EGY KIS KUTATÁSTÖRTÉNET

Visszakanyarodva az energia-vonalak témájához, tanulságos áttekinteni ezek európai újrafelfedezését. Azért kell újrafelfedezésrõl beszélni, mert míg ezeket a keleti kultúrákban folyamatosan számon tartották -a sárkány ösvényeiként, addig a nyugati mûveltségbõl e tudás nagyrészt kiesett (a városi kultúrából teljesen eltûnt). Angliában John Aubrey és William Stukeley vette észre elõször 1648-ban, hogy a tájban egy pre-historikus templom rejtõzik meg. Ezt követõen a legelmélyültebben egy Alfréd Watkins nevû kutató foglalkozott a kérdéssel. Észrevette, hogy a prehistorikus kõépítmények (dolmenek, kõkörök, ingókövek) egy geometriailag tökéletes pontossággal felfektetett vonalhálózaton helyezkednek el.

 E vonalakon valamilyen erõ áramlik, mely láthatóan a madarak tájékozódását is befolyásolja és minden egyes vonalhoz (ösvényhez) külön-külön azonos földrajzi névanyag kapcsolódik. A dûlõk, dombok, hegyek, erdõk vagy legelõk neveiben leggyakrabban „ley" („ugar") szó szerepelt, ezért Watkins az ösvényeknek a „ley-vonal" nevet adta. Igen gyakori volt még három szín ismétlõdése is, ezek: a fehér, a fekete és a vörös. Az ösvényeket õ régi kereskedelmi utaknak gyanította, bár azt õ is észrevette, hogy sokuk magas hegycsúcsokra vagy éppen egy tó fenekére fut. Ha azonban e három színbõl indulunk ki, egy egészen másfajta szerep bontakozhat ki elõttünk.

 Ezek ugyanis mind a nyugati alkimiai hagyományban, mind a keleti (fõként buddhista) tanításokban „beszédes" színeknek számítanak és a szellemi megvalósulás beavatási fokozatai kötõdnek hozzájuk. A fekete megfelel az alkémia „nigredo" és a tantrikus buddhizmus „Trikaja" (Három Test) tanításában a „Nirmána-kája" (szétméréstest) fokozatának. A fehér az „albedo" és a „Sambhogakája" (összegyö-nyörködés-test), míg a vörös a „rubedo" és a „Dharma-kája" (törvénytest) megfelelõje. Mint látható, itt a halál tudatosításának és legyõzésének három szellemi fokozatáról van szó, vagyis ösvényeink szellemimágikus-beavatási utak a tájban, melyeket a látható világban szakrális kõépítmények és halmok, a láthatatlan világban pedig hullámzó(pulzáló) erõ jelöl ki.

Hérodotosz görög történetíró írja le az óiráni vallási gyakorlattal kapcsolatban, hogy papjaik nem építettek templomokat és szobrokat, hanem a hegytetõkön és magaslatokon mutattak be áldozatokat a Napnak, Holdnak, csillagoknak és fehér lovat áldoztak. E mágikus vallási gyakorlatot többen is Nimrúdtól származtatják. A vallástörténeti irodalom inkább Zarathustra személyéhez kapcsolja, de Epiphanius bizánci szerzõ azt közli, hogy az õ személye azonos Nimrúddal, a ku-sok fiával, aki a csillagászat és a mágia tanait felfedezte.

 Az izraeli-kánaáni vallással kapcsolatban olvashatjuk az ószövetségi Királyok Könyvében: „...és megfertéztette a magaslatokat, amelyeken a papok tõmjénezte" /Kir. II., 23:8/ „...és eltávolította a lovakat, amelyeket a napnak szenteltek"/Kir. II., 23:11/. Szkíta, hun és magyar õseink vallási gyakorlatával kapcsolatban is ugyanezen jellegzetességeket veszik számba a kortárs szerzõk. Mindezekbõl és számos más adatból is arra következtethetünk, hogy a halmokat és hegytetõket az elsõ szent helyek között tarthatjuk számon. Az õsi vallás oltáraiként „Isten csillagvárában", a magasság-mágusság-magosság , azaz egy szerves-természetes és emelkedett szellemiségû lét tanúiként.

