AZ ETRUSZK SZELLEM ÉS ANYAGI KULTÚRA

Az etruszk anyagi kultúrával foglalkozók mind egyetértenek abban, hogy az keleti elemeket tartalmaz. A kelta és etruszk régészeti anyag összevetésénél mindezt alaposan meg is szemlélhettük. E tény elismerése azonban most szempontunkból nézve önmagában semmit sem jelent, hiszen igen nagy különbségek vannak a dolog mibenlétével kapcsolatos véleményekben. Az indoeurópai terminológia, szóhasználat szerint e keleti kapcsolatok ténye a görögből való merítéssel jellemezhető, igen gyakran a hellénisztikus, Nagy Sándor által elterjeszteni vélt műveltség átvételének tényét rögzítik le szinte közhelyszerűen felemlítve. Korábban láttuk, hogy B. Nogara szerint nem bizonyít keleti származást a keleti jelleg. Itt arra kellene gondolnunk, hogy valakiktől átvettek bizonyos keleti elemeket valamikor, de közvetlenül nem igazolható az átvétel. Az indoeurópaiak szerint kézenfekvő jelölt is van a műveltség forrásadójaként, ezek a görögök. Pallottino, bár a lyd elszármazással egyetért, mégis unos-untalan a görög hatásokkal hozakodik elő. Úgy gondolom, hogy ezt a felette berögződött és alapjaiban téves görög kultúraátadó-továbbító elképzelést alábbi szemléltetéseink után.

Ugyanott (Id. mű, XLV tábla) ún. ión-etruszk vázafestészet példájaként mutat be egy vázát Kr. e. 540-530 közé datálva. Lehetetlen nem meglátni rajta az ősrégi szemidol egy újabb feldolgozását és Ur-Nammu két, tudást hozó kígyóját.

A művészetek terén nem áll fenn az a súlyos lelethiány, amit a régészetben felvetettem, sőt igen jó anyagunk van a származás megítélésére is. Eddigi elemzőink abból indultak ki, hogy ha egy etruszk és görög vázát egymás mellé állítunk, hasonlóságuk szembeszökő, ezért - és nem másért - azt a görögöktől vették át. Meg sem fordul bennük, eszükbe sem jut, hogy a hasonlóság oka más is lehetne. Az "átvétel" formulája olyan mély bennük, hogy csőlátókká válnak. Magabiztosságuk megkérdőjelezhetetlen, szerintem azonban erősen tévednek. Miután a falfestészet nemcsak Etrúriában és Görögországban volt divat, hanem ott is, ahol e népek korábban éltek, célszerűnek látom ott megkeresni a gyökereket. A görög festészet előképeit a ragozó nyelvű Mükénéből, előtte Krétáról és Kis-Ázsiából ismerjük, annak elődjét pedig Egyiptomból. Az etruszk előképek szintén Kis-Ázsiából, még tovább a Régi Keletről származnak, végső fokon mindkettő közös és oszthatatlan gyökere a Folyamközben van, vagyis szabir-sumér, azaz ősturáni a javából. A közreadott ábrákon kérem, hogy ne csak magát a tárgyat, de a szemeket is figyeljék, mert a bemutatott képsor bizonyító erejű. Háromezer éven keresztül nem lehet véletlenül egyformán festeni ekkora kiterjedésű területen. Ugyanaz a műveltség, ugyanaz a kifejezési mód - a profilból való ábrázolás, a szinte idolszerű szemek kísérteties azonossága, az arcélek és orrok metszése, a színvilág -, ugyanaz a szellem üzen a képekről. Etrúriában is csak annyi a változás, hogy a férfialakok őrzik az ősi sötétnarancs színt, a nők viszont fehérre váltanak.

