Bartha Júlia

                A  cifraszűr ázsiai kapcsolatai

 

Néprajzkutatóként a kultúrának azokat az érintkezési pontjait vizsgálom, amelyek a török műveltségi kötődésekkel hozhatók össze. A viseleti darabok között a cifraszűr az, amelyik különös figyelmet érdemel ilyen szempontból is.  A Jászkunság sajátos jogállása miatt meglehetősen zárt társadalomban élt, ezért szinte a XX. század elejéig megőrizte a pásztorhagyományok jó részét nem véletlen tehát, hogy a  legarchaikusabb cifraszűrök  is a Jászkunságból maradtak meg.

  A magyar népviseleti darabokat vizsgálva azt  láthatjuk, hogy szabásuk, díszítésük egyes részletei történetileg különböző korszakokból, a kelet-nyugati határok különböző irányaiból és a saját gondolatiságból, a természeti körülmények szükség-teremtette megoldásaiból alakultak ki.

A fenti megállapítások nagyvonalakban jellemzőek a Kárpát-medence magyar nyelvterületére, a Kunság azonban bizonyos tekintetben elválik a többi tájegységtől, a viseletben is markánsabban jelennek meg a keleti hatások. Mindez jórészt annak köszönhető, hogy a pásztorhagyományokat szinte a XX. század elejéig megőrizték, a mezővárosi szervezetben élő városok mindenre tekintettel voltak, de leginkább arra figyeltek, hogy új dolgok "ne mételyezzék" az ifjúságot okot adva a "cifrálkodásra"-szólnak a protochollumok bejegyzései. [1]

 

Általános tendencia a Nagykunság  egészére nézve, hogy a kisipari termékek java részét a környező vásárokból szerezték be, de azokat a saját ízlés szerint formálták át.  Amit ma a  Jászkunság népművészetének jellemzőin értünk, az részint külső hatásra, de a belső fejlődés eredményeként alakult ki.2

Mivel a viseletekről képes ábrázolás szinte nem is maradt fent - leszámítva a Szent László legendát megjelenítő néhány falfestményt - nehéz a rekonstrukció. A festők nemigen találtak megörökíteni valót a paraszti viseletben. Néhány rajz ugyan megmaradt a várábrázolásokhoz kapcsolódóan, de ezeket rendszerint emlékezetből rajzolták. Még a legtöbb figyelmet a hajdú-viselet kapta, mert közel állt a népviselethez, de a Nagykunságról ilyenek nem maradtak ránk. A viselettörténet áttekintéséhez forrásul leginkább az iratok szolgáltak, főként a körözési iratok, körözőlevelek, futólevelek, mert olyan személyleírást adtak a körözöttről, amelyről jól felismerhették. A mindennapi viseletet írták le.

Térképeken is találunk ábrázolást olykor. Az Alföld első kataszteri felmérése a XVIII. század utolsó negyedében volt, első képes a parasztviseletre vonatkozó adataink  ebből az időből valók.  A térképekre rajzolt pásztorokat Karcag város 1787. évi határtérképén  kifordított subában, fejükön kunsüveggel, lábukon bocskorban láthatjuk.

Az Alföld legnagyobb állattartó körzete a Nagykunság volt, s a jelentős juhtenyésztés miatt a gyapjúfeldolgozás is számottevő lehetett. A felsőruhák jó része gyapjúból készült, kézenfekvő a nemezelés technikája, mint a legősibb textilkészítési mód, noha meglétére a süvegviselet elmúlásával csupán nyelvészeti emlékünk utal. A nemezelődésre a pásztornyelvben maradt fenn szó: kijcesedik a kutya szőre, mondja a pásztor a loboncos komondor kutyájára. Nemezből való volt a nyereg alá való izzasztó, amit a Püspökladányban élő nyergesmester Matuz Andor készített a két világháború között.

 A szükség hozta elő az emlékezetből a régi technológiát, jóllehet izzasztónak az egyébként értéktelen szinte erejét veszített csungagyapjút 3 (hullott gyapjút) használták. Alighanem ez az utolsó adatunk a nemezelésre, ugyanis a felsőruhák anyagát már más mesteremberek készítették szövőszéken. Különféle gyapjúszövetből készült a felsőruha. A legdurvább kidolgozású a gubaszövet, ami Ungvár felől érkezett az Alföldre, amint ez a debreceni gubacsapók és szűrszabók peres irataiból kitűnik, jól lehet, hogy e két mesterség céhes története egy tőről fakad, csak idővel váltak szét 4  Az erdélyi szász városokban 1376-ban 19 szervezett céhet számláltak, közöttük voltak a gyapjúszövők és csapók is."