 A magyar néphagyomány szintén számon tartja e mágikus-szakrális mûködést a hozzájuk kapcsolt mondákban. Ezek szereplõi leggyakrabban tündérek, táltosok vagy garabonciások, akik az esztendõ valamely jeles napján - rendszerint éjszaka - megjelennek és az éppen ott tartózkodóra valamilyen titkot bíznak vagy éppen mély álmot bocsátanak rá, melyben aztán különös dolgokat tapasztal.

Ha a halmok neveibõl próbáljuk megfejteni szerepüket, akkor a következõ lehetõségek adódnak:

- szakrális szerep /pl.: egyház-, pap-, remete-, kálvária-, templom-halom nevek/

- határjelölõ és megfigyelõ szerep /pl.: hármashatár-, strázsa, ösvény-, csõsz-, õr-halom nevek/

- hír-láncbanjelzõ szerep /pl.: mécses-, tûz-, har-sogó-halom nevek/

- temetkezési szerep /pl.: temetõ-, keresztes-, búcsú-, Szent János-halom nevek./

- csillagászati /csillagvárta/ szerep /pl.: Sánta Kata/=Sírius/, ebédlesõ szék, szekér-halom nevek/

Természetesen egy-egy halom nem kizárólagosan egy szerepet láthatott el, sõt, ezek a lehetõségek szorosan össze is függhettek egymással, éppen a szak-ralitás okán. Ezt a szakralitást pedig a minden halmon ott lüktetõ erõ-csomópontok is erõsítik/feltételezik. Mint korábban már láthattuk, e csomópontok olyan „transzformációs központok", ahol az energiamintázaton áramló földi energiák, a „sárkányerõk" (az alkémia „príma materiája" és „szûzföldje") szellemíthetõk át, emelhetõk fel és egyesíthetõk az égi erõk-kel, hogy a föld ismét fénnyel telítetté, paradicsomivá válhassék. Ezért lehet egy halom egyszerre szakrális áldozóhely, temetkezõ vagy éppen õrhely, védelmi pont. Itt tehát egy olyan, igen mély szellemiségû vallási gyakorlat körvonalai bontakoznak ki, melyben a fény felszabadításán keresztül ég és föld egyesítése központi szerepet játszik.

Egy ilyen mûveltség számára létkérdés, hogy ezt az eleven erõrendszert számításba veszi vagy sem! Hogy mi történhet ez utóbbi esetben, arra jó példa lehet Déva várának története, ahol az eleven asszony feláldozására talán éppen annak következményeképp kerülhetett sor, hogy a várat (nyelvünkben erõsség is, azaz erõvárta hely!) nem eleven rendszerünkre tervezték.

A nyelvi úton történõ megközelítést érdemes magával a halom szóval folytatni. E szóban ugyanis egyszerre ott bujkál a hal(ak), a hal(ál) és a hal(lás) is, továbbá a hullám (hullámtermészetû létezõi), a hallom, az elem és az álom, mint a szó hangalaki, tehát lényegi megfelelõi. A ugyancsak a hullámtermészetre is utal, és hogy a halmok és a hang/hullám/ között igen szoros a kapcsolat (teremtõ hang!), erre közvetlenül utal az Arany Ilona könnycseppje c. aradvégi monda, melyben az elhordott aranyhegy/!/ helyén zúgást hallani a föld mélyébõl. Itt tehát a hallásnak döntõ jelentõsége van és hogy ennek mi köze lehet a halálhoz, arról például a tibeti buddhizmus halottas szertartása adhat jó felvilágosítást, ahol a pap a szent útmutató szavakat 49 napon keresztül kántálja abban a meggyõzõdésben, hogy a tetemtõl megszabadult lélek hallja a szavait, és megfogadja tanácsát.

