A gall hit egyik fő vonásának megvitatása még hátravan, és talán ez az egyik legfontosabb. Már beszéltünk az emberek vallásos hitéről, de ezek egyházi szervezetéről még nem. Ez druidizmusként ismeretes, habár ezt a fogalmat általában úgy használjuk, mint ami mindent magábafoglal arról, amit a gall hitről is tudunk. De a druidák általában filozófusok és látnokok voltak a gallok számára, és amint tudjuk azt, hogy az ő véleményük és gyakorlatuk különleges volt, jobb ha nem keverjük össze az ő rendszerüket a mindennapi gall árja hittel. Itt ismét ismételnem kell, hogy az információnk nagyon sekély. Tulajdonképpen a druidákra vonatkozóan sokkal csekélyebb és kevésbé kielégítő, mint a mi összehasonlító szegényes tudásunk általános hitükről. Tulajdonképpen, összességében két szakasz a Caesarban, egy mondatot a Ciceróban és körülbelül egy tucat sor Lucanban a forrásunk a druidákról, melyek már benne foglaltatnak a gall vallásra vonatkozó felsorolásban. Semmilyen monumentum vagy felirat nem segíthet nekünk, sem nem bízhatunk meg vakon a mellőzhető fokú hivatkozásokban, amelyek a druidákról szólnak korai ír és Welsi íróktól: a druidák az ír történelemben semmi mások, mint szemfényvesztők és varázslók. És egyáltalán nem maradtak fönn szokások vagy hitek, amelyek a druidák hitére és szokásaira mutatnának rá. De talán előrebocsáthatjuk hogy ott, a kezdeteknél, van talán egy kicsi ismeret, amely egészében Caesárnak a leírásából való, több mint valószínű még ez is politikai szempontból eltúlzott, és a modern írók biztosan rosszul értelmezik a középkori ekkléziasztika tudományuk befolyása miatt, és a túlzó vélemény a druidákról általános. Olyan keveset tudunk, de amit tudunk az olyan érdekes, hogy egy új világot nyitott meg azoknak akiket érdekelt, és a töprengőknek. “Omne ignotum pro magnifico est”; (az ismeretlenből gyönyörűség lesz). Itt volt egy ismeretlen és ismerhetetlen föld, ahol a kőből épített kör templomaikban középen tölgyfákkal, hófehér ruházatban, és csillogó arany ornamentikával, lépkedtek büszkén, méltóságteljesen a druidák, magasröptűen beszélgettek a tanítványaikkal, az “egy Istennek” a természetéről -az ilyan filozófusok csakis monoteisták lehetnek! - a lélek örökkévalóságáról, a csillagok útjáról és tulajdonképpen az élet óriási kérdéseiről. Azt mondja dr Smith, ők voltak az egyetlenek, akik megtartották legelőször az monoteista szokásokat érintetlenül a nyugaton; és Reynaud egy generációval ezelőtt találta meg az emberi áldozatokban csak ennek a fogalomnak nyúlványait, amelyek éppen olyan erőszakosak mint a druidák napjaiban, És pedig minél magasabb pozícióban van az áldozat amelyet az istennek ajánlottak fel az ember bűneiért annál, tökéletesebb a bűnbocsánat. John Tolant a XVII.sz. végén egy ír, akinek a képzeletereje nagyon gazdag volt, és fejlett szakvéleményekkel rendelkezett, és elég tanult ember volt, ő volt az első aki rámutatott arra az útra, amely a druidák felfedezetlen országába vezetett. A hivatkozások Pliniusnál azért voltak hogy kimutassák a pompát és a szertartást, amely versenyzett a római egyház legjobb napjaival; fehér csuha –esetleg elnyűve, amint láthatjuk Pliniustól- volt mindennapi ruhájuk arany díszekkel áldozati felszerelésekkel, amulettek, és mindez aranyból volt készítve. A megalitikus mounument-körök, -dolmenek, menhírek tulajdonkképen az ő munkájuk volt- a templomaik és oltáraik munkáik mutatják meg a mechanikai erők terén való tudományukat. Nemcsak a kőhalmok és sírdombok druida maradványok, hanem a fegyverzett erődök is! Mindent, ami megmagyarázatlan az archeológiai monumentekban, szociális szokásokban és a közös nyelvben, druidikus származásunak kell lenni. Dr. Smith a “Seann Dana” művében Tolandot követte és gátlástalanul használta klasszikus forrásművét. Welszi és francia írók ugyanazt a nézetet vallják a gallok ó-hitéről, és a kelta-mánia elhatalmaskodott ezen a homályos vidéken, míg később a modern kritika fénye át nem ragyogott a képtelen spekuláció fenyegető ködén.

