Bevezető

A magyarság eredetének történetét már sokan kutatták, és eredményeik fényében meg is írták. Az őshazát is saját meglátásai, észrevételei és a rendelkezésére álló adatok alapján jelölte ki minden kutató. S mert a kutatók felkészültsége és a rendelkezésükre álló anyag lehet más és más, kikerekedett egy olyan őshazakép, amely a magyarság bölcsőjét a földkerekség legkülönbözőbb pontjaira helyezte. Ezen túl e tanulmányok bővelkednek meglepetésekkel, fordulatokkal, melyek alapjaiban rendítik meg korábbi vagy jelen ismereteinket. Sokak gondolatában talán föl is merül a kérdés, és joggal: mint lehet egy nép múltját oly sokféleképp megírni, mint a miénket, magyarokét? Hogyan fordulhattak meg őseink a világ egymástól oly távoli pontjain, mint azt a kijelölt "őshazák" jelzik? Ha áttekintünk az eredetünk és őshazánk kérdéseit boncolgató tanulmányok rengetegén, arra döbbenünk rá, hogy az elénk táruló kép sokkal inkább hasonlít egy mezei virágokból kötött csokorhoz, mint egy nép valóságos történetéhez.

Mégis azt kell mondani, hogy az e tanulmányokban leírtak, ha nem is egészükben, de részleteikben beilleszthetők népi, nemzeti történetünk valamely szakaszába. E tanulmányok javarészt se önmagukban, se együttesen nem alkotják a magyar múlt egészét, mert figyelmen kívül hagytak egy alapvető tényezőt. E tényező nem más, mint maga a köznép, mely alap alkotóeleme minden társadalomnak, s melynek jelentőségét a társadalmak és műveltségek kialakulásában a tudomány csak napjainkban kezdi figyelembe venni.

A korai kutatók csaknem kizárólag írott forrásokra és élő szájhagyományokra támaszkodtak. Ismeretes, hogy a múlt kutatásában megvan mind a kettőnek a maga helye és értéke, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A kizárólag csak írott kútfőkre alapozott munkákat az egyoldalúság jellemzi, hiszen maguk a kútfők is egyoldalúak. Az egyoldalúság több szempontból is kimutatható. Ezúttal azonban csak a köznéppel kapcsolatos néhány fontosabb fogyatékosságot érdemes megemlíteni.

E kútfőkön gyakran érződik az elfogultság, a felületesség, sőt esetenként a tudatos ferdítéstől se riadnak vissza. A legsúlyosabb hiányosságaik azonban mégsem ebben keresendők, hanem abban, ami kimaradt belőlük, vagy amit éppen csak megemlítettek. A korai századokban, ezredekben ugyanis megéneklésre, följegyzésre méltót inkább csak karddal és íjjal lehetett cselekedni, verejtékkel nem. Így érthető, hogy a mindenkori nagyobb tömegeket képező köznép társadalmi szerepének jelentősége rendszerint figyelmen kívül maradt. Létükről leginkább azon híradásokból tudunk, melyek arról számolnak be, hogy ez vagy az az uralkodó vagy ország hány tízezres, százezres hadsereget állított ki. Továbbá azt is érdemes figyelembe venni, hogy e följegyzések ugyan a látottakat, tapasztaltakat és hallottakat örökítették meg, mégse tekinthetők a mai értelemben oknyomozó szakdolgozatoknak. Ez viszont semmit se von le értékükből. Csupán tudomásul kell venni, hogy nem lehet e forrásokra oly kizárólagossággal és fenntartás nélkül támaszkodni, ahogy a tudomány azt eddig tette. Ezt egyébként a nyugati forrásokban lelhető magyar vonatkozású följegyzések elfogultsága sokszorosan indokolttá teszi.

A szájhagyományokról tudni kell, hogy az idők múlásával ismételten örökölt történet színeződött, s esetenként éppen a lényeg mosódott, halványult el. Biztosak lehetünk azonban abban, hogy rendszerint igaz történetet takarnak, de felhasználásukat óvatosan kell kezelni. Felelős kutató csak akkor építhet rájuk, ha képes volt kibontani a történet magvát, esetleg egyéb forrással is alá tudja támasztani.

Az ezernyolcszázas évek második felében az eredet- és őshazakutatás területén előtérbe került, majd pedig kizárólagosságot vívott ki magának a nyelvészet. Eredménye az lett, hogy nem csak a nyelveket, hanem a népeket vérségileg is nyelvi alapon rokonították. Így vált a magyarság a Nyugat-Szibériában élő mongoloid népek vérrokonává, s a vidék, ahol élnek, őshazájává. A nyelvészetnek megvan a maga értéke a múlt kutatásában, mint ahogy megvan a fogyatékossága is. A nyelvész ki tudja mutatni a két, esetleg több nyelv közötti rokonságot, de azt, hogy e az nyelveket beszélő népek hol és mikor találkoztak, írásos emlékek hiányában vagy más tudományágak segítsége nélkül nem tudja meghatározni. Figyelembe kell venni tehát a tudományágak egymásra utaltságát.

