfejtett” hun feliratoknak nyoma sincs.

A leggyakrabban emlegetett álláspont szerint a hunok nyelve török volt. A fennmaradt hun nyelvemlékek azonban nem felelnek meg ama képnek, amit nyelvészeink az (õs)török nyelvállapotról alkottak, sõt a reánk maradt szóanyag egy részének kifejezetten nem-törökös a hangalakja.

Török szavak nem kezdõdhetnek mássalhangzó-kapcsolattal, ezért nem török szó a (Priszkosz által megõrzött és sokáig hun szónak tekintett) “halotti tor” értelmû strava és nem török szó a hun Szkottasz neve sem. Ha ezek idegen eredetûek voltak, akkor török nyelvûek számára a kiejtésük csak valamilyen magánhangzó-elõtéttel vált volna lehetõvé. Jellemzõ sajátossága a török nyelveknek a kettõs mássalhangzó hiánya, ezért nem török név az Attilasz és az Ellák sem. Mivel sem az õstörökben, sem az ótörökben szó nem kezdõdhetett “1”, “r” és “v” hangokkal, nem lehetett török személynév Laudarikusz, vagy Rougasz neve, és nem lehetett török szó a Jordanesnél megõrzött var helynév sem.

E fennmaradt szóanyag alapján csak bizonyos negatív megállapításokat engedhetünk meg magunknak, miszerint a hunok nem lehettek török, mongol, vagy iráni nyelvûek. (Moór/1963 /64)

A hunokkal valaha kapcsolatban állt kínai és germán nyelv jövevényszavai alapján esetenként következtethetünk a hun nyelvre is.

A feld "föld" és Dolmetscher "tolmács" a németben keleti jövevényszó. Az elõbbi a magyarból származhat, mert máshol nincs megfelelõje – s ez arra utal, hogy a hunok magyarul beszélhettek. Az utóbbi valamelyik sztyeppi, törökös szervezettségû nép nyelvébõl való (megtalálható a hun-utód ujgurok nyelvében is), s egykor magas méltóságot jelölt. Az is felmerült, hogy végsõ soron mitanni (azaz hurri) eredetû lehet. (Vö. Bárczi/1991/312, Németh/1990/371!)

E szavak a germán nyelvekbe akkor kerülhettek, amikor a germánok a Hun Birodalom segédnépeiként átvették a hun államigazgatás szóhasználatát: a tartomány- és a tisztségneveket. Fontos körülmény, hogy a hunok nyelvében talált és törökös jellegûnek tekintett szókészlet (mint pl. a méltóságnevek rendszere) nem tartozik az alapszókincshez, hanem (ahogy a tolmács esetében is láttuk) a sztyeppi uralmi rendszerek által egymásnak átadott, végsõ soron közel-keleti eredetû mûveltségszavak ezek. Belõlük a hun nyelv eredete nem határozható meg, csak a sztyeppén uralkodó nyelvi divatra engednek következtetni. Az elfogadott nézet szerint az egymást követõ sztyeppi népek átvették a korábbi adminisztráció szóhasználatát. Így jártak el a török népek is, amelyek szintén az elõdeiktõl (a zsuan-zsuanoktól és a hunoktól) származó szókészletet használták. Ez esetben azonban a törököknél és a hunoknál egyaránt megtalálható méltóságnevek és személynevek nem török nyelvi hatást bizonyítanak a hunoknál, hanem hun nyelvi hatást a törököknél. Ezért a törökös jellegûnek tekintett hun szavakból nem következik a hunok török nyelve.