Amit biztosan tudhatunk a druidákról, személyes teóriákból nagyon röviden tudjuk bemutatni. Caesar ismét az első és legjobb forrásunk. A 6. Könyvében írt megjegyzéséből, amely a gallok és germánok viselkedéséről és szokásáról szól, elmondja nekünk, hogy bármilyen helyzetben, vagy pozícióban lévő férfi vagy a druidák vagy a nemesek közzé tartozott. A druidák nyilvános és egyéni áldozatokat tartottak, és az ómeneket értelmezték. A fiatalok körülvették őket, hogy tanuljanak, és nagy tiszteletben tartották őket. Mivel meg volt a hatalmuk, minden közösségi és egyéni vitát vagy pert eldöntsenek, ők voltak a bírák bűncselekmény, gyilkosság és örökségről és határokról szóló viták esetén. És bárki, aki nem volt hajlandó az ő határozatukat elfogadni, azokat kitagadták. Ez volt a leghatalmasabb ítélet, az ilyenek szentségtelennek számítottak és az ember menekült jelenléte elől, mert féltek attól, hogyha érintkeznek velük, katasztrófa éri őket. A fő druida uralkodott felettük páratlan hatalommal. Őt megválaszthatták szavazással vagy szavazás nélkül és néha még háborút is indítottak, hogy megoldják a kérdést. Találkoztak az év egy bizonyos időpontjában a Carnutes környéken, Gallia közepén, ahol egy megszentelt hely van; és oda gyülekeztek mindnyájan azok, akiknek vitájuk volt és követték az ő elhatározásaikat. Azt gondoljuk, hogy ezt a rendszert Britanniában alapították meg és úgy vitték át Galliába és azok, akik ebben az időben szeretnék volna teljesen megismerni, rendszerint oda kellet nekik menni, hogy megtanulják. A druidák nem tartóztatták meg magukat a háborútól, nem fizettek adót és fel voltak mentve a katonai szolgálat és civil kötelességek alól. Mivel ilyen nagy kiváltságot kaptak sokan léptek be a soraik közzé vagy küldték hozzájuk szüleik vagy barátaik. Ővelük együtt megtanultak sok verset, és némelyikük ottmaradt tanulni 20 évre. Úgy gondolták, hogy nem megengedett a szent törvényeket írásba foglalni, habár a mindennapi dolgokban használtak a görög betűket. Lehetséges, hogy két oka volt ennek, vagy nem akarták és kívánták hogy bármelyik rendszerük is mindennapos, nyilvános legyen, vagy pedig tanítványaik nem tudnák akkor az emlékezőtehetségüket művelni, hogyha mindent leírnak, ami pedig általában így történik, amikor könyvekhez fordulunk. A fő tanításuk az, hogy a lélek nem pusztul el, hanem halál után átadódik az egyik személyről a másik személyre -ebben halálfélelem volt elvetve- és azt gondolták, hogy ez buzdítja őket bátorságra. Sokat gondolkodtak a csillagászatról, a világegyetem nagyságáról, a természetről és az istenek erejéről és hatalmasságáról, és ezekből tanították a fiatalokat. Caesar továbbá elmondja, hogy a druidák végeztek az emberáldozatot