Ez feltehetően összefügg a "fehérszemély" magyar elnevezésével, máshol ugyanis sehol sem látni. Most hozzátehetjük, hogy a faliképekkel ugyanaz az ősnép fejezi ki magát évezredeken át. Az újkori Európában szinte 20-50 évenként gyökeresen új stílusok uralták a művészi ízlést, pedig ugyanazok a népek művelték azt, csak egymás után. Kérdésem tehát az, ha egy stílus az ókorban háromezer évnél tovább él és hat, miképpen cserélhette volna le menet közben az azt művelő népet? Átvette volna valaki más? Erre az a válasz, hogy sehogy mert átvenni olyan tud, aki műveltségében közelben van az átadóhoz, annyira közel, hogy együtt kell éljen vele. Ez is kevés azonban, ki is kell irtsa vagy magába kell olvassza az átadót, ha nem akar lebukni később. Kézenfekvő lehet, hogy mindenki olyat fest, ami az énje. Mindezek arra mutatnak, hogy az ún. átvételi formula nem olyan könnyen használható adu, mint ahogy azt sokan képzelik. Hiszen, ha népkeveredés történik, megváltozik a kifejezésmód is, ezt éppen az árpádi tarsolylemezeknél is láthattuk! Sőt. Éppen az átvételi formulák sűrű alkalmazása talán éppen ilyen népeltüntetési akciókat takar és éppen ezáltal azonosíthatóak a nagy "kultúraátvevők"?

Az indoeurópai történetírás szerint az elmúlt négyezer évben nem is történt más, csak a kultúraátvételek tömkelege. Hát most álljunk meg az átvétellel, mert ez a sok átvétel annyira hihetetlen, hogy nem is lehet igaz. Egyszerűen csak a legyőzöttek kulturális kifosztásának meséje szolgálja a nagy átvételeket. Aki ismeri a műveltség terjedésének szabályait - legelsősorban azt, hogy ember is kell
hozzá, azazhogy azt bíró nép -, az nem is hiheti el e temérdek megokosodást mások rovására. Ahogy az indoeurópai népeket mint tettest azonosíthattuk - a kelta szóanyag kisajátításával jelzik, maguk bizonyítják keltairtó történelmüket -, az összes nagy átvevő ugyanígy árulja el magát. Így vonulnak be a nagy kultúraátvevők a nyelv- és nyelvtankönyvek oldalaira saját bűneiket bizonyítva. Ezek után nem csodálkozhatunk azon, hogy az indoeurópai nyelvészet olyan hatalmas energiákkal kutat - teljesen mást, nehogy ez kiderüljön.

Ugyanez a helyzet az egyiptomi Luxor, Karnak, a föníciai Baalbek, a kisázsiai lyd Krőzus király által építtetett Efezosz, a római Capitolium etruszk csarnoktemplomaival is. Ez utóbbi két templom képét már korábban láthattuk e könyvben. Csak a vak nem látja, hogy a felülpárkányolt oszlopcsarnokok építése ugyanazzal a technológiával készült ugyanarra a célra. Ki találta fel tehát az etruszk templomot? A válasz kézenfekvő: ők a saját elődeikkel együtt. Azok, akik azt saját tulajdonukként Etrúriába is elvitték. Kezdetei Sumerból ismertek a legalsó régészeti rétegekből, a TEMplom - a TÖMedékelt, TEMetett, döngölt földhányásra alapozott szentély, a későbbi etruszk TEMplum - először 3x3 méter, majd egyre növekszik, mígnem évezredekkel később hatalmassá nő. Egy műveltségben jelentősen kevésbé fejlett társadalom fiai napestig bámulhatták volna oszlopcsarnokaikat, ha technológiájuk nem lett volna megépítésükhöz, nem beszélve arról az eszméről, amely ilyen építmények létrehozására sarkallta őket. Folytathatnám a sort Közép-Ázsia oszlopcsarnokaival, Toprak-kala, Hatra, Halcsaján templomaival és szentélyeivel. Ha alaposabban szemügyre vesszük e templomokat, arra is rájövünk, hogy a timpanonos, ún. klasszicizáló homlokzatok divatja is sok ezer éves találmány, azt nem Rómában és nem is Görögországban találták fel, és helytelen abban az értelemben antiknak nevezni, ahogyan azt ma teszik. Az antik ma egyet jelent a göröggel és rómaival, pedig ez nem igaz. Sokkal régebbi időben élnek gyökerei, mintsem azokat eltüntethetnék az útból előbbiek érdekében. A Régi Kelet fényei mutatják az utat most is visszafelé a műveltségnek e területein.

De menjünk tovább a gyökerek keresésében. A tarquiniai Párducok sírja hátsó falán két párduc látható egy bikafejnek tekintett kép fölött az ún. orientalizáló falfestészet példájaként.