E dolgozat célja, hogy bemutassa, esetleg beillessze az elfelejtett földműves köznép történeti szerepét a magyarság kialakulásában. E pontnál meg kell említeni Marjalaki Kiss Lajos nevét és munkásságát. Ő volt, aki talán a leginkább figyelembe vette a Kárpát-medencében található földrajzi és helységnevek ősi eredetét és szívósságát. M. Kiss úgy vélte, hogy ezen ősi nevek csak azért maradhattak meg a századok, ezredek során, mert az ősi nép is megmaradt. Tehát a folytonosság legékesebb tanúi. E felismerését 1929-ben tette közzé Anonymus és a magyarság eredete című tanulmányában. E munka 1991-ben került a kezembe, s meglepett M. Kiss és a magam felismerései közötti nagy hasonlóság, bár M. Kiss úgy véli, hogy az "ugor", azaz a magyar nyelvű köznép a szittyák és szarmaták vándorlása során "sodródott" a Kárpát-medencébe.

Kiket kell őseinknek tekintenünk? Őseinknek kell tekintenünk mindazon népeket, melyek a Kárpát-medencében végleg megtelepedtek, mert vérük ereinkben csordogál. Ezek közül a legfontosabbak: Árpád népe, az avarok, korábban a hunok és szittyák, és az őstelepes földműves köznép, melyre az előbbiek hatalma épült. E kérdések megvilágításával kívánunk hozzájárulni a magyarság eredete és őshazája rejtélyének megoldásához. E kérdés tárgyalása előtt azonban tekintsük át röviden a fontosabb őshaza- és származáselméletek körüli tudnivalókat.

A finnugor származáselmélet és kialakulása

A magyar és ugor nyelvek közötti rokonságról már a XV. századból vannak említések. Egyesek röviden-hosszan tárgyalják is e témát munkáikban. Az első jelentős mérföldkövet Sajnovics János szerzetes helyezte el a finnugrisztika országútja mentén. Sajnovics az 1760-as években a lappok földjére utazott csillagászati megfigyelések céljából. Ott tartózkodásakor megtanulta a lapp nyelvet, s arra figyelt föl, hogy az rokon vonásokat mutat a magyar nyelvvel. Észrevételeiről még hazatérte előtt, 1770-ben, Dániában egy latin nyelvű tanulmányt adott ki: Demostratio idioma hungarorum et lapponum idem esse címmel, melyet az akkori magyar értelmiség zöme nagy meglepetéssel és méltatlansággal fogadott. A későbbiek során nyelvünk művelői vállalták volna az atyafiságot a "halzsíros rokonokkal", de nem tudtak belenyugodni a nyelvrokonság gondolatába. Jókai Mór ekképp vélekedett a kérdésről:

A kardforgatók viszont a nyelvrokonsággal egyeztek volna ki, de annál hevesebben tiltakoztak a vérrokonság lehetősége ellen. Sajnovics munkájának azonban van ennél figyelemre méltóbb vonása is. Míg a finnugristák, mint fontos alaptanulmányt emlegetik, magyar nyelvre azonban a mai napig nem fordították le és nem adták ki. Vajon miért? Egyesek szerint azért, mert Sajnovics tanulmányában nemcsak olyan adatok vannak, melyek a finnugor rokonságot támasztják alá, hanem bőven akadnak olyanok is, melyek azokat cáfolják. Megjegyezendő az is, hogy Sajnovics munkájának és munkásságának nem jutott fejezet A finnugor őshaza nyomában (ifj. Kodolányi János válogatta és szerkesztette. Gondolat, 1973.) című műben sem. A második mérföldkőnek Reguly Antal munkássága számít, mintegy háromnegyed századdal később. Reguly 1819-ben Zircen született, ahol iskoláit is végezte. Jogi tanulmányai befejezése után európai körútja alkalmából Svédországba is ellátogatott, ahol megismerkedett a magyar és finn nyelv rokonságának kérdésével. Ez nagy hatással lehetett Regulyra, mert nyomban Finnországba utazott, melyet bejárt, miközben megtanulta a finn nyelvet. Itt hallott ázsiai nyelvrokonainkról, s elhatározta, hogy azokat késedelem nélkül fölkeresi. Meg is tette a szükséges előkészületeket, de még mielőtt elhagyta Finnországot, ellátogatott Lappföldre is. Reguly 1841-ben érkezett Szentpétervárra, onnan 1843-ban Moszkván keresztül Novgorodba utazott, majd folytatta útját a finnugor népek szállásterületei irányába. Azokat 1845 végéig bejárta, köztük a vogulok és osztjákok földjét is. 1846-ban érkezett vissza Szentpétervárra, ahol elkészítette az Ob-vidéki területek térképét. Röviddel az 1848-as szabadságharc kitörése előtt érkezett haza. Nyomban hozzáfogott az összegyűjtött anyag földolgozásához, melyben betegsége erősen hátráltatta. Legnagyobb lelkesítője és támogatója Hunfalvy Pál volt. Ő adta ki Reguly A vogul föld és nép című munkáját a szerző 1858-ban bekövetkezett halála után. Nem lehet tudni, milyen nyomot hagyott e munkán Hunfalvy megszállott finnugrizmusa.