és bemutatja nekünk a 7. könyvében hogy az “Aeduan magistrates”-t végülis ők vállasztották. Cicero tanulmányában a “Divination”-ban mely pár évvel később íródott, bemutatja a testvérét Quintus-t ekképpen: “hogy a látomások fő tételei nem voltak elhanyagolva a barbár nemzetek között, mint pl. Galliában ahol a druidák voltak, az egyiket akit Divitiacus Euduan-ként ismertem, és aki a te vendéged volt és nagyon dicsérted őt. Ő azt mondta, hogy ismeri a természeti filozófiát, amelyet a görögök “fiziológiának” hívnak. És részben jövendöléssel, részben következtetéssel megmondta, hogy mi fog történni a jövőben.” Cicero idejében élt Diodorus Siculus mondja el nekünk, hogy a gallok közt voltak énekesek, bizonyos filozófusok, hittudósok akiket druidáknak hívtak, és jövendőmondók, és hozzáteszi: “Pitagorász rendszere uralkodott közöttük” ez a lélekvándorlás tana. Erre a tanításra hivatkozik Varelius Maximus, amikor azt mondja: “Egy dolog nevetséges ezeknél a hosszúnadrágos filozófusoknál (a druidák), hogy mi nem találtuk tanításukat Pitagorász köpönyege alatt.” Strabón, az ő korában, a mi korunk első századában, egy rövid beszámolót ad nekünk a druidákról, aminek fele Caesar vázlatának variációja. “A gallok között” –mondja, “az embereknek általában véve három osztálya létezik, különösen tisztelték a Bárdokat, a “Vate”-okat, és a Druidákat. A Bárdok himnuszokat komponáltak és énekeltek; a “Vate”-ok elfoglalták magukat az áldozatokkal és a természet tanulmányozásával; míg a Druidák a természet- és morálfilozófiához csatlakoztak. A igazságukban való hit olyan nagy, hogy a közösségi és az egyéni vitákban való döntés reájuk vonatkozott, és az ő döntésük előzte meg a csatákat. A gyilkosság minden esete kiváltképpen rájuk tartozott. Amikor ennek bőségben voltak, úgy képzelték gazdag aratás lesz. Ezek és mások egyaránt (Bárdok és “Vate”-k) állítják, hogy a lélek elpusztíthatatlan és hasonlóképen a világ is, de a tűz és víz lesz egy napon uralmon.” A továbbiakban –ahogy mondja- a druidák és a gallok sosem áldoznak.

Más geográfus, Pomponius Mela, hivatkozik a druidákra, de semmit nem ad, ami bővíthetné ismeretünket, csupán Caesar leírását visszhangozza. Lucan, aki 65-ben halt bejegyzést tett a gall istenek korábbi csoportjába; de a továbbmegy és leírja, a bárdokra való hivatkozás után, a druidák barbár rítusait és teológiájukat. Ez a passzus jobbára Caesar lélekvándorlásra vonatkozó hivatkozásának bővítése, de a költő gyönyörűen bemutatja hogy “Pluto borús uralma” nem a lelkek lakóhelye, hanem:

Előre repülnek, a hallhatatlanok népében,

Növekszik boldogságuk lenn ők északi egek.

Legyőzi a félelmet s a halálfélelmet megveti;

S esendő léte ezentúl nem érdekli.