Párducok Egyiptomban éltek korábban és a hunok szent állata volt. A baloldali állat kidolgozása megdöbbentően hasonlít az esztergomi oroszlán kivitelezési technikájához, csak az Sumerból érkezett oda. Van még párducunk máshonnan is, az egyik archaikusként számon tartott templomból, Korfu szigetéről. Az archaikus dór templomok Kr. e. 600 és 400 között épültek - vagyis nem előzték meg a fenti etruszk párducokat -, ezért sokkal inkább a párducok ábrázolása a közös pelazg-etruszk hagyományokban keresendő. Pallottino most nem figyelt, hisz orientalizálónak nevezte a fenti párducábrázolást, pedig ha ismerte volna következő képünket, ilyen hibába nem eshetett volna, azt hellenizálónak kellett volna kijelentse.

Bemutatok most más irányú azonosságot is, ezúttal szkíta tárgyon találjuk meg az etruszk párját. Az "állatküzdelmi jelenetekről" van szó, foglalkozott velük László Gyula is a hun, avar és magyar fémművesség hátrahagyott darabjait elemezve. Huszka József is tucatjával hozta ezeket nevezetes művében. /554/Az állatküzdelmi ábrázolások szimbolikus megjelenítések, de ma nem állíthatjuk, hogy pontosan értenénk ezeket. Általában elmondhatjuk, hogy a Jó és a Rossz küzdelméről is szólhatnak. Ez lehet a Nap és a Hold küzdelme, a Napisten győzelme a Sötétség felett. Utolsó ábrázolásunk
itt éppen a nagyszentmiklósi kincs egyik darabjáról való. Maga az "állatküzdelmi jelenet" hivatalosított elnevezés, ma mégis inkább álca mindazok számára, akik látják ugyan az ábrázolást, de igazából nem merik szimbolikus értelmében is nevén nevezni az ott látható eseményt. Magyarul saját tudatlanságukat rejtik az általános cím mögé.

Más vélekedések szerint-pl. dr. Farkasinszky Tibor véleménye - a sumér Imdugud ábrázolással induló bőséges "állatküzdelmi" leletgyűjtemény más jelképi rendszerben voltaképpen alkotóinak világnézeti összegzései lennének. E minőségükben az alkotók szellemi címereként is tekinthetnénk ezen ábrázolásokat. Eredeti, hibátlan ábrázolásai a ragozókhoz köthetők, rontott, pontosabban nem megértett másolatait tömegével gyártották később az indoeurópaiak is.
"A "szkíta" (sigynna) kultúra hatása jól lemérhető az alföldi kelta temetők leletei között megjelenő új edényformák népszerűségén. A kapcsolatok azonban ennél sokkal gyümölcsözőbbek voltak. A lábatlani kelta urna oldalán egyedülálló ábrázolást látunk: két, a kelta arányoknak megfelelően krokodilszerűvé stilizált nyúlánk ragadozó lerogyó, visszafelé tekintő szarvas alakot tép szét. A kimmer-szkíta állatstílus jellegzetes állatküzdelem-jelenetének kelta feldolgozásával állunk szemben, mely típusában archaikus előképekre utal. (Az V-IV századi zöldhalompusztai aranyszarvas hasonló képtípusból van kiragadva.) A kimmer-szkíta állatstílus a jelek szerint elevenen hatott, és a - jászberénycserőhalmi ivókürt kapcsán már említett - kelta "orientalizáló" hullámot eredményezte."/561/ A kimmer-szkíta állatstílus kétségtelen jelenlétével az ókori Magyarországon nagyon egyet is értünk Szabó Miklóssal, de hogy ez valamilyen kapcsolat kisugárzásaként élt volna itt, már egyáltalán nem, éppen a műveltség terjedésének fentebb rögzített törvényszerűségei folytán. A kimmer-szkíták nem kívülről "hatottak" valamilyen véletlen átvételek útján, hanem egészen belülről, az ország régi lakóiként, sajátjukként művelt kultúrájukkal. Hogy ez a kis kitérő nemcsak kimmer-szkíta és kárpát-medencei belügy, láthatjuk a saját szemünkkel, ha visszalapozunk néhány oldalt a párducos képekhez.