Az 1848-49-es szabadságharc bukása után új korszak kezdődött a magyar tudományos és szellemi életben. Ami addig az alkotó és szabad szellem vívmánya volt, az a nemzetet elnyomó idegen hatalom kiszolgáltatottja lett. A Bach-terror nemcsak a magyar politikai és gazdasági életet kötötte gúzsba, hanem zsarnoka lett a szellemi életnek is. A Habsburg-ház már századok óta dolgozott a magyarság megtörésén, bekebelezésén, ami addig nem sikerült. A lelkes magánkutatók által föltárt és kimutatott nyelvi rokonság - a magyar és alacsony műveltségű, "primitív" népek nyelve között - viszont kiváló politikai, szellemi fegyvernek bizonyulhat a magyar nemzettudat kiművelésének megakadályozására, ha e merényletet tudományos mezbe öltöztetik. Bécsben nem is késlekedtek. A Széchenyiek alapította Magyar Tudományos Akadémiát (MTA) megtöltötték bachnyelvészekkel, akik a nyelvrokonságra hivatkozva megírták a magyarság "történelmét" a bölcsőtől a koporsóig. Kimutatták: a magyarság a legelmaradottabb, legműveletlenebb népek családjába tartozott, még röviddel a "honfoglalás" előtt is a halász-vadász életmód szintjén tengette életét. Őseink Európa rémei voltak. A halakat és vadakat az új hazában már kevésbé szerettük, de annál nagyobb kedvünk telt "békés" keresztény szomszédaink kirablásában, akik végtére is megszelídítettek bennünket. A magyar nyelv se más, mint főleg szláv, török és germán nyelvekből - na meg egy jó adag "ismeretlen" eredetű szóból - szedett-vedett tákolmány, s ami ezek egyikéhez se tartozik: az "finnugor" - mondták és mondják. Kisütötték, hogy a magyar nyelvben egyetlen magyar tőszó sincs.

Szabó Dezső véleménye se volt jobb a finnugor nyelvészetről, vagy akár a nyelvészekről. Íme két idézet az Életeim című művéből: "Most eltekintve a felhozott esetleges példáktól, úgy látom, hogy az egész finnugor nyelvészet egy vak sikátorban mozog. És máig is megdönthetetlenre alakult ki bennem az a meggyőződés, hogy a magyaroknak fajilag semmi köze sincs a finnugor népekhez." A következő bekezdésben pedig az alábbiak olvashatók: "De máig is meggyőződésem, hogy a magyarságnak és a magyar nyelvnek származását és múltját egészen más stratégiával kellene kutatnunk. Az, hogy egyes személy, bármily okból, finnugor nyelvész lesz, lát, amit lát, nem lát, amit nem lát a maga elhatárolt horizontjában: nem jelenthet utat a teljes megismerés felé." (Életeim, Kriterion. Bukarest 1982. I. kötet. 648. oldal.) Az idézetteket értékelje ki az olvasó. Meg kell azonban jegyezni, hogy Szabó Dezső is megemlíti; babér csak annak terem, aki ebben a "vak sikátorban mozog".

Nos, e nyelvészgárda főtollnoka Hunfalvy (Hunsdorsfer) Pál volt, akiről joggal elmondható, hogy saját meggyőződése ellenére igyekezett a szél irányába tudományoskodni. Hunfalvy ugyanis az ezernyolcszázas évek közepe táján kibontakozó sumerológia hatására 1857-ben tanulmányt adott ki a sumér és urál-altáji nyelvek rokonságáról. Bár tartózkodott - jellemző - a sumér és magyar nyelv kapcsolatainak említésétől, értéke mégis jelentős, hiszen a magyar nyelv az urál-altáji nyelvcsaládba, azon belül annak ugor ágába tartozik. (Érdy Miklós; A sumir, ural-altáji, magyar rokonság kutatásának története. Gilgames 1974.) Hunfalvy e meggyőződése mellett még kétszer kiállt. Ennek ellenére teljes erővel szorgalmazta a magyarságra erőszakolt habsburgi finnugor származástant, mely a szittya-hun származástudatot volt hivatott lerombolni. A magyar és uráli nyelvek közötti rokonságot olyan magán- és külföldi kutatók mutatták ki, akik politikai elfogultsággal nem vádolhatók. A nyelvi rokonság valamely fokú hitelességében tehát nem lehet kételkedni. E rokonság nemcsak a szóállagban mutatkozik, hanem nyelvszerkezeti azonosságok is kimutathatók. Itt azonban a tárgyilagos tudós és kutató megáll következtetéseiben. Ami ez után következik, nem más, mint egy nyelvi rokonságra épített rosszindulatú, hatalmi érdekből ránk erőszakolt származás- és őshazaelmélet, amely nem tud felmutatni egyetlen írásos emléket, egyetlen cserépdarabot se a túlerőltetett nyelvrokonság mellett. S hogy ez mennyire így van, arról a finnugristák egyik-másik beismerése eléggé meggyőző. Hajdú Péter professzor, a MTA Orientalista Intézetének igazgatója, a finnugrisztika nagymestere, a Finnugor népek és nyelvek című munkájában például a következőkről tudósít:

Hasonló véleménynek ad kifejezést a szegedi urál-altáji tanszék vezetője, Róna-Tas András professzor is a Nyelvrokonság című, erősen politikai beállítottságú nyelvészeti munkájában. Róna-Tas hangoztatja, hogy nyelvrokonság csak abban az esetben fogadható el, ha a vérségi rokonság is fennáll. De hát kedves professzor úr, ezzel éppen Ön húzta ki a szőnyeget a finnugor-magyar nyelvrokonság alól. E kérdésre a későbbiekben még kitérünk. Folytassuk tovább vizsgálódásunkat még néhány szemelvénnyel. Itt van például Dr. Fodor István a Nemzeti Múzeum igazgatója (2000), a finnugrisztika másik éltollnoka, a Verecke híres útján című munkájának 139. oldalán a következőket írja: "Őstörténetünknek az i.e. 500-at követő évezrede egyelőre csaknem teljes egészében "fehér folt" történettudományunk egyébként is erősen hiányos őstörténeti térképén. Sem az írott kútfőkben, sem pedig az eddig feltárt régészeti leletek között nem találtak eddig olyan adatokat, amelyeket kétséget kizáróan az ősmagyarsággal lehetne kapcsolatba hozni."