Közelgő végzet ha bosszant, gúnynak tárgya az,

A druidákról író, fontosságban Caesar után Plinius a presbiter. Van némi érdekes utalása rájuk és babonájukra. A 16. Könyvének végén megemlíti a gallok fagyöngy csodálatát. “A Druidák” –mondja- “(varázslók) nem tartanak semmit sem szentebbnek, mint a fagyöngyöt, és a fát, amelyen növekszik, azaz a tölgyfát. Kiválasztanak egy tölgy-ligetet, és nem vezetnek le áldozatot annak levélfüzérei nélkül, tehát feltételezhetjük, az úgynevezett Druidák a tölgy görög nevéből (drus) erednek. Ami csak a tölgyön nő, az ég adományának tartják.” Aztán tovább folytatja, hogy választják ki a fáról, amint az már meg lett mondva. Plinius megemlít más gall növény-babonát is, a rítus természeténél fogva eléggé kacsolódva a druidához, aki elnököl. A következő fontos fétis, amit említ a tuskó-moha (selago); nem lehet fémmel érinteni, de jobb kézzel le lehet szakítani, és a tunikán bal alsó oldalt, lopó gesztussal átadva; az imádónak fehérbe kell öltözni; mosott és meztelen lábbal; és a növényt új ruhában kell hordani. A druidák azt tartották, hogy amulett minden szerencsétlenség ellen, és az égő leveleinek füstje meggyógyítja a szem betegségeit. Többnyire azonos úton gondolkodtak a “samolus”-ról, vagy vizi-pimpenelláról, talizmán a marhavész ellen a csordában. A “Vervain” másik növény volt, ”amitől a gall varázsló dühöngött”, ami meggyógyított mindent, és a kutya-csillag feljövetelekor gyűjtötték be, és amikor sem a nap, sem a hold nem látszott. De ezen növény-babonáknak és ceremóniáknak semmi druida sajátosságuk nincs; más népeknél is éppolyan elterjedtek voltak. Plinius beszámolója a kígyó tojásáról –az anguinum- sokkal fontosabb és sajátságos. A kígyó tojása úgy mondják sok kígyó habos verejtékéből készítették, amelyek összekuszált csomóban gyötrődtek, és feldobták a levegőbe, amint megformálódott. A druida, aki eléggé szerencsés volt, hogy elkapja köpenyében mikor az leesik, futásba kezdett teljes sebességgel az üldöző kígyók elől, amíg azok meg nem álltak egy futó folyam miatt. Ha megpróbálta, a tojás úszott a vízen, noha aranyba volt foglalva. Plinius azt mondja, ő látott egyet a saját szemével, “Megközelítőleg egy közepesen nagy alma méretű, porcos kéreggel, lyukakkal kiverve akárcsak a polip karja.” Egy római lovag használta a bíróságon, hogy megszerezzen egy igazságtalan ítéletet, és ezért halálra ítélte Claudius Császár. Végül a mágia beszédében és annak “hiúságában” azt mondja, hogy a “Brittek ma ünneplik ilyen ceremóniákkal, hogy lehetségesnek tűnik, hogy ő mágiát tanított a Perzsáknak,” és “Gallia el van árasztva mágikus művészetekkel egészen a mi időnkig, amíg Tiberius Caesar el nem távolította a druidákat és a próféták ezen osztályát és az “orvosságos embereket”. Ez a passzus sok kommentátort zavarba hozott, ha a druidák eltűntek, hogyan említheti Plinius még létezőnek őket Galliában. Hozzájárul a bonyolultsághoz, Suetonius, egy generációval később azt modja, hogy “Claudius megszüntette a druidák vallását, a borzasztó barbaritás vallását, és csak a római polgároknak tiltották meg Augustus alatt.” Plinius és Suetonius nem egyezik abban, hogy melyik császár törölte el a druidizmust, azt sem hihetjük, hogy teljesen el lett törölve: úgy tűnhet, hogy csak az emberáldozatokat és a jövendölés néhány módját állítatta le. Strabón, ugyanígy vélekedik; és láthatjuk Tacitustól, hogy a druidák prófétái magukra vonták a politikai haragot, olyan későn amennyire Vespanzianus idején –a druidizmus eltörlése után- Pliniusnak megfelelően. Az emberáldozatok és talán a politikába való beavatkozás miatt is bizonnyal magára vonta a rendszer Róma haragját. Tacitus bepillantást ad, hogy hogyan állították meg a rómaiak ebben az időben a druidizmus ezen mozzanatait. A rómaiak Mona vagy Anglesa beli támadásának leírásában, úgy mutatja be a légiókat, mint akik meg vannak ijedve a druidák az ellenség sorainak közötti -átok-öntés és fejeiken bosszút álló, égnek emelt kézzel való- megjelenésétől. De belekavarodtak saját tüzükbe, és a kegyetlen babonának szentelt ligetek le lettek tarolva”. Hozzáteszi: “törvényesnek tartották, hogy foglyokat áldozzanak fel oltárukon és tanácskozzanak az istenekkel az belek mozgásából.” Az első század után, az írók úgy beszélnek a druidizmusról, mint a múlt dolgáról; nyilvánvalóan a császárok rendeletei eltüntették babonás vad elemeivel, és egy tisztább és sokkal filozófiaibb része merült el az általános római hitben. A keresztyénségnek nem volt küzdelme a druidizmussal sem Galliában, sem Angliában. Megemlíthető, hogy Amminaus Marcellinus a negyesik században, pár sort közöl számunkra az ősi és hosszú, eltűnt druidizmusról. A föníciaiak által megalapított Marseillesi kolónia megalakulásának feljegyzése után azt mondja, hogy amikor az ember ezeken a részeken fokozatosan civilizálódott, a tanult tudományok, amelyeket a bárdok kezdtek el, az “Euhage”-k (talán a “Vate”-k utódai) és a druidák erőteljesen szaporodtak. Ezeknek a druidák voltak az intellektuális vezetőjük, és egyesületekbe voltak szerveződve Pitagorasz szabályaival való egyetértésben, ahol mély és rejtett problémákat vitattak meg, és és magasröptű filozófikus csúcsról néztek az emberi dolgokra, az emberi lelkeket pedig halhatatlannak tartották.