Az etruszk és korai, archaikus görögországi párducábrázolásokra, sőt a párducság ábrázolására tekintünk, azonnal világossá válik, hogy a korszakos lábatlani jelenet nem krokodilszerű állatokat ábrázol, hanem két valódi pettyes hun párduc egy párducságot mutató, azt lelkileg felvállaló lovat, és nem szarvast támad.

Ez a párducság mutatkozik Etrúriában is a bemutatott képen. A tarquiniai párducokban ráadásul felismertem a folyamközi oroszlánábrázolás rokonságát is. Itt most megint körbe értünk egyszer folyamközi-archaikus görög (pelazg) etruszk-kimmer-szkíta -magyarországi kelta párduckövető utazásunkon.

A lelet kerekebb már nem is lehetne, egyszerre mutatja kétfelől is a Kárpát-medence és a Folyamköz közt azonos eszmék, és velük emberek, népek évezredes mozgását. Tovább megyek, a párducok felfedezett íve egyben keresztezi az állatküzdelmek másik, hasonló utat bejáró ívét itt egy közös ponton, ettől még fontosabbá, még általánosabbá válik. A közös találkozási pont pedig két megrajzolt ívünkben - a párducok és az ún. állatküzdelmi jelenetek íveiben - a Kárpát-medencében található éppen lábatlani kelta ábrázolásunkban, mert abban párducok és az állatküzdelem is jelen van. Emiatt kétszeresen is kiemelkedő jelentőségű a lábatlani lelet. Jelentőségét tovább fokozza, hogy az ezen ábrázoláshoz nagyon hasonlót itt Magyarországon a kelták amerikai és a Brit-szigeteken fellelt földábráihoz hasonlóan szintén megtalálták. Eközben Szabó Miklós adósunk marad a lábatlani szarvas szarvának azonosításával és bemutatásával, ha mi ott csak egy párduclelkű ló fülét véljük felismerni. Annál is inkább, mert méretre azonos a párducok füleivel.

Végigtekintve e néhány művészeti elemen megállapíthatjuk, hogy az ún. antik kultúra az ősnép szellemi alkotása volt, amelyet Itáliában Etrúria felszámolásáig maguk az etruszk név alatt egyesültek műveltek jogos tulajdonukként. Görögországban az ősnépi keretek felszámolása sokkal korábban történt meg, de ugyanúgy igen hosszú, évszázados átmeneti időszakkal, mint Itáliában, ezért mindkét helyen bőven volt idő a műveltségi elemek teljes átvételére és továbbvitelére. Mindez így képzelhető csak el, hogy az átvevők igen hosszú ideig éltek együtt az átadókkal, rájuk települve, másképp sehogy. Talán még az átvétel szó sem fejezi ki igazán a lezajlott folyamatot, mert sokkal inkább belenövésről kell beszéljünk a görögök és rómaiak esetében is, hisz a kifejezésmód lényege nem változott meg. Mindezt Mükéné és Kis-Ázsia anyaga igazolja, mely mindkettővel sok hasonlóságot mutat. Még arra is gondolhatunk a hosszas elemzés után, hogy a görög és római beolvadás tökéletes volt a helyben találtakba, melynek jószerével csak a ragozó nyelvtan esett áldozatul. Innét nézve akár saját rokonainkat is üdvözölhetnénk a görögökben és rómaiakban, ha nem tudnánk róluk mégis túl sok tisztázatlan dolgot.

Az a tény, hogy az etruszk sírszobrok és általában a szobrászat anyagai már a Kr. e. V században teljesen kiforrott formában és technikával készültek, arra mutat, hogy nem tanult, hanem magával hozott műveltséggel állunk szemben, még ha ma hellenizálónak is tekintik, vagy legalábbis annak próbálják eladni.