Az 1571. évi limitáció szőrművesekről is szól. Az 1609. évi limitációban mint új mesterségek szerepeltek a szűrcsináló mesterek, csapók avagy szűrtakácsok; ugyanitt külön ártételek vannak megállapítva a 'az szűr (t.i. szőr) - mívesekről', kik lasnakot, gubát, harisnyát (székelyföldi értelemben veendő!) csináltak" írta a debreceni gubacsapókról szóló kitűnő összefoglalójában Bartha Károly (5)

  A gyapjú szavunk bolgár-török eredetű, ami azt sejteti, hogy a gyapjúfeldolgozás ismerete is a honfoglalás előtt került a műveltségünkbe. A házi iparszerű feldolgozással járó eszközkészlet fejlődése azonban már kisázsiai török hatást mutat. Amíg a közép-ázsiai törökség a gyapjúlazításhoz máig fűzfavesszőt használ, addig a kisázsiai török nemezelő műhelyekben íjfát (yay) használnak. Az 1990-es években a törökországi gyűjtőútjaim során közel hatvan nemezelő műhelyt látogattam meg javarészt Belső-Anatóliában és az Égei-tenger partvidékén 6.. Mindben ugyanazt a szerkezetű íjfát láttam, amilyenről Bartha Károly közöl rajzot a rozsnyói csapómesterek műhelyében használt ilfa-ról. 7

 A kisázsiai törökök csak műhelyben használják az íjfát, minden mester maga lazítja fel a megmunkálni való gyapjút.  Az íjfa használata a magyarországi csapócéhek életében már a XIX. század elején megszűnt, csupán a kalapos mesterség éltette tovább ezt a különös eszközt. Azonban az elterjedéséből ítélve feltételezzük, hogy a hódoltság idején került a magyarországi gyapjúfeldolgozó műhelyekbe, valószínűleg az abaposztó szövéstechnikájával együtt.

 

A szűr, ez a jellegzetesen magyar pásztorviselet szűrposztóból, vagy abaposztóból készült nagy gallérú viseleti darab. A gubaszövetnél sokkal finomabb kidolgozású szövött, kallott anyagból készült a szűrposztó, vagy abaposztó. A kallás munkaművelete abból állt, hogy a megszőtt gyapjúszövetet folyóvíz sodrása alá tették miáltal a szövet megtisztult és a faggyú kimosódott és a víz veregetése által összeállt, tömörré vált. A nemezelő mesterek ugyancsak tömörítik a már pásztorköpönyeg, nyereg alá való izzasztó és szőnyeg formájára alakított gyapjút.

 A gyapjúfeldolgozás technológiájának csupán egy mozzanata a kallás (tömörítés) ez önmagában nem bizonyítéka annak, hogy a szűrposztó a Balkán felől érkezett hozzánk. Azonban figyelemre méltó egybeesés, hogy a kisázsiai törökök máig viselt pásztorköpönyegét aba-nak hívják. Számos közmondásuk igazolja, hogy a pásztorélet nélkülözhetetlen tartozéka az aba, ami oltalmat ad, a szabad élet szimbóluma. Íme közülük néhány:

- Aba alatt szultán fekszik.

-  Fejére húzza az abáját.

- Aba alatt férfi fekszik.

- Aba alól botot mutatnak.

  -Aba felett csak a csillagok állnak.

  - Összecsavarja az abáját ~ odébb áll.

 

A törökök aba nevű pásztorköpönyege azonban nemezből készült és nem szövött posztóból. Gáborján Alice megállapítása, mi szerint: "A vízszintes szabásvonal Kelet-Közép Európában szórványosan előfordul és Arábiától Iránig egy aba nevű ujjatlan ruhatípus szabásbeli jellegzetessége."8 - arra enged következtetni, hogy a magyar pásztorköpönyeg, a szűr ha anyagaikban nem is azonosak, de szabásvonalukat tekintve sok hasonlóságot mutatnak.