A jücsen szavak listája a Jin Shi (A Jin-dinasztia története) címû 135 kötetes mû függelékébõl, a Jin Guo-yu Jie (A Jin nyelv magyarázata) c. kötetbõ1 származik, amely a mongol Yuan dinasztia (1206-1368) utolsó éveiben keletkezett. A jücsenek azon mogher törzsek leszármazottai, amelyek a 4. század vége felé, az Északi Wei dinasztia alatt – amikor nomád népek tömege telepedett le Észak-Kínában – több mongol nyelvû (pl. szibe és kitan), valamint koreai törzset hajtottak uralmuk alá. Hosszú együttélésük eredményeképpen a mogher és a szibe nyelv is átalakult, s ennek során kölcsönösen átvették egymás szavait. A szibék végül beolvadtak a mandzsukba, néhány fennmaradt szavuk alább látható (1. ábra). Amikor 668-ban a Tang-dinasztia seregei meghódították a Koreai-félszigetet, a mogherek egy része az újabb hódítók elõ1 más vidékre (végül talán a Kárpát-medencébe) vonult, a helyben maradottak neve meg jücsenre változott. A jücsen szójegyzék 125 szót tartalmaz, köztük címeket, törzs- és nemzetségneveket, valamint természeti jelenségek és tárgyak neveit is.

A szójegyzék arról tanúskodik, hogy az ázsiai Hun Birodalomnak már a keletkezési helyén is lehettek magyar, vagy magyarral rokon nyelvû népei. Hiszen bárhol éltek is a nomád mogherek a Kínától északra esõ hatalmas területeken, mindenképpen beletartoztak az ázsiai Hun Birodalomba. A mogherek – esetleg több hullámban – eljuthattak a Kárpát-medencébe, s e vándorlás megmagyarázná a magyar nyelv mongol jövevényszavait is, amelyekkel a nyelvészeink eddig nem nagyon tudtak mit kezdeni.

A hunok nyelvével foglalkozó tanulmányok rendszerint megemlítik a Priszkosznál fennmaradt kamosz, medosz és strava szavakat, amelyekrõl azonban utóbb kiderült, hogy nem eredeti hun szavak.

Fontosabb ezeknél a Jordanesznél (Getika LII. 269) fennmaradt ama Dnyeper-vidéki(?) hun város neve, amelybe a hunok maradékai Atilla halála után visszavonultak. E városnév a fordítástól függõen Hunnivár, vagy Vár alakú. (E kérdést ma nem tudjuk eldönteni, de a vár szó mindkét esetben figyelembe vehetõ. Az utóbbi esetben a “hunnivar” fordulat azt jelentené, hogy “a hunok nyelvén Vár”.) A vár szó elõfordul Mózesz Khorenacsinál is, aki a kaukázusi hunok fõvárosát Varacsánnak mondja. Mai helyneveink között is megtalálható az ennek megfelelõ Várkony, amely az avarként emlegetett avarhunok, vagyis várkonyok emlékét õrzi (a vár és az avar genetikusan összefügg). A vár szó tehát biztosan összeköti a hun és a magyar nyelvet.

Nagy Géza (1897) említi a 350-450 körül élt Fausztusz Byzantinusz örmény történetírónál fennmaradt Vatna, más változatban Vadon szót, amely a masszagéta-hunok nyelvébõl való, s a Kaszpi-tó partvidékén elterülõ pusztaság neve. Ma is használt, jól érthetõ szavunk.

A masszagéták királyi családja örmény források szerint az ázsiai hun dinasztiából származó párthus Arszakész leszármazottja, akinek nevében a magyar uraság/ország szó rokonát tisztelhetjük. E szót méltóságnévként használták a párthus uralkodók, ahogyan az a magyar szó jelentése alapján várható is.

A hun népnév a magyar hím, kan szó rokona s a sztyeppi népnevek rendszerint “férfi” jelentésû szavakra mennek vissza.A hun nevet az onogurból származtatott s az idegenek által ránk alkalmazott hungar “hun har(cos)” névben ma is használjuk. (Varga/2001/227)

Megengedik a hun és a magyar nyelv azonosítását, vagy rokonítását a hun személynevek is. Attila nevének jelentése gót nyelven atyácska, de egybecseng a magyar atya szóval is. Ellák neve az Árpád-korban is használt magyar név. Onogeziosz “Hungéza” a hunok vezére volt, akinek a nevét ma is értjük, ha tudjuk, hogy a Géza név a jabgu, gyevü méltóságnév rokona (Czeglédy/ 1985/64). A Csaba névben pedig a szabírhunok népneve maradt ránk (Varga/2001/87).