A Kr.e. 500 előtti évezredekkel se áll jobban a tudomány. Maga Fodor is hangoztatja, hogy hiteles bizonyítékok hiányában csak feltételezni tudnak. Mindennek ellenére a tudomány fellegváraiban székelők nem tudnak kilépni a vakvágányra siklott elmélet árnyékából. A Magyar Tudományos Akadémia elnöke (2000), Dr. Glatz Ferenc által összeállított, szép kiadású A magyarok krónikája című könyvben is a lemerevedett tant ismétli: "A magyarok őseiről Kr.u. 600-ig csak feltételezésekkel beszélhetünk a nyelvtörténeti, régészeti, növényföldrajzi kutatások alapján.". Ez bizony nagyon szegényes bizonyítvány. De hát akkor miért kizárólag csak erre okítják a hazai tanulókat? Mint például a nyolcvanas években a gimnáziumok első osztálya részére készült történelemkönyv is kizárólag csak e feltételezésről ír: (1. kép):

"A kutatás mai állása szerint az őshaza valószínűleg Nyugat-Szibériában, az Ob folyó alsó folyása mentén, főleg erdős területen volt." Mint kell értelmezni a "valószínűleg"-et? Úgy, hogy nem tudják, hol volt az őshazánk? Rendben van! De akkor miért erőszakolják feltételezésüket, mint tényt a nemzet tudatába? Kell-e e nyilatkozatoknál, megállapításoknál ékesebb beismerés a finnugor nyelvi rokonságra épített származáselmélet és történelem túlhaladottságáról? Már legfőbb ideje lenne a kutatásoknak szabad teret adni. Engedtessék meg a kutatóknak, hogy észrevételeiket, eredményeiket szabadon közzétehessék, egymás között megvitathassák anélkül, hogy a hatalmi székben ülők őket kipellengéreznék, ledélibáboznák. Megnyugtató eredményeket a nemzeti lét és jövő szempontjából e fontos kérdésben csak így remélhetünk. Ahhoz viszont, hogy a végső szót is kimondhassuk, ásni kellene, föltárni a magyar föld titkait, kiértékelni az előkerült leleteket a társtudományok eredményeivel együtt. A közeli vagy jelentős vérségi kapcsolatoknak az embertan is határozottan ellentmond. A legközelebbi nyelvrokonaink, a vogulok és osztjákok mongoloid fajtájúak.

 A vérségi rokonság lehetőségét maga Reguly - aki köztük járt - is visszautasította. Jankó János, a Zichy- féle kutatóút nyelvésze ugyanezt tette. Dr. Henkey Gyula, az embertan tudósa a kecskeméti Forrás 1981. májusi számában közzétett tanulmányának - Magyarország mai lakosságának embertani vizsgálata és a magyar őstörténet - befejező részében az imént elmondottakat csak megerősíti, mikor ezt írja: "A honfoglalók között Lipták Pál által 12.5%-ban kimutatott uráli típus gyakorisága ma az 0.1%-ot sem éri el." Ezek után jogos lenne az elvárás, hogy a finnugorosok is szembenézzenek a tényekkel. Bár tagadhatatlan, hogy a magyarságban vagy inkább egyik-másik néprétegében van némi mongolóid beütés. Ezt mutatták ki a Japánban végzett jjelzőgén vizsgálatok, melyek szerint a székelyeknek, őrségieknek és a kunságiaknak vannak távolkeleti vérségi kapcsolataik. Hogy erre mennyit lehet építeni - főleg az összmagyarságra kivetítve -, s hogy őseinknek melyik ágán vezethetők e szálak Ázsiába, azt a további vizsgálatok, kutatások eredményei dönthetik el. Jelen ismereteink szerint az avarok, korábban a hunok jöhetnek szóba. Meg kell azonban jegyezni, hogy az ősműveltségi időrendet illetően a finnugrisztika is sokat fejlődött.

 Ma már e tudományág néhány maradi művelőjét kivéve senki nem állítja a magyarság közvetlen a "honfoglalás" előtti "barbár", "primitív" voltát. Az uráli ősnép szerintük is ismerte már az agyagedény készítését. Ezen ősnépből az ugor ág mintegy négyezer évvel ezelőtt vált ki, és fokozatosan megismerkedett az állattenyésztéssel, földműveléssel és fémművességgel - mondják. Fodor szerint e korban "őseinknek" olyan magas volt a fémművessége, hogy nem lehet különbséget tenni a szarmaták és az ő leleteik között. Csak temetkezési szokásaikban különböznek egymástól. Az obi ugorokból kivált magyarság népi tudata és a magyar népnév már szerintük is a Kr.e. I. évezredben kialakult. A vas használatával szintén e korban ismerkedtek meg. (Ez mind szép, de honnan tudják, hogy ezek a mi őseink voltak, ha nem tudják a tárgyi leleteket kapcsolatba hozni a magyarsággal?) Úgy vélik, a Kr.e. 500 és Kr.u. 500 között költöztek a mai Baskíria területére. E korról írja Fodor; "csaknem teljes egészében fehér folt." Ez tehát nem több és nem kevesebb a feltételezésnél. Árpád népének a fémművességét, de általában a művészetét ők is egységesnek és nagyon fejlettnek mondják. Lehetne még többet és bővebben idézni finnugristák munkáiból annak igazolására, hogy milyen csúszós talajon áll az egész tudományág. De inkább álljanak itt megszívlelésre Dr. Sinor Dénes józan szavai, amelyeket még 1966-ban mondott el a debreceni nyelvészkongresszuson:

"A nyelvtudomány vizsgálatának tárgya a nyelv, és a diakrónikus nyelvtudomány célja a nyelv - és nem a nyelvet beszélő nép - történetének vizsgálata. Hogy a nyelvtörténet adatai felhasználhatók-e történelmi szempontból, annak eldöntését a hivatásos történészekre kell bízni. Ugyanis saját erejéből a nyelvész nem képes eredményeit a történelem szempontjából értékelni. Egy magyar-török megfelelést szívesen magyarázunk úgy, hogy a magyar szót jövevénynek tekintjük, de már egy, mondjuk, magyar-bantu "szóegyezést" jogosan nevezünk délibábosnak. Így ítéletünket nem tisztán nyelvi, hanem elsősorban történelmi kritériumra alapozzuk: merthogy hogyan is jutott volna a magyarba bantu jövevényszó? Azaz vakon - és ebben az esetben helyesen - bízzunk a történész tanításában, aki szerint a két nép között a múltban nem lévén kapcsolat - ezt már megint a nyelvész teszi hozzá -, nyelvi kapcsolat se létezhet. De hátha téved a történész? Hátha a nyelvész egyszerűen rosszul informálódott a történettudomány mai állásáról?" (Nyelvtudományi Értekezés 38. szám. Akadémia Kiadó 1967.)

A szittya-hun származástudat

A szittyák birodalma a Kr.e. évezredben a Kárpát-medencétől Kína északnyugati határáig terjedt. E roppant térségben számos meghódított nép élt a szittyák különböző berendezkedésű társadalma mellett. A Fekete-tenger feletti térségben éltek a királyi-szittyák, akik e birodalom urai, vezetői voltak. Kr.e. 500 táján hódították meg a Kárpát-medencét, ahol számos régészeti lelet került elő, melyek szép példányai a tápiószentmártoni és a zöldhalompusztai aranyszarvasok.

2. kép. A zöldhalompusztai aranyszarvas

Sűrűbb szittya lakosságról azonban csak Erdélyben és a Mátraalján tanúskodnak a leletek. Ilyen például a Heves megyei leányok pártája (3. kép), amely csak anyagában különbözik az Ukrajnában talált magas rangú, talán királynő vagy királyné fejdíszétől A szittya hölgy fejdíszét - pártáját, koronáját? - aranyszalagokból állították össze, a Heves megyei leányokét szövetszalagokból. E szokás, hagyomány a lakosság folytonosságáról tanúskodik, ami csak úgy lehetséges, hogy a századok során a szittyák is keveredtek az ősnéppel, de anyagi műveltségük egyes elemei a mai napig élnek.

3. kép. A Mátra-vidéki leányok pártája és a szittya úrnő fejdísze

A hun rokonság emlékét a Csodaszarvas regénk örökítette meg, mely szerint Nimród király két fiától, Hunortól és Magyartól származik a hun és magyar testvérnép. A monda szerint vadászat alkalmával a testvérpár előtt egy "csodálatos színekben pompázó" sebezhetetlen vad tűnt fel, mely mint isteni gondviselés csalogatta, vezette őket Pannóniába, ahol velük azonos nyelvű népet találtak. Ezzel szemben a kínai hagyományok szerint a zsarnok Kié császárt Kr.e. 1766-ban elűzték. Fia, Sun-ui a Hai-nemzetség 500 tagjával Kína északi hegyvidékére menekült, akiktől a hunok származnak. A történettudomány a hunok őshazáját Közép-Ázsiába, a Góbi-sivatag fölötti vidékre helyezi. Bárhol is volt az őshaza, a hunok Kína északi határvidékére kerültek, s mintegy 1500 évig, váltakozó sikerrel kemény harcokat vívtak a kínaiakkal. Kezdetben a hunoknak kedvezett a szerencse, de miután a kínaiak elsajátították a hunok harcmodorát az erőviszonyok a Kr.e. IV. században már kiegyenlítődtek. A kínaiak a hunok ellen építették a nagyfalat, mely ugyan nem bizonyult biztonságosnak, annál inkább időtállónak.

4. kép. Fából és bőrből készített szittya griff. (Pazyryk, Kr.e. V. sz.)

A hunok és kínaiak közötti határvonal nagyjából a Sárga folyó volt, de a nagy folyam kanyarulatában, a délre fekvő Ordos puszta is hun terület volt. Kr.e. 215-ben a kínaiak hatalmas erővel támadtak a hunokra, és elfoglalták e tartományt. Majd pedig átkeltek a folyamon, és további területeket hódítottak meg, ahová kínaiakat telepítettek, mely hosszú távon az ázsiai hunok felszámolásához vezetett. Kr.u. 439-ben végleg behódoltak a kínai császárnak

A hunok a Kr.e. III. század végén Mao-tunt választották meg nagykirálynak, aki nagy lendülettel fogott hozzá a hunok megszervezéséhez. Visszafoglalta az elvesztett területeket, és kiűzte a kínai telepeseket. A hun birodalom ekkor az Altáj hegységtől a Csendes-tengerig terjedt. Kr.e. 160-ban azonban a hun hatalom ismét hanyatlásnak indult. A Kr.e. 58 táján kitört trónviszály a hajdani nagy népet kettészakította. A lázadó hunok nyugati irányba vonultak, és Csi-csit választották meg nagykirálynak, aki a Talas folyó völgyébe telepítette le őket. A kínaiak ezt megtudták, és meglepetésszerűen rájuk támadtak, szétverték Csi-csi hadait, mikor a nagykirály is életét vesztette. A menekülő hunok az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közötti vidéken telepedtek le. A kínaiak ezzel megakadályozták, hogy a kettészakadt hunok ismét egyesüljenek.