 Molnár Veronika Gerwers a magyar szűr eredetét kutatva néhány elemének - úgymint kifelé hajló elej és a befenekelt ujjak - ókori keleti előzményeit fejtette ki. Kutatásainak nagy érdeme, hogy óriási összehasonlító anyagot tárt fel a Balkántól - Kisázsián - Iránon át Türkmenisztánig. Történeti előzményének tekinti az ókori keleti kandys (köntös ) nevű kabátfajtát. Gáborján Alice, a magyar viselettörténet kiváló kutatója több tételben cáfolta Veronika Gerwers állítását.

 Azt vallja, hogy a magyar szűr megmaradt XIX-XX. századi példányai alapján nehéz párhuzamot vonni a perzsa kandys (köntös), ami kaftánszerű, lefelé bővülő, nemezből készült, varrott (!) kabátféle és a szűr között. A vállra vetett kandyst a perzsák terjesztették el. A recens kultúrából ismert kaftántípus lefelé bővülő, ékekkel toldott és az elején aszimmetrikus záródású viselet szabásában erősen eltér a magyar szűrtől.

 A kandys típusú - nem szűrtípusú - türkmén kabátokkal egyenlő szabású Nyugat-Anatóliai pásztorköpönyeget hoz példaként Veronika Gerwers, ami a magyar szűrrel mutat szokásbéli hasonlóságot, ám attól eltérően sem kifelé hajló eleje, sem pedig gallérja nincs.

 Az ilyen típusú felsőruhák Kelet-Európától - Kisázsián át ugyanazon a területeken megtalálhatók melyeken az egykori kandys-típus kimutatható.

A  viselettörténeti kutatásoknál forrásértékűnek tekinthetők a képes ábrázolások. A Képes Krónikában, de más középkori forrásokban sem ismerünk egyetlen szűrábrázolást sem. A szűr első írásos említése is csak 1570-ből való: "Nicolaus Zywzabó".

Már az elnevezése is több problémát vet fel, máig nem tisztázott az eredete. Felvetődött a szürkéből való eredeztetése.  Valószínűleg a nyelvtudomány és az összehasonlítő néprajz eredményei fogják tisztázni a dolgot. Minden esetre nagyobb a valószínűsége a kipcsak-török, (közép-ázsiai török) szürmak  díszített nemez jelentésű szónak. 

 A közép-ázsiai eredetre és a Balkán felől érkező, de nem oszmán-török eredetre utaló az a körülmény, hogy a románok hasonló pásztorviseleti darabjának szurudzsu (törökül szürüdzsü- nyájpásztor, jelentésű )a neve, az oszmán kulturális hatás alá került bosnyákok pásztorköpönyege pedig kislik (télies) jelentésű.

A magyar nyelvben  a szűr (szőr?) szó is kettős jelentésű. A XVI-XVII. században az anyagot már nem, csak a viseleti darabot jelentette. A szűr  szabását a XIX-XX. századi daraboktól ismerjük. Nem lehet tudni, hogy a megelőző századokban milyen ruhafélékben lappangott. A XIX. században a magyar parasztság viselete volt. Gáborján véleménye szerint "itt ötvöződött az eurázsiai eredetű - de a magyarsághoz a középkori Nyugatról került csuklyával, az európai reneszánsz eredetű szögletes gallérral és a kifelé hajló elej-lapokkal."9

  Legújabb viselettörténeti kutatások bizonyítják, hogy a reneszánsz négyszögletes gallér az újabb típusú magyar szűröknél kombinálódott egy állógallérral, ami a keleti eredetű viseleti darabok tartozéka volt. A honfoglaláskori, majd hódoltságkori felsőruhák része az állógallér, de a Képes Krónika ábrázolásain látható kunok is állógallérú köpenyt viselnek. A Karcag-Orgondaszentmiklósi ásatások során előkerült aranyszállal hímzett gallér is igazolja, hogy a XV. századi kunok viseletének is része volt ez a gallértípus 10.