E néhány szó önmagában kevés lenne a hunok nyelvének minden kétséget kizáró meghatározásához; az azonban nyilvánvaló, hogy hun hagyományunkat az ismert nyelvemlékek kifejezetten megerõsítik.

Az újabban felbukkant rovásírásos emlékek a hagyományt kifejezetten alátámasztják Legteljesebb összefoglalásuk 2001-ben jelent meg (Varga/2001), közülük most csak néhányat említünk.

A rovásjelekkel írt hun nyelvemlékek az alábbi két csoportra oszthatók.

Az egyik a hun tárgyakon található hieroglifák (értsd: vallási szimbólumokból alakult képszerû szójelek, azaz “szent vésetek”) sora. Jellemzõen magányos jelek, vagy két jelbõl álló ligatúrák.Csupán a sopronkõhidai avarhun felirat áll három hieroglif jelbõl.

A jelformák mitologikus képvilága mellett a kis jelszám és a jelek gondos elhelyezése is vallásos jellegû (szimbólumszerû) alkalmazásra utal. A hieroglifák formailag a székely rovásjelekkel egyeztethetõk, ezért gondoljuk, hogy a székely írás jelenti a kulcsot a megszólaltatásukhoz. A hieroglifákat betûírásként, magyarul elolvasva nem kapunk értelmes szöveget, szójelekként olvasva azonban beszédessé válnak. Azokat a szóértékeket használhatjuk a megszólaltatásukhoz, amelyeket korábban a székely jelek képvilága, a világmodellekben betöltött szerepe, valamint a kínai és más szóírásokban található hasonló jelek alapján az akrofónia figyelembevételével következtettünk ki.

Szójelkénti elolvasásuk jogosságát leginkább a sopronkõhidai rajzot kísérõ felirat igazolja. Az Északi-sarkon elképzelt világoszlopot ábrázoló karcolatot joggal kíséri a “magas õs sarok” felirat: ugyanaz a vallásos motívum jelenik meg a képen is, mint a szövegben.

A hun írásmaradványok másik, betûírásos csoportját két emlék: a budapesti jelvény és a tolna megyei súly felirata alkotja.

E hun bronzdísz ismeretlen lelõhelyrõ1 származik, jelenleg e sorok írójának tulajdona. Elõzõ1eg Fekete Andrásé volt, aki 1997-ben vásárolta Budapesten egy éremgyûjtõk által szervezett összejövetelen. Az avar kor elõtti technológia alapján a bronzdísz hun kori, azaz nagy valószínûséggel hun.^[13] A cikáda alakú jelvény formája egyedülálló, a korban szokásos cikáda alakú fibulákétól eltér (2. ábra).

A bronzdísz alján az Északi-sarkon elképzelt világhegyet szimbolizáló négy “s” (sarok) rovásjel látható. A hunok hasonlóképpen (hegyek egymás fölé helyezett sorával) jelölték az Északi-sarkot, de a három hegybõ1 álló változat gyakoribb. A sarok szimbólum feletti, három rovásbetûs éSZAK felirat értelme ennek megfelel, a kép és a felirat egymást magyarázza.

Türk nyelvû szövegre nem gondolhatunk, mert a középsõ jel a türk írásban ismeretlen.

A Közép-Európában a III. századtól a VIII. századig használt közönséges germán rúnaírásban a balról elsõ jel “i”, a második “ng” hangértékû. A harmadik jel a VIII. századot követõen bukkan fel Svédországban, ahol a “p”, “b”, vagy “mb” jelölésére szolgált. Nincs okunk összeolvasni ezeket a germán hangokat, mert semmilyen értelmes szöveget nem adnak.