Galliában és a korai Britanniában így alakult a druidizmus története: ennek folyamatáról Írországban nincs közvetlen adatunk. Csak akkor, amikor a keresztyénség megerősödött, és a druidizmus, a távoli múlt darabja, innen találunk írókat, akik a druidizmusról szólnak; az ő szemeikben a druidák nemcsak mágusok voltak, hanem a pogány királyok udvarának ellátói. Az úttörő Szentek, Patrick és Columba élete tele van küzdelemmel közöttük és a királyi mágusok között, akiket gallul druidáknak, a latin verzió szerint mágusnak hívtak. A számos hivatkozás mindegyikében, az Ír krónikákban és mesékben, semmilyen nyom nincs a druidizmusra nézve, hogy az egy filozófiai rendszer vagy vallás-e. Az Ír történetek druidái puszta mágusok és látnokok, néha csak varázslók. De így, mint mágusok a druidák sokkal fontosabb rész az Ír pogány történetben, amint a későbbi keresztyén írók feljegyezték. Az ősi Partolai földet éréstől számítva egészen a Columba napjáig a bárdok és a három druida mágiát és jóslást gyakoroltak. Írország második lejegyzett telepesei a Nemedianok találkoztak a megszálló Fomorianokkal, akik mágikus ráolvasást gyakoroltak, de a Tautha de Dannan mesebeli házigazdái par exelence a druida művészetek mesterei. Az ő természet felett való hatalmuk (tenger, szél és vihar) nyilvánvalóan olyannak mutatja őket, mint lefokozott istenek, akik Miled fiainak megengedik, hogy partot érjenek. Miután hatalmukat és szuverenitásukat megmutatják nekik, mint a sziget felett uralkodó istenek. A királyoknak és a vezéreknek voltak druidáik abból a célból, hogy az előjeleket megmagyarázzák és ráolvasásokat gyakoroljanak, de nincs utalás ezekre a druidákra oly módon, mint akik valamiféle papi osztályt alkottak volna, és az ő hatalmuk csupán ráolvasásra és varázslásra korlátozódott. A kettő leghíresebb druida Cathbadh, Conchobar druidája volt, Chuchluain tanítója, aki sok más dolog mellett megjósolta Deirdre, és Uisnach fiainak sorsát, még mielőtt Deirdre megszületett volna; és Mogh Ruith of Munster, aki ellenállt Cormachnak és druidáinak, és mágikus tűzzel, valamint viharráolvasással űzte ki őket Munsterből. A Loegaire király druidái ellenálltak Szent Patricknak mágikus praktikájukkal, egyikük olyan sűrű havazást okozott, hogy az ember nemsokára nyakig érő havat talált maga körül, más alkalommal pedig az ország fölé egyiptomi sötétséget hozott. Azonban a Szent legyőzi őket még a saját területükön is. Olyannyira, mint Mózes legyőzte az egyiptomi mágusokat. Szent Columba az ő “Adamnan”-i életében egyszerűen úgy jelenik, mint aki legyőzi az északi druidák ráolvasásait, Broichman, Brude király druidája Loch-Nessen vihart és sötétséget okozott, olyan nagyot, hogy a navigáció lehetetlennek tűnt. Tartott ez mindaddig, míg a Szent olyan utasítást adott, hogy vonják fel a vitorlákat és induljanak el. Aztán minden nyugodttá és csendessé vált. Számos példa mesél arról, hogy hogyan gyakorolták a ráolvasást a druidák. Egy csutak sznta, amelyre ráolvastak, amikor valakire rádobták, idiotizmust és rútságot okozott. A druida pálca nagyon fontos szerepet játszik, amelynek