 (Magának a Tibeti Halottaskönyvnek is ez a teljes címe: A köztes létbõl hallás útján való szabadulás. Ez a szabadulás viszont testetlenedéssel, azaz hullámtermészetûvé válással jár, és itt azt se felejtsük el, hogy a „hullám" szónak van „halálos" jelentése is!) További megfelelést jelenthet, hogy a fül, mint a hallás szerve, a magzati állapot formáját, így ezzel a megszületéstújjászületést idézi. Ehhez azonban a létnek elemi szintre kell összevonódnia. Azt is tudhatjuk továbbá, hogy a halálban megtapasztalható állapot rendkívüli módon hasonlít az álombélihez, mely utóbbi pedig éppúgy hullámzó létállapot, mint a szerelem (a halom hangalaki változata) és a révülés (ezért nevezzük révnek a vízparti átkelõket és ezért jelképezi a halált a víz, mint ahogy a halálon való átkelést a vízen való átkelés és a halál legyõzését a vízen való járás!).

 Viszont hal, halál, halom és hullám nemcsak a földi, hanem az égi világban is található. Keressük hát meg õket sorrendben! A hal és a halál egyaránt a vizes elemû/!/ Halak jegyet idézi. A halom, minthogy nagy tömegû, földbõl épített, masszív alakzatról van szó, a föld elemû Bak jegyet idézi meg. E kettõt viszont az égen is épp egy hullámzó közeg fogja közre: a levegõ elemû Vízöntõ! E három jegy az esztendõ menetében pedig éppen a fény megszületésétõl a halál stációján keresztül az újjászületéséig/feltámadásáig vezet el bennünket.

Érdemes még a halmok másik magyar nevét, a dombot is megfaggatni. E néven keresztül ugyanis a dob (dobolás, dobbanás, dobogás), sõt a doromb irányába is áthallást kapunk (ezek. a táltos szertartás kellékei, tehát a hely mûködtetésével kapcsolatosak!).

Ugyanakkor a síkságból kiemelkedõ voltuk (nevük sok helyen földpiramis!) a helyszín emelkedettségét jelzi, ahová elzarándokolva mi is önmagunk fölé emelkedhetünk (táltos révülés!). Ezen a ponton eszünkbe juthat a Szent Korona zománcképeinek apostolain látható furcsa fejbúb, ami épp a táltosság egyik jele és a magyar hagyományban pilis a neve. Nevezhetjük azonban sokatmondóan úgy is, hogy a „koponyák hegye", azaz Golgota, ezzel egyszersmind üdvtörténeti magaslatokba kapcsolva a koronázást (hiszen megkoronázott „megváltó királyunknak"(!) épp a pilise fölé került a „szent kereszt") és halmainkat is.

De e kiemelkedés nemcsak mint magaslat, hanem mint kihasasodás is értelmezhetõ, mégpedig a Földanya áldott hasának kidomborodásaként, amely alatt a Földanya áldott méhében az élet születik újjá. Ezért is temetkeztek tehát halom alá õseink, hogy az eltemetett újjászületését/feltámadását ezáltal is biztosítsák. (Ezt szolgálta az okkeres zsugorított temetkezés is!) Ezzel viszont új égi helyszíneket vonhatunk be vizsgálódásunkba, ugyanis annak a folyamatnak, ami egy szûzi állapotból egy kihasasodás állapotán keresztül az anyaságot valósítja meg, a fenti vonatkoztatási rendszerben a Szûz-Oroszlán-Rák jegyhármas felel meg. Ezek pediglen a korábban megkapott három állatövijegy szemközti párjai!

Ha viszont a táltos szertartás irányából közelítünk, akkor a Nyilas-Ikrek tengely adódik. Ezt kiegészítve az álom égi helyszínével és annak szemközti párjával, a Bika-Skorpió jegypárost kapjuk. Gondoljunk itt Emese álmának történetére, ahol az Emese név az anyakoca (emse!), és ezen keresztül a Bika állatövijegy megidézõje (annak keleti jelzõállata), míg az õt álmában meglepõ turulmadár a szemközti Sas csillagképé (és Skorpió jegyé); ugyanakkor az ágyékából elinduló fényes égi folyam a Tejutat jelképezi (ennek okán is mondhatjuk, hogy „alszik, mint a tej"/, így a teljes Tejút is kirajzolódott! Ezzel két olyan égi helyszín adódott, amely jól érzékelhetõen a halmok mûködésével-/mûködtetésével kapcsolatos. Számba kell vennünk azonban még egy harmadik tényezõt is, amely épp az elõbbieket kapcsolja össze, de ehhez kanyarodjunk vissza Atill