5. kép. Hun bronzüst

Hosszú századok teltek el, és Csi-csi megmaradt hunjai fölszaporodtak, megerősödtek, s mint nyugati hunok jelentek meg a történelem színpadán. Kr.u. 373 táján lépték át a Dont, és Balambér nagykirály vezetésével elindultak hódító útjukra. Balambért Uldin majd Rua nagykirályok követték. Mindketten kiváló szervezők és uralkodók voltak. Kr.u. 380-ban a Kárpát-medence is - Dunántúl kivételével - fennhatóságuk alá került, de a főhadiszállásukat csak Atilla (Attila) nagykirály uralkodása alatt (434-453) ütötték fel a Tisza mentén. E rövid, húsz év leforgása alatt alig számolhatunk jelentős hun lakossággal a Kárpát-medencében. Nagyobb számú hun csapatokat is csak a nagykirály környezetében tételezhetünk fel. Atilla birodalma a hatalma tetőfokán a Kaszpi-tengertől az Atlanti-tengerig terjedt. 453-ban bekövetkezett halála után a hun birodalom felbomlott. A maradék hunok nagyobbik része a Fekete-tenger északkeleti és a Kaszpi-tenger északnyugati partvidéke feletti térségbe telepedett le. A nemzetközi történettudomány utrigur, kutrigur és szabír hunoknak (5. kép) nevezi őket. A bolgárok is hun utódnak tartják magukat, és joggal, mert az utrigurokból és kutrigurokból szakadtak ki, és bolgár néven szerveződtek.

6. kép. Utrigur, kutrigur és szabír hunok (Colin McEvedy: The Penguin Atlas of Medievel History.)

Tudjuk, hogy Árpád-ágbeli őseink is e térségben tűntek fel, és szintén hun leszármazottaknak tartották magukat. Még századokkal később is szó esik a Kaukázus déli lejtőin élő szavárd magyarokról, akik minden bizonnyal a szabír hunok utódai lehettek. Árpád-ágon a hun rokonsághoz tehát alig férhet kétség. Említést érdemel az is, hogy Colin McEvedy 737 körüli eseményekkel foglalkozó térképén Árpád-ágbeli őseink már fel vannak tüntetve, míg a magyar történettudomány szerint csak 820 táján jelentek meg.

A sumér származáskérdés

A finnugor származáselméleten belül tárgyalt politikai helyzet és körülmény, jelentősen befolyásolta a sumér-magyar származás kutatását is. A sors kegyetlen játéka úgy hozta, hogy az 1848-49-es szabadságharcunk bukása után virágzott fel egy új tudományág: a sumerológia. A mezopotámiai ősműveltségről a világ nagyközönsége elé tárt új ismereteket a magyarság nem tudta felhasználni nemzeti céljaira, a tárgyalt nehézségek miatt. A Tudományos Akadémián elhatalmasodott, idegen szolgálatban lévők igyekeztek megakadályozni vagy nevetségessé tenni minden olyan munkásságot, kezdeményezést, mely a magyarságot nyelvileg és műveltségileg Mezopotámia ősnépével hozta kapcsolatba. Az első magyar régésznőt, Torma Zsófiát (1840-1899) a hivatalosak a "bogarászó kisasszony" jelzővel illették. Torma sok ezer régészeti leletet gyűjtött össze a Maros mentén és Erdély más vidékein, melyek díszítéseiben és jeleiben mezopotámiai hasonlatokat vélt fölismerni. A régésznő levelezésben állt a kor legkiválóbb tudósaival, például Sayce-szel, és Trója föltárójával, Schliemann-nal, akik a legnagyobb elismerésben részesítették Torma munkásságát. A "délibábos" jelző ma is kijár azoknak, akik nem az Urál mögötti őserdőkben keresik a magyarság bölcsőjét. Jó példa erre Komoróczy Géza, az ELTE héber tanszék vezetőjének Sumer és magyar? című munkája, melyben a szerző tollhegyre szúrt minden kutatót, akik a sumér és magyar nép esetleges kapcsolatainak kimutatásán fáradoznak. De milyen hiteles egy szerző, egy tudós, aki olyan kijelentést tesz, mint Komoróczy tett Chicagóban 1981. augusztus 22-én? Előadását a következő mondattal vezette be: "A sumér-magyar rokonság kérdése akkor se érdekelne, ha az bizonyítva lenne.". Na, de ilyet! Tanár Úr! Ha önt a sumér-magyar rokonság kérdése nem érdekli, akkor mégis, milyen ösztönzésre írta meg az imént említett könyvét? Az óta eltelt idő eseményei se a tudós úr semleges állásfoglalásáról tanúskodnak. Már éppen ideje lenne, hogy a magyar tudományos életben meghonosodjon a tárgyilagosság. Ennek - sajnos - egyelőre semmi jelét nem tapasztaljuk. Pedig jó lenne, ha a tudományok művelői megszívlelnék Hóman Bálint tanácsát, melyet még 1943-44-ben írt, de mely csak 1985-ben jelent meg Ősemberek - Ősmagyarok (Hungarian Cultural Foundation. Atlanta. GA.. USA.) címmel. A nagy tudós a következőket írta:

 
"A magyarság és a magyar nyelv kimmér-géta kapcsolatainak a megállapításával új értelmet kapnának az eddig jóformán kizárólagosan műkedvelőknek átengedett szumir-magyar kutatás is. A szumirok nyelve mai ismereteink szerint (1943) jáfetita kaukázusi nyelvcsaládba tartozik, a magyar nyelv kaukázusi és 'ismeretlen eredetűnek' mondott ősi szavainak az elemzésénél tehát a jövőben nem szabad figyelmen kívül hagynunk a szumir és hatti-hurri nyelvemlékeket." (121. oldal.)
Hómant sokan támadták korábbi, kizárólag finnugoros álláspontjáért. Egyesek úgy vélték, hogy ezt saját meggyőződése ellenére tette, mert pályafutásának felfelé ívelését fontosabbnak tartotta a nemzet érdekeinél. Nehéz lenne eldönteni, mi a valóság. A nagy tudósban megszólalt-e a lelkiismeret élete alkonyán, és megírta a magyarság eredettörténetét legjobb ismeretei szerint? Avagy az akkori kutatások eredményei késztették egyik-másik korábbi álláspontja megváltoztatására, mint azt maga is írja? Nemzeti szempontból, de Hóman személyét illetően is kár, hogy a jelzett mű csak 1985-ben jelenhetett meg. Hóman új állásfoglalásának hatására mennyi minden másként történhetett volna a magyar őskutatásban! Ezek után tekintsük át röviden a sumerológia kialakulásának történetét, és vizsgáljuk meg a sumér-magyar rokonság lehetőségét.

7. kép. Sumér ékírás

A sumér ékírások megfejtésének első alapkövét egy német középiskolai tanár, Georg F. Grotefend (1775-1853) fektette le egy ékírásos óperzsa szöveg megfejtésével. A görög-latin szakos tanár megfejtését a korabeli tudósok kételkedve fogadták ugyan, de helyessége a későbbi eredmények fényében beigazolódott. Sajnálatos, hogy a tudósok csökönyössége ezzel hátráltatta a kutatások kibontakozását, mert kedvét szegték Grotefend vállalkozó szellemének. Az úttörőmunka ezért Henry C. Rawlinson, angol katonatisztnek jutott, aki I. Dárius perzsa király Bihistum-i háromnyelvű - óperzsa, méd és asszír-babiloni - sziklafeliratának lemásolásával és megfejtésével alapozta meg pályafutását a keleti tudományokban. Ugyancsak e munkával rakta le az ékírások megfejtésének és a sumerológiának alapköveit 1835-tel kezdődően. A merész és hatalmas vállalkozás a 1850-es évek elején kezdte meghozni gyümölcsét. Időközben mások is bekapcsolódtak az ékírás megfejtésének tudományába. Az ír Edward Hinks és a francia Julius Oppert tüntették ki magukat mint az új tudományág megalapozói. A világ nagy érdeklődéssel fogadta a hírt a hajdani népről és magas műveltégéről. A meglepetés csak akkor suhant át az ujjongó lelkeken, mikor kiderült, hogy ezen ősi műveltséget alapító nép nyelve nem indoeurópai vagy szemita, mint azt föltételezték, hanem turáni, azaz urál-altáji nyelv, és ezek között is a magyarhoz áll a legközelebb.

 Oppert sumér-nek nevezte el Mezopotámia őstelepeseit, míg Rawlinson nyelvükben szittya (Skytha) nyelvet ismert föl. A sumér nyelv és műveltség feltárása eredményeinek hatására magyar művelői is akadtak az új tudományágnak. Annak ellenére azonban, hogy abban az időben a sumér és magyar nyelv kapcsolatairól, rokonságáról előadásokat is tartottak az Akadémia termeiben, a lelkes kutatóknak sok ellenségeskedéssel, ellenszenvvel kellett megküzdeniük. Valószínű ezzel magyarázható, hogy a sumerológiának nem volt a nemzetközi élvonalba tartozó magyar tudósa, holott ez elvárható lett volna. Az ékírásos sumér szövegek megfejtése során kiderült ugyanis, hogy a magyar nyelv számít a leghasznosabb segédeszköznek az ősi szövegek olvasásához. Ma már ismeretes, hogy a magyar Rónai Jácint Rawlinson munkatársa volt, míg Mátyás Flórián Oppert munkásságát segítette eredményesen. E két magyar a kezdeti sikereknek részese volt. 1870-ben az angol Archibald H. Sayce On an Accadian Seal (Egy akkád pecsétről) című munkájának megjelenése jelezte a sumerológia második korszakának kezdetét. Sayce volt ugyanis az első tudós, aki egy önálló sumér szöveget olvasott el sikeresen. Az addig elolvasottak két- vagy többnyelvűek voltak, s mindig az ismert nyelv volt a kulcs a sumér nyelv olvasásához.