Közvetlen előzményeit Kis-Ázsiában, Krétán találjuk meg, még korábbi indítását pedig a már ismert, eredetet kutató régi útvonalunk mentén lelhetjük meg. Ha pedig valaki az etruszk és görög művészet hasonlóságát állapítja meg, azt csak azért teheti, mert a görögök is a ragozó nyelvű pelazgokkal öszszeolvadva tettek szert a kelet műveltségére, mint ahogy az etruszkokat idővel a latinok olvasztották magukba. Áttekintve a műveltség e kézzelfogható darabjait, egy további téveszmét kell hátrahagyjunk, nevezetesen az indoeurópaiak úton útfélen hangoztatott "kultúraátvételeit". Ha ismerjük- legutóbb a Kincsestárból - azt a népi folyamatosságot, amely a Régi Kelet területéről szétáradva szakadatlanul fennállt a Mediterráneumban (is) az itáliai és görög területek ősnépeinek felszámolásáig, akkor értelmetlen csúsztatás átvételekről beszélni és szétosztani néhány későn jövő között évezredek művelődésének kincseit csak azért, hogy a frissen elszerzett tudás birtokában legyen mire fel lenézni az alkotókat. Az indoeurópai történetírásnak ezért igen nagy adóssága van az igazsággal szemben, e téren is alapos önvizsgálatra van szüksége. Sok idejük nincsen már az önvizsgálat megkezdésére, mert könnyen a fentebbi nyelvészeti cáfolatok sorsára juthatnak a művészetek terén is. Magyarul az indoeurópaiak igen rövid időn belül újra kell gondolják a tárgyi műveltség darabjairól alkotott általános véleményüket, ha nem akarnak e téren is olyan megsemmisítő cáfolatokat olvasni, mint e néhány fenti kiragadott, de meggyőző példa.

Nem véletlenül a tárgyi műveltségben zajlik a legnagyobb kultúrharc, mi több, kultúr- világháború. Darabjaival múzeumokat lehet megtölteni, hivatkozni lehet rájuk és felette alkalmasak a vizuális meggyőzésre, ha kellő irányultságú és mennyiségű magyarázatot is fűznek hozzájuk. Mi, akik az ősnépet képviseljük itt, csak erőltetett próbálkozásnak tekinthetjük e ferdítési kísérleteket ősi műveltségünk eltulajdonítása közben. Ha azonban ismerjük a mai műveltségi propaganda fontosabb érveit, már nem ülhetünk fel a silány, de hangosan hirdetett érveknek. Ha hiszünk a szemünknek, biztosan nem. Éppen ez a célom, kedves olvasó. Ahogy árpádi korunk gyermekei számára is felkínálták az ellenőrzés lehetőségét tanításuk során, most magam is ezt teszem. Nem azt kell eldöntenie, hogy nekem hisz-e vagy valaki másnak, hanem éppen azt, hogy hisz-e a saját szemének vagy nem. Mindezt csak azért tehetem, mert az eddig felhozottak szemünk igazát támasztják alá. E helyzet éppen a következő kép miatt különösen érdekes lesz. Tojást nem, de gyöngyöt inkább vélek felfedezni az etruszk freskórészleten. Ha viszont gyöngy, akkor Tamás apostol (a Magyar Szent Korona pantokrátora mögött lévő apostol képe) okkal kerül a történetbe. A magyar mesevilág kiemelkedő személye a Fehérlófia. Ő a mesebeli királyfi, aki a leglehetetlenebb feladatokat is teljesíti küldetése során. Ezúttal Egyiptomba küldi apja a sárkány őrizte gyöngy megszerzéséért és eközben felnőttségének igazolására.

Végigtekintve és összefoglalva most a teljes etruszkokról szóló könyvrészben (újra) leközölt képek anyagát, áttekintve az igen régről, a Folyamközből, a Kaukázusból szemmel látható folyamatos állandóságot a megjelenítésekben, tartozom egy megállapítással. Ki kell mondani, mert nyilvánvalónak látszik, hogy ezek mind törés nélküli egyazonos műveltség, azonos elvek, gondolatok, hit, elragadtatás mentén, egyazonos nép által született darabok. Ugyanazon ősnép határozott, mással össze nem téveszthető kifejezésmódján történt ábrázolásokat láthatunk csak. Nincs Etrúriában olyan kiásott tárgy, amelynek ne lenne valahol keleten előképe, párhuzama, valamilyen fokú fellelt azonosa. Nincs olyan sem, amelyet ne használtak volna tovább római köntösben. És olyan sincs, amelynek eredetét nem igyekeztek volna a nem ragozók saját találmányukként bemutatni valamikor, vagy akár ma is. Ezek a dolgok nem a szelek szárnyán utaztak idáig, hanem igazi hús-vér emberek saját belső valóságuk elidegeníthetetlen tulajdonaként.