Mindhárom betû szerepel a görög ábécében, a jelvény rövid feliratát görögül olvasva azonban az iak hangalak adódik, aminek szintén nem találom az értelmét.

A jelvény a székely betûkkel jobbról balra olvasva sem ad értelmes szöveget. Mivel nem rováspálcáról van szó, amelyen a jobbról kezdett olvasás indokolt lenne, ezért – a sopronkõhidai avarhun sótartó példája alapján – megpróbáltam balról jobbra haladva értelmezni a jeleket.

Balról elsõ a székely rovásírás “sz” jele (3. ábra). A ma használatos függõleges vonalhoz képest e bronzba vágott hun jel kissé balra dõl. Hasonlóan a Kapossi Sámuel 1700 körüli, Bél Mátyás 1718-ból származó és Oertelius 1746 elõtti betûsorában, a nagybányai református egyház anyakönyvébe 1820 körül bejegyzett székely ábécében látható, valamint némelyik türk, lüdiai és likiai “sz” betûkhöz.

A jelvény középsõ jele (4. ábra) a székely “a” (Anat, anya) rovás betûvel azonos.

A harmadik (jobb oldali), kétfogú fésûnek nevezhetõ hun jel már nehezebben azonosítható, bár ugyanilyen “ö/õ” jel ismert az 1501-bõl származó csíkszentmártoni feliratból (5. ábra), valamint egy kurzívabb változat szerepel a Bél Mátyás (1718), Szentkirályi Sámuel(1730) és a nagybányai református egyház (1820) által feljegyzett betûsorokban is. Az “ö/õ” hangok jelölése azonban a különbözõ székely írásemlékekben korántsem egységes, 5-6 teljesen eltérõ alakváltozat ismert. Kájoni “ö” betûje például Marsigli rovásnaptárában és a nikolsburgi ábécében is “ü” hangot jelöl.

Ezek a jelenségek összhangban vannak azzal, hogy maga az “ö/õ” hang is viszonylag késõn alakulhatott ki a magyar nyelvben. Például a latin-magyar betûs iratokban még néhány évszázaddal ezelõtt is Körmend nevét idõnként Kürmendnek írták (s nyilván így is ejtették). Aligha lehetünk tehát bizonyosak abban, hogy ez a rovásjel a hun korban is az “ö/õ” hangot jelölte.

A harmadik jel esetében a hangalak és a jelnév tisztázása végett a formai párhuzamokhoz kell fordulnunk. Ilyenek az orchoni türk “k”; a germán “b” bjarkan “nyirfa” rúna; a kínai fou “big mound, earthen hill”; sõt az “ökör” jelnevû föníciai alef betû és a latin “k” is (5. ábra).

Kétfogú fésûre hasonlít az “ö/ü” elõtt és után írható orhoni türk “k” (azaz az “ök”, “ük”, “kö”, “kü” szótagcsoport) jele. E szótagcsoportot a jenyiszeji türk írásban az élére állított két hegy rajza jelöli, s e képszerûbb grafikai változat hozzásegít bennünket a fenti hun jel megértéséhez. A két élére állított hegy ugyanis a székelyben az “m” (magas) jele. Az – esetenként élére állított – hegyek sora a magyar népi képjelek között és egy hun szíjvégen is az égbe vezetõ út, a világhegy szimbóluma (Varga/1998 4., 10., 15. ábra).

A fibula harmadik jele tehát valamiféle kiemelkedésre, sziklára, hegyekbõl álló lépesõre, a magasba vezetõ útra utal.

A germán rúnaírás északi (svéd, norvég) változatában szintén található egy kétfogú fésû alakú “p/b/mb” jel. Ennek a dán meg a korai (közönséges) jelsorban ugyancsak az élére állított kétcsúcsú hegy felel meg. A jel neve Jensen szerint bjarkan, ami Bernáth István tájékoztatása szerint “nyírfa” jelentésû, a nyírfa pedig a sámánhitû népeknél a sámánavatás során az égbe vezetõ utat szimbolizálja. A nyírfát e szertartások során gyakran helyettesítik létrával, de akkor ezt a létrát is nyírfának nevezik. Azaz joggal gondolunk arra, hogy e germán bjarkan is az égbe vezetõ út (létra, vagy lépcsõ) jele.