 Az 1850-60-as években felgyülemlett anyag azt is lehetővé tette, hogy Sayce nyelvszerkezeti, nyelvtani kérdésekkel is foglalkozzon. Kortársa, a francia Francois C. Lenormant a kor másik óriása, aki a sumér nyelvészet megalapozásának legkiemelkedőbb tudósa volt. Lenormant minden kétséget kizáróan kimutatta - Sayce-szel egyidőben, de tőle függetlenül -, hogy a sumér nyelv nemcsak szóállagában, hanem szerkezetében is turáni nyelv, vagy ahogy ma mondanánk: altáji nyelv. Ő is a magyart tartotta a leghasznosabb segédeszköznek a sumér nyelv olvasásához. Lenormant a magyar nyelv tökéletesebb elsajátítása céljából Magyarországra utazott, de kiújult betegsége miatt látogatását meg kellett szakítania. A sumerológia és a magyarság nagy kárára fiatalon, negyvenhat éves korában halt meg. A századforduló tájáról számos sumerológiával foglalkozó magyar kutatóról tudunk. Az ismert nehézségek ellenére is elismerésre méltó munkát végeztek. Az első önálló tanulmány Ferenczy Géza tollából jelent meg 1887-ben Szumér és Akkád címmel. Elismerést érdemel őt megelőzve Csengeri Antal és Giesswein Sándor munkássága, majd Ferenczyt követve Galgóczy János és Fischer Károly Antal, hogy csak a legkiemelkedőbbeket említsük. Az első nagy terjedelmű és a tudományos igényt is kielégítő szakmunka 1942-ig váratott magára. Ekkor jelent meg Debrecenben Dr. Varga Zsigmond Ötezer év távolából című kiváló tanulmánya. A magyar szempontból oly sokat ígérő fölismerések, eredmények népünk széles rétegei előtt szinte napjainkig meg nem értettek, vagy ismeretlenek maradtak.

A II. világháború következményeként külföldre menekült tudósok és kutatók, miután biztosították létfenntartásukat, tovább folytatták az abbahagyott munkát. Az otthonmaradtak legföljebb csak az asztalfióknak dolgozhattak. Külföldön Dr. Bobula Ida szólalt meg elsőnek az ötvenes évek legelején a Sumér-magyar rokonság kérdése című tanulmányával. A távoli Ausztráliból Dr. Padányi Viktor hallatott magáról a Dentumagyaria című nagysikerű munkájával, mely nemcsak a sumér-magyar kapcsolatokkal foglalkozik, hanem elsőként dolgozta föl a "honfoglalás" történetét teljességében, és a nemzeti érdek szemszögéből. Őket követve, de tőlük függetlenül Dr. Nagy Sándor érdemelte ki az egyetemes magyarság elismerését a Magyar nép kialakulásának története című tanulmányával. Argentínából Badiny Jós Ferenc munkái - Káldeától Ister-Gamig I. II., The Sumerian Wonder, Az ister-gami oroszlánok titka, Mah-gar a magyar, stb. - kerültek az olvasni vágyók asztalára. Csőke Sándor sumér-urál-altáji-magyar összehasonlító nyelvészeti tanulmányai - A sumér ősnyelvtől a magyar élőnyelvig, Szumir magyar egyeztető szótár - szintén a legnagyobb elismerést érdemlik. 1975-ben jelent meg a Sorbonne magyar tudósának, Dr. Gosztony Kálmánnak a Dictionnare d'étymologie sumérienne et grammaire comparée című összehasonlító nyelvészeti tanulmánya francia nyelven. Gosztony ugyanúgy, mint Csőke kimutatta a sumér és magyar nyelvben előforduló egyezéseket mind a szóállagban, mind a nyelvtanban, melyek megerősítik a sumér és magyar nyelv közeli rokonságát, esetleg azonosságát. E munkának egy összefoglaló magyar nyelvű változata is megjelent Összehasonlító szumér nyelvtan (Duna Könyvkiadó Vállalat, Svájc, 1977) címmel, melyet Vállay Ferenc Károly fordított magyarra. Gosztony 1050 sumér szó összehasonlítását végezte el. A következő eredményt kapta:

"23 egyezés van a latinban; körülbelül 40 az etruszkban(?); 20 az akkádban; 20 (a bizonytalanok nélkül) az örményben; kb. 50 a török nyelvekben (a kiegészítésekkel együtt kb. 75); 96 az északi finnugorban (kiegészítésekkel kb. 110); 923 a magyarban (ennek 8%-a csak valószínű). Ezenkívül 10 van a kaukázusiakban, 3-4 a bászkban, 3 a bretonban, 2-3 az arabban."
(64. oldal.) A vizsgált 53 sumér nyelvtani jellegzetesség eredménye a következő: 21 párhuzamos a finnugorral, 24 a kaukázusival és 51 a magyarral.(35. oldal) Dr. Götz László négykötetes, Keleten kél a Nap című alapos és széles áttekintést nyújtó tanulmányáért szintén a legnagyobb elismerést érdemli. Dr. Érdy Miklós tollából jelent meg A sumir, urál-altáji, magyar rokonság kutatásának története című kiváló összefoglaló munka. Biró József munkái - A szabírok őstörténete I. II., Kőrösi Csoma Sándor és a szabírok, Szabír-magyar történet ősi gyökerei - szintén dicséretet érdemelnek. Meg kell említeni Dr. Vámos-Tóth Bátor a világ különböző vidékein előforduló ősi földrajzi és helységnévgyűjteményét - TAMANA -, melyek azonosai a Kárpát-medencében is megtalálhatók. A felsorolt nevek és tanulmányok, ha vázlatosan is, de tájékoztatást adnak a nyugati magyar őskutatásról. E felsorolás megközelítőleg se teljes, annál is inkább, mert e könyv első kiadása óta számos új munka, köztük új szerzők dolgozatai jelentek meg, mint például Botos László Hazatérés című munkája. Továbbá a hazai kutatók is értékes tanulmányokkal gazdagították a kiadványok számát.

 A sumér-magyar rokonság kapcsán megjegyezendő, hogy a Csodaszarvas mondánk is Mezopotámiából, Nimród földjéről indul ki, és Hunoron és Magyaron keresztül Pannóniában ér véget. E mondának török forrásból két újabb változata került elő - Tárih-i Üngürüsz és Madzsar Tárihi -, melyekben a Csodaszarvast üldöző testvérpár szintén Mezopotámiából indul el és Pannóniában telepedett le.