egy suhintásával átalakítást és ráolvasást lehet okozni. Megjegyzendő azonban, hogy a fa amelyet erre a druida varázspálcára használtak, egyáltalán nem tölgy volt, ahogyan Galliában. Az ír druidák között a szent fa úgy tűnik, hogy a “yuew” fa valamint a galagonya. És még inkább a berkenye fa. A druidák képességeinek legfontosabb része a jóslás volt, a jóslás három formája. Az egyszerű druida jóslás gyakran a druida tűzre való figyelés volt, ahogyan a füst és a láng felszállt. Néha a druida egy kis darab húst megrágott, varázsigék mormolása közepette és az istenek segítségül hívásával, és általában a jövő kijelentetett neki. Ha ez nem sikerült néha mindkét kezét a két arcára helyezte és isteni álomba merült. Ezt a módszert úgy ismerték, mint “megvilágosodás a tenyér által”. Fionn hüvelyujját rágta, amikor természetfeletti tudásra vágyott. A bárdok szintén időnként jósoltak. Ez egy tény, amely azt látszik mutatni, hogy ősi kapcsolatuk volt a druidákkal. A bárdok jóslását úgy ismerték, mint “megvilágosodás rímek által”, amikor a bárd extatikus állapotban vers áradatot ömlesztett és amelynek a végeztével kihozta azt a dolgot, amelyet tudni kívántak. Ezzel kapcsolatban áll költői szatíra ereje. Ha egy ember visszautasított egy ajándékot a bárd kigúnyolhatta őt ily módon, hogy még személyi sérülést is eredményezhetet, mint például csúfság és pattanásosság.

Az ír druidizmus tehát tartalmaz mágiát és jóslást, ez nem egy filozófia, nem egy vallás, nem egy rendszer. Az meglehetősen igaz, hogy birtokunkban van legalább egy visszhang annak az időnek a visszhangja, amikor a druidizmus Írországban és Skóciában valami más volt, és amikor még emberáldozatokat is felkínáltak. Columba az ionai templom építésének a kezdetekor olyan szavakat intéz követőihez, amelyekben tisztán rámutat az emberáldozatokra. “Jó az nekünk” mondja “hogy gyökereink föld alatt kúsznak, megengedett, hogy közületek némelyek lemenjenek e szigetnek földje alá, hogy megszenteljék.” A történet tovább folytatódik, Odran felemelkedik azonnal és így szól: “ha te engem elviszel, kész vagyok megtenni azt.” Columba nyomban elfogadja a felajánlást és “aztán Odran a mennyországba ment, és Columba megtalálta Hi templomát.” Azt mesélték, hogy egy embert öltek meg Emain alapjainál, amely város Ulster mítikus fővárosa volt, Nenniusnál van egy figyelemre méltó történetünk Vortigern királyról. Ő Snowdown-ban próbált egy kastélyt építeni, de valahogy, bár sok anyagot összegyűjtött, mégis minden éjjel eltűnt. Tanácsot kért az ő mágusátol (az ír fordítása a druidának), és azt mondták, hogy keressen egy gyermeket, aki apa nélkül született és ölje meg és szórja meg vérével azt a földet, amelyen a kastélynak állnia kell. Nincs olyan hagyomány jelen pillanatban, amely nem szól erről a dologról. Azt mondják, hogy a Tigh-a-chunic, a Kilcoy fekete szigeten, úgy lett megalapozva, hogy egy idegent legyilkoltak, aki akkor akart átkelni ott, amikor az épületet fel akarták építeni, de sajnálatos módon az ő szelleme addig kísértett a házban, ameddig ő meg nem szabadult az átkaitól és ezek után eltűnt.