A kínai fou “nagy domb, földhalom” egyik változata (Karlgren 1957/1108/b jele) három élére állított hegy, a 1108/c változat pedig egy háromfogú fésû (5. ábra).

A képszerû – tehát az élükre állított és megszemélyesített hegyeket ábrázoló – jelek neve a fenti hangalakok, jelnevek és képek alapján a kõ lehetett.

A lineáris változatot, a “kétfogú fésût" azonban egy ökör hátgerincének és két szarvának is értelmezhették (olyasféle megfontolással, mint ahogy a hegyeken tisztelt Baál állított maga helyett bika alakú utódot). Így feltehetnénk a lineáris jelváltozatok esetében az ökör jelnevet is (vö. török öküz “ökör”) – ha az ökör az “ük úr”, “ék úr” összetételbõl alakult ki és hegyes szarvai miatt egy (hegy)isten szimbóluma volt.

A fibula harmadik jele (a “kõ”, “Ük kõ”, “Ük úr”, vagy “ökör” hieroglifa) a hunoknál talán még a “k” hangot jelölte, akár késõbb a türköknél, vagy a latinban ma is. Idõvel (a hun kor után?) azért változhatott meg a hangalakja “ö/õ”-re, mert a székelyben fölös számú “k” jel volt (ma is kettõ van), de “ö” betû egykor talán nem volt.

A magyar nyelv fejlõdése (az “ö” hang elkülönülése) kikényszeríthette a kõ (ökör?) jelének “ö” betûként való alkalmazását. Ez a türk szótagcsoport-jel a magyar kõ, ük, ökör szavak jelölésével összefüggésben alakulhatott ki.

A fibula három jelének betû szerinti olvasata eszerint szak, amely “terület, ország” jelentésû és az észak (éj szak “az éj birodalma”) összetételben ma is használjuk. A feliratot talán szakõ “szent kõ” alakban is olvashatnánk az obi-ugor sanki "nagy isten" alapján és ez az északi sarkon elképzelt és a fibulán ábrázolt megszemélyesített világhegy miatt logikus is lenne.

A sza + kõ “szent kõ” értelmezést erõsíti a rokon szakáll szó “üstökös fénycsóvája”, “bizonyos növények termésébõl kiálló szálak együtt”, “tajtékpipán lévõ mocsok”, “öreg ember”, “a kenyér púpja”, “a kémény párkányzata alatt lévõ, kiugró téglasor” jelentésbokra, amely vagy megszemélyesítésre vagy kiemelkedésre utal. Az Északi-sarok (a világoszlop) pedig megszemélyesített, Istennel azonosított kiemelkedés.

Valószínûbb azonban az észak olvasat, amely e szakõ és szak fejleménye. A hangzóugratás szabályai szerint ugyanis az “e/é” kezdõhangot a szak elé olvashatjuk – azaz a hun jelvényre az éSZAK szót írták magyarul, székely rovásírással.

Gondolatisága alapján a cikáda alakú jelvény uralkodói szimbólum is lehetne. Egyszerû kivitele miatt azonban valószínûbb, hogy katonai rangjelzés volt. A vitéz temetésekor a jelvényt a korábbi lecsüngõ helyzetébõ1 felfelé fordítva helyezték a sírba, hogy a halott lelkének az égbe vezetõ utat mutassa. E szokásról tanúskodó sírleletek a nagyszéksósi hun és a felsõ-tisza-vidéki honfoglaló magyar sírokból egyaránt ismertek.