Ezért a művelt, ma már indoeurópai nyugatnak a világon semmi köze sincs Etrúriához, és szerteágazó gyökereihez sem, csak a körülötte keltett mesterséges ködképzésben voltak igen serények. Róma fondorlatos történelmének megsemmisítését már csak e köddel vigyázta régen, mással semmivel. A latin Rómának semmije sem maradt, csak a hazugságok és az erőszak szelleme. Ott, Etrúriában a ragozó nyelvűek sokadik korszakos honfoglalását láthatjuk, ahol a lakhatatlant lakhatóvá építették igen nagyszabású tervek és munkálatok segítségével. Lakhatóvá tették a mocsarakat országnyi méretű építkezéseikkel, művelhető földet alkottak a maláriás fertőből erős akaratukkal, akadályt nem ismerő szellemükkel. Megművelték Etrúria, Itália rettenetesen agyagos földjét is, amelyet ma is csak egyekés, lánctalpas traktorokkal szántanak!

Hátrányukból előnyt kovácsoltak, az agyag terrakottává nemesedett kezük között. Etrúria korának legfejlettebb technológiájú állama volt akár az államszervezés, építészet, akár a művészetek területét nézzük. Azt is megtudtuk, hogy tudásukat - hitük szerinti idejük lejártával - maguk adták át egy arra érdemtelen, műveletlen népnek. Szellemi alkotó erejét készen, közvetlenül hozta magával Urartuból, Kis-Ázsiából, a Régi Keletről, a Kárpát-medencei Ó-Magyarországról a sajátjaként, mert ilyen erő csak egy helyen termett a ma ismert világtörténelem ideje alatt, mégpedig a ragozók sajátjaként Keleten, a Kaukázusban és a Kárpát-medencében. Egyetlen nem ragozó (indoeurópai) néptől sem láttunk ehhez hasonlót az ókorban, mert azok csak gyilkolni, használni és "átvenni" jöttek Európába.

Ha mégis építettek valamit, azt a rabszolgaság fenntartása érdekében tették. Hogy a népölő Róma sajátjaként mégis elterjesztette szinte teljes műveltségüket a saját neve alatt, nem kis elégtétel a ragozók számára, a mag-népek számára. Mindezzel újabb - korábban már jelzett -, e könyvben a negyedik nagy nem ragozó (hol indoeurópai, hol közvetlenebbül: ismeretlen eredetűnek nevezett etruszk) légvár semmivé foszlását rögzíthetjük az etruszk történet újrakanyarításával. Ha korábban az európai és világtörténet átírását vetettem fel szükséges lépésként, az éppen ez volt. Első lépésként magának a hamis indoeurópai legendának a szertefoszlatására vállalkoztam. Mert ez a legnagyobb lépés. Nem ígértem ugyanakkor minden kérdésre kiterjedő örök megoldást sem az etruszkok szereplését illetően. Azt azonban mindenképpen gondolom. hogy - ha másként nem, de - új felvetésekkel talán sikerül előbbre lendíteni magunkat a valódi megoldás felé.

Összefoglalva most a nagy ókori világháború előzményeit, meglepetéssel állapíthatjuk meg, hogy szereplői nem azonosak a ma oktatott történelemben elénk kerülőkkel. Jelentősen megfogyatkozott támadókat látunk, és ők sem ugyanazok már, akiknek korábban hittük őket. Egész Európa ragozó nyelvű elveken alakult ki. Folyamatos, több ezer éves helyben lakásuk nehezen cáfolható ma már. E nagyon ősi és jól bizonyítható népi folyamatosság meghatározója a földrész életének. A négy nagy nép, amelynek visszavételét most ünnepelhetjük meg a ragozó nyelvű ősnép leszármazottainak nevében, eldönti a romantikában fogant téveszmék sorsát. Keltáink és etruszkjaink igazát most teljes műveltségük keresztmetszetének felvázolásával sikerült bizonyítani. Nyelv, hit, vallás, szellem. E négy alapvető érv csodálatosan összecseng egyenként is, összességében is.