Mivel a balkáni és a kisázsiai pásztorviseletben gyakori a csuklya illetőleg a csuklyává alakítható négyszögletes gallér, adódik a kérdés, hogy melyik volt előbb? A csuklyának történeti-földrajzi eredete eltér a szögletes gallérétól. Tény, hogy a pásztorviselet ott őrizte meg a csuklyát ill. a csuklyává alakított szegletes gallért, ahol a csapadékos éghajlat jellemző. Meggyőződésem, hogy a magyar szűr esetében szegletes gallér eredetileg csuklya volt s mivel a Kárpát-medence, de különösen a  Magyar Alföld nem nagyon csapadékos, nem volt szükség a csuklyára.

 Miután a XIX. században már ünnepi viseletté vált a szűr, a hatalmas szegletes gallér kínálta magát a díszítésre. Erre enged következtetni az is, hogy a gallérok csücskében két gomb található, amivel össze lehetett csavarintani, csuklyává lehetett alakítani.

Végül is a cifraszűr, ez a sajátosan magyar viselet úgy alakult olyanná amilyennek a múzeumokban ma látható, hogy alapszabását minden bizonnyal keletről kapta, a szűrcsat a hódoltságkori mentékről ill. a XIX-XX. századi díszmagyarokról került a szűrre. Az állógallér keleti eredetű már a honfoglalás korából ismert. A legarchaikusabb táji típust képviselő jászkunsági szűrökön a gallérjain és az elejen látható aszimmetrikus állócsokrok oszmán török hatást tükröznek, de ez már későbbi hozadék.

A szűr díszítése

 

A szűr díszítményei közül a rátétes díszítés keleti hozadék, a dunántúli szűrök őrizték meg. A virágdíszítés, a rozmaringlevelezés a tiszántúli szűröket jellemzi, közülük is a legrégiesebbnek a jászkunsági szűrök tűnnek. Az aszimmetrikus állócsokrokat, fogazott szélű leveleket, töltött szárakat, a virágok más színnel való kontúrozását, a virágban virágokat a kutatók oszmán-török eredetűnek tartják  11.

 A szűröket a galléron, az elejen, az oldaltoldásként szolgáló aszajon és az ujjak végén díszítették. A szűrök díszítése nemcsak tájtípusaiban (Jászkunság-Alföld, Debrecen-Hajdúság, Bihar-Erdély, Felföld, Dunántúl), hanem tájtípuson belül is eltérő. A legjobb példa erre a kunsági szűr, ahol is színeiben de motívumaiban különösen jellemző az egyes kun városok sajátos  díszítése. (A vásárokon, csárdákban a szűréről látni lehetett, hogy melyik városból való a legény.) Györffy István, aki a családi indíttatásra (hiszen a nagyapja szűrszabó mester volt) megírta a Cifraszűr című monográfiáját, mindmáig a legteljesebb összefoglaló munkát a témában, azt írja, hogy ennek, t.i. a sajátos díszítésnek  alighanem az a magyarázata, hogy a helységben dolgozó szűrszabó mester maga alkotta mintakönyv alapján virágozott. Pl. Györffy Ferenc karcagi szűrszabó a XIX. század derekán élt.

 A szűrhímzést (virágozást) Debrecenben tanulta, hazatérve szülővárosába céhes mesterként 25 éven át dolgozott. A nagykun szűr ornamentikáját ő teremtette olyanná amilyen lett. Díszítése nem hasonlít a debreceni tanult mintákhoz, annál több régies elemet őrzött meg. Tehát Györffy Ferenc és fia István is merítette valahonnan a motívumkincset, átörökítette, újrakomponálta a díszítőelemeket, mint ahogyan ezt a tájhoz kötődő népművészek teszik még ma is. A különféle alapon, textilen vagy fémen ránk maradt azonos motívumok megjelenésére a legjobb példa a Györffy által közölt ipolytarnóci gallérvirág  12. és a túrkevei tarsolylemez díszítése.

 Ez is igazolja, hogy a népi díszítőművészet megértése csak úgy lehetséges, ha a motívumok gyakran antropomorf jellegét meglátjuk. Ez magyarázatot adhat bizonyos, főleg életmódhoz kötődő motívumkincs továbbélésére, de vándorlására is. Mert ugyanaz a motívum - jel - másnak hat szövésben, hímzésen, bőrmunkán vagy ötvös remeken, bár az eredeti jelentése azonos. Megfejtésében gyakran a népköltészet is segít. A zsendülő tudományág, a szemiotika új módszereket, jó lehetőséget kínál az összefüggések felismerésére.