A kérdéses jelsort Soproni Sándor közölte 1967-ben. Leírása szerint kölesdi, vagy környékbeli gazdálkodó találta meg a hat súlyból álló sorozatot, amelynek négy darabján kisebb felirat tûnik szembe. A súlyok formája szokatlan, nincs analógiájuk, pontos lelõkörülményeik sem ismertek.

A feliratok lehetséges értelmét elõre jelzi, hogy Soproni Sándor szerint a súlyokon a várható súly-jelzéseken túl néha feltüntetik a tulajdonos nevét is. Nem mindegyik súly-jelzés kifogástalan, amennyiben a jelzett súlynak (unciákról és dextánsokról van szó) a tényleges súly nem mindig felel meg pontosan. Ezzel együtt is úgy tûnik, hogy a lelettárgyak és jelöléseik a római kor jelölési és súlyrendszerének utóéletéhez és határterületéhez tartoznak – azaz a hun kor hagyatékáról lehet szó.

Az egyik súlyon halványan bekarcolva, székely rovásbetûkbõl álló elmosódott szöveg látható (6. ábra). A felirat jól olvasható, de jelei közül kettõnek a feloldása magyarázatra szorul.

Az egyik a tükrözött (a függõleges tengelye körül megfordított) “n” betû, amely kétszer is elõfordul a szövegben. Ezekben az elõidõkben még jól ismert volt a jelek fogalomértéke. Ezért elegendõ lehetett egy “nagy” hegyet rajzolni az “n” felidézése érdekében s kevésbé volt fontos a grafikai alak irányultsága, amely ekkor – éppen a szóérték ismertsége miatt – még nem rögzült egyértelmûen.

Hasonló következetlenség látható a csornai hun szíj végen és a sopronkõhidai sótartón is, ahol a szintén hegyet ábrázoló “m” változatai irányulnak egyszer jobbra, másszor meg balra. Nyilván nem az volt az érdekes itt sem, hogy a hegyek csúcsa balra mutat-e, vagy jobbra, hanem az, hogy a fokok a “magas”-ba vezetnek.

A másik magyarázatra szoruló betû a jobbról elsõ jel, amelynek formai párhuzamai elvileg két hangérték behelyettesítését is megengedik. Az egyik formai megfelelõ a fentebb ismertetett budapesti jelvény “k” betûje, amivel a KeSZi DéNeSNé olvasatot kapjuk. Friedrich Klára a csíkszentmártoni “õ” betû figyelembevételével az ÕSZ DéNeSNé olvasatot javasolja. Az “õ” hang azonban nem adna értelmes olvasatot a budapesti jelvény betûsorában, itt tehát – olvasatának elfogadása esetén – ellentmondás keletkezne. Miért használták volna a hunok ugyanazt a jelet egyidejûleg két különbözõ hang jelölésére? Több joggal számítunk arra, hogy az azonos korú hun feliratokban egy jelnek csak egy hangérték felelt meg.

Bár semmiben sem lehetünk teljesen biztosak, úgy véljük, hogy a jel hangértékének változását a székely “õ” jel kialakulásáról (a “k” fogalomjel “k” és “õ” betûkre hasadásáról) fentebb mondottakkal elfogadhatóan magyaráztuk.

Hangsúlyoznunk kell, hogy a KeSZi DéNeSNé olvasatot nem tekintjük véglegesnek, mert az túlzottan modernnek tûnik.^[14] Az olvasatból csak a mássalhangzókat tekintjük elfogadhatónak, a magánhangzók esetében (azok jelöletlensége miatt) szabad az út a további találgatások és elemzések elõtt. A felirat – a jelformák alapján – az olvasat esetleges bizonytalanságai ellenére is a székely íráshoz köthetõ és így feltehetõ, hogy egy magyar nyelvû szöveget rejt.

Az új rovásírásos hun nyelvemlékek tehát a hagyományban megõrzõdött képet támasztják alá: a hunok magyarul beszéltek, mert a hunok és a magyarok azonosak.