Professzor Rhys szavaival adhatjuk vissza a druidizmus felé irányuló érdeklődésünk eredményét és összegzését: “Caesar megszállásakor erőteljes embercsoport voltak, akik monopóliumot és befolyást gyakoroltak a jövendőmondók, a mágusok és a papok felett. De Galliában a marseillesi és mediterrán civilizációk fényében ők úgy tűnnek, mint akik hozzátették a saját karakterükhöz a filozófusokét, a fiatalokkal beszélgetőkét, akiknek oktatását rájuk bízták, a csillagokról és azok mozgásáról, a világról és annak országairól, a természet dolgairól és az istenek erejéről.”

Hogy vajon a lélekvándorlás tana valóban természetes eredetű, vagy a görögöktől kölcsönözték, még mindig kérdés tárgyát képezi. Megfontolva, valószínűtlen, hogy a druidizmus központi tanítása a nemzet oly kései történetéből származna, vagy, hogy külföldi forrása lenne, és izgatják a tényt, hogy Britannia volt a druidizmus hazája, az ország aminek kevés érintkezése lehet Marseillessel. De a Britanniai eredet ideájának kapcsán, meg kell emlékeznünk arról, hogy a kultúra egyes szakaszaiban, nemzetek hajlamosak voltak megfigyelni szomszédjaikat, feltéve, ha azok a civilizáció alacsonyabb szakaszában voltak, és sokkal inkább vallásosak voltak, mint ők maguk. A rómaiak az etruszkokat mindig sokkal jártasabbaknak hitték a vallásos dolgokban, mint magukat. Ugyanígy a gallok valószínűleg úgy néztek a brit druidizmusra, annak gyakorlatának “hajdani félelmetesség”-ére, mint a sajátjuk forrására, míg a valóságban a sajátjuk kétségtelenül egy független de sokkal felvilágosultabb fejlemény. Professzor Rhys fontolóra veszi, hogy a druidizmus egy nem árja sajátság, és az Balkántól Giblartárig élő, elő-kelta törzsek vallásának hívja. Most, hogy túl vagyunk druidizmus feljegyzésén, abszolút nincs semmi, ami a nem-árjaként mutatna. Az erős papi kasztban, amit Caesar mutatott be nekünk -kioszva a nemesektől a köznépig-, lehet valami párhuzam India hinduizmusára, annak szigorúan papi kasztjával a Brahmanokkal, akik minden vallásos rítust monopolizáltak. És a Brahmanizmus egy árja vallás. A gallok között, gondolkodásmódjuk babonás kasztjából minden bizonnyal a papi osztály emelkedett a legfőbb erő pozíciójába. Emberáldozatuk bizonyos fokig összemérhető, az olyan aktuális esetekkel és rítusokkal, amelyeket más árja népek körében, beleértve a görögöket és rómaiakat, korábbinak mutattunk ki; itt azonban, mindenekelőtt a gallok befolyásolható és babonás természete hajszolta őket nagyobb túlzásokba. A lélekvándorlás tanát a brachmanizmus és a buddhizmus egyaránt vallja, India árjái, s klasszikus kifejtését a görögök között, Pythagorasz tanaiban leljük fel. A druidák mint mágusok helyzete és híre, mint Plinius rámutat, hasonló a perzsa árják mágusához. Mások újból abszurdnak tartják, hogy amennyiben a druidák olyan filozófusok lettek volna, mint amilyennek bemutatják őket, akkor is kellőképpen babonásak lettek volna ahhoz, hogy emberáldozatot mutassanak be, mint más vad népek. De nincs ellentmondás abban, hogy egyszerre legyen valaki filozofikus és babonás is; az emberi agy nagyon vendégszerető teljesen ellentétes vélemények befogadásában, morális és vallási dolgokban különösen; ezért van éles különbség az intellektusról szóló elméletek és az érzelmek által befolyásolt cselekedetek között.