Két történeti feljegyzéssel is rendelkezünk, amely segít a hun nyelv jellegének tisztázásakor: az egyik Menandrosz mûvében, a másik a Tarih-i Üngürüszben található. Ezeket az adatokat a hunokkal foglalkozó tanulmányok szerzõi rendszerint meg sem említik.

Üdítõ kivétel Sebestyén László (1975/41-43), aki emlékeztet Menandrosznak Czeglédy Károly által 1954-ben közölt adatára: “e dologban Czeglédy a mérvadó szakember, de vele pendül egyet a világtörténelem is. ... Menander ugyanis elmondja (az avarokról), hogy öltözetük az, ami a hunoké, nyelvük is egy a hunokéval, mivel tolmácsuk e nép rendes tolmácsa volt”.^[15] Azaz a hunok maradékaival és az újonnan érkezõ avarokkal 558 táján folytatott tárgyalásokon a bizánci udvar ugyanazt a tolmácsot tudta alkalmazni, mert a hunok és az avarok egy nyelven beszéltek.

Menandrosz az avarok és a hunok nyelvének azonosságáról beszé1. E népekrõl tudjuk, hogy elõzõleg a heftalita Hun Birodalomban éltek együtt évszázadokig. Õk lehetnek a csodaszarvas mondában említett két testvérnép, a testvérnépek pedig azonos, vagy hasonló nyelven beszélhettek. Menandrosz híradása egyedül is elegendõ a hun-magyar nyelvi azonosság megállapításához. Ma már ugyanis egyre nyilvánvalóbb, hogy az avarok olyan nagy tömegben élték meg Árpád népének honfoglalását, hogy az avar alapnépesség egyedül is meghatározta a létrejövõ új Magyarország nyelvét. Ha az avarok nem magyarul beszéltek volna, akkor most mi sem beszélnénk magyaru1.^[16]

A másik történeti forrás a Tarih-i Üngürüsz híradása (1982/39), miszerint "amikor abba a tartományba (a Kárpát-medencébe) érkeztek, látták, hogy (ott) az õ nyelvükön (azaz Hunor népének nyelvén) beszélnek (az ottani népek)". Sajnos a TÜ sem nevezi meg magát a nyelvet, pusztán annyit állít, hogy a népek nyelve azonos. További nehézséget jelent, hogy a TÜ népneveivel sem állunk sokkal jobban. Amíg Menandrosz világosan hunokról és avarokról beszél, a TÜ esetében csak az nyilvánvaló, hogy a bevonulók esetében hun-utód néprõl van szó. A Tarih-i Üngürüsz Hunor népének történetérõ1 szól, amely nép neve “egyszer üngürüszre változott”. Ezért e honfoglaló (pontosabban visszatérõ) népet gondolhatnánk hunnak, onogurnak (szabírnak), vagy magyarnak is. A helyben talált õslakosság népnevét a TÜ nem hagyta ránk, de a Csaba-monda alapján a székelyekkel azonosíthatjuk õket.

Mégis, a szûkszavúságuk ellenére is, ezek az adatok felhasználhatók a hun-magyar nyelvi azonosság ellenõrzésére. Könnyen belátható ugyanis, hogy ha a fenti idézetekben szereplõ népek bármelyike magyar, akkor a történetírók a hun nyelv magyarságát bizonyítják. Ehhez azt kell tisztázni, hogy mely népek szerepelnek a híradásokban, s hogy ezek valamelyike azonos-e a magyarsággal.

A visszatérés körülményeinek tisztázására lehetõséget ad a TÜ ama tájékoztatása, amelyet közvetlenül az idézett hely elõtt ad: “egy nap Adzsem (Perzsia) országának padisahja Kosztantinije (Bizánc) fejedelme ellen hadjáratot indított, és emiatt Dzsiddija (Szkítia)^[17] országának uralkodójától segítséget kért. Dzsiddija fejedelme segítségül Hunor népébõl. ... húszezer katonát gyûjtött össze, és Adzsem padisahjához küldte (ezt a sereget). Amikor Adzsem padisahja is Kosztantinije ellen ment, az említett Hunor népét támadás érte, mely aztán ily módon elvált Adzsem padisahjától, és Pannonija tartományába költözött.”

Azt a történelmi helyzetet kell tehát azonosítanunk, amikor egy hun-utód nép Perzsia szövetségeseként Bizáncot támadta, miközben egy nagy erejû támadás miatt végül a Kárpát-medencébe vonul.

Az idõpontot Perzsia és Bizánc ellenségeskedései határozzák meg: ilyen harcokra 527 és 532, valamint 540 és 545 között került sor (Bréhier/1999). Perzsiát ekkor Kavád (488-531) és fia, Kürosz (Khoszrau Anosirván, vagy Nusirván, 531-579) uralta. Az õ nevük szerepel Keve és Keár alakban a magyar krónikák királylistáiban is. Kavádot a hunok ültették vissza a perzsa trónra, Kürosz pedig avar anyától született. Mindketten a heftalita Hun Birodalomnak (azaz Szkítiának) adóztak. Tabari és a Derbend Náhme szerint Kürosz alapította a kaukázusi Madzsar várost, a török források pedig azt állítják: Küroszról maradt reánk a Szent Korona (Varga/1999/169). Ezek a kapcsolódási pontok arra utalnak, hogy jó nyomon járunk.

506 és 557 között a Kaukázus északi elõterében, de részben a Kaukázuson túl is, a szabírok az urak (Vásáry/1993/132). E helyzetnek a türkök 557 körüli támadása vet véget, de ugyanezen türk támadás pusztítja el a heftalita Hun Birodalmat is. A heftalita Hun Birodalomból menekülõ avarok a kelet-európai sztyeppén egyesülnek a szabírokkal s vélük vonulnak a Kárpát-medencébe.

Látható, hogy a hunoktól az avarokon át Árpád honfoglalásáig ívelõ szabír történet adja meg a választ arra a fenti kérdés, hogy milyen (azonos nyelvû) népek Kárpát-medencei találkozását említheti a TÜ.

A forrásokból az is kiderül, hogy a szabírok és az avarok egyaránt a heftalita Hun Birodalom népei voltak eredetileg. A szabírok azonban az avaroknál korábban indultak el nyugatra: Atilla idejében megjárták a Kárpát-medencét, Kürosz (Nusirván) idejében pedig a Kaukázus vidékén tanyáztak.

Kürosz írja az Intelmeiben, a Karnamag VI. és IX. epizódjában, hogy 53 ezer türköt^[18] (köztük húszezer igen jó lovast!)^[19] telepített le Alánország határán, valamint Azerbajdzsánban és a mervi oázisban.^[20] Hét törzsre osztotta õket és kagánokat jelölt ki föléjük. Ezzel függ össze, hogy Kavád és Kürosz egyik legfõbb bizalmasa, a vallási bonyodalmakban és politikai villongásokban nagy szerepet játszó Zabergán “szabír kán”, az 526-ban a bizánciak ellen küldött perzsa sereg nesztoriánus vallású vezére volt. Mivel Kürosz 542-ben lefejeztette a nesztoriánus egyház fejét, Zabergán és szabírjai elhagyják Iránt. (Fehér/1972/71-95). Nem sokkal ezután, a türk támadás^[21] következtében 557 körül összeomló heftalita Hun Birodalom avarjai követik Zabergán szabírjait.

A kijevi orosz õskrónika is megõrizte e több hullámban zajló vándorlás emlékét: “Keletrõl, a szkíták földjérõl elõször a bolgár-törökök érkeztek, és letelepedtek a Duna mentén.^[22] Majd az oborok és a fehér ugorok következtek, akik (623-ban) Herakliosz császár ellen hadakoztak.^[23] Késõbb, már Oleg fejedelem idejében (897-912) a fekete ugorok vonultak el Kijev mellett.^[24]”

Az orosz õskrónika elsõként idézett mondatában szereplõ bolgárokat hun utó