AZ ETRUSZKOK NYELVE

Annak, aki pontos képet akar kapni az etruszk nyelv feltérképezettségének mai állásáról, segítségére lehet egy, a mai világban is könnyen előforduló esetből vett (és talán éppen ezért hatásosabb) hasonlat. Tegyük fel, hogy valakinek kezébe kerül egy latin betűkkel nyomtatott, de számára ismeretlen és más, ismert nyelvekkel egyenes rokonságban nem álló nyelven: például magyarul (!) vagy törökül írt újság. Feltéve, hogy művelt, értelmes és valamelyes általános nyelvi felkészültséggel rendelkező emberről van szó, valószínű, hogy az újságban szereplő tények és hírek általános ismerete, a személy- és helynevek, a nemzetközileg használt szakkifejezések, valamint okiratokból vagy ismert szerzők műveiből vett és felismerhető idézetek, esetleg az illusztrációk segítsége révén is sikerül majd több-kevesebb fáradsággal megértenie a címeket, lefordítania egy-két rövidebb híradást, rájönnie nem egy cikk általános értelmére. Lényegében ilyen a modern értelmezők helyzete az etruszk szövegekkel kapcsolatban. Pallottino szemléltetése tökéletes, de ha ezt nevezik nyelvészeti módszertannak az indoeurópaiak, akkor nemcsak azt nem tudják, mit csináljanak, de azt sem, hogyan kellene. Ha valakinek ez a tudományos módszere a kutatáshoz, talán azt jelzi, hogy a kérdést nem szerencsés kézzel fogta meg.

Pallottino is érzi talán, hogy eredményei igen soványak, ezért az indoeurópai nyelvészkedés módszereivel próbál meg etruszk szótárt készíteni, amelyben azonban több a kérdőjel, mint a pont. Szemmel láthatóan a szíve szerint ő is indoeurópaivá nyilvánítaná az etruszkokat, az indoeurópai szókincs azonban nem akar engedelmeskedni a fellelt szövegek azonosításában, sőt keményen ellenáll. Nyilván igen jelentős akadályt képez számára egy ragozó nyelv fel nem ismerése, pedig rengeteg ragot is elkülönít munkája során. Eszébe sem jut - pedig vak tyúk módjára példálózik a magyarral is, és akár szerencséje is lehetne -, hogy érdemes lenne megpróbálni ezt a lehetőséget is, ez azonban a fent részletezett kényszerpálya miatt szóba sem jöhet, hisz nyugaton sincs magyar nyelvész, aki rájöhetne bármire is. Az elődök pedig sok mindennel próbálkoztak már, hogy az etruszkot szóra bírják.

Ismeretes, hogy a múlt század utolsó negyedéig az etruszk szövegek magyarázata zömében a más nyelvekkel vagy nyelvcsoportokkal való etimológiai összehasonlításokon alapult. Ennek az eljárásnak irányelvei a XVIII. századi etruszkizálásra vagy éppen a reneszánszra nyúlnak vissza, Annio di Viterbo és Pier Francesco Giambullari munkásságára. Csak éppen a héber etimológiák keresését - eleinte ugyanis azt hitték, hogy minden nyelv a héberből ered - lassanként, az általános nyelvészeti ismeretek fejlődésével párhuzamosan, felváltotta az etruszk-italicus rokonság elmélete (hirdetői L. Lanzi, A. Fabretti, W. Corssen, E. Lattes voltak) vagy a különféle elképzelések az etruszk rokonságáról a göröggel, az örménnyel (S. Brugge), a baszkkal és kaukázusival (V Thomsen), a finnugorral (J. Martha), sőt még a dravida nyelvvel is (S. Konow). Nem zárkóztak el a szövegek belső vizsgálata, epigrafikai, hangtani, alaktani, szókészleti sajátságaik kutatása elől- csírájában alkalmazva a későbbi "kombinatorikus" módszert -, de a kutatás vezérelve az volt, hogy jelentéstani és nyelvtani értékeket kívülről kell kikövetkeztetni, annak a nyelvcsoportnak a nyelvi sajátosságaiból, amelyhez az illető feltételezése szerint az etruszk is tartozott. Az etimológiai összehasonlítás terén tett egyes próbálkozások csődje - ezeket ugyanis természetüknél fogva a maguk egészében kellett vagy elfogadni, vagy elvetni -, és a tudományos kritika fejlődése elkerülhetetlenül ellenhatást váltott ki. Előkészítője az a lassú, lelkiismeretes, gyakran észrevétlen munka volt, amit elsősorban olasz gyűjtők és feliratkutatók, mint L. Lanzi, G. B, Vermiglioli, M. A. Migliarini, G. C. Conestabile és Farbetti folytattak. ... De az etimológiai módszer elégtelenségének csak akkor ébredtek pontosan tudatára, mikor a jeles latinista, Corssen megjelentette Über die Sprache der Etrusker (Az etruszkok nyelvéről) (1874) című munkáját; ebben leszögezte, hogy az etruszk az indoeurópai nyelvcsoporthoz, közelebbről az itáliai nyelvek közé tartozik, és bizonyos előzményekből kiindulva látszólag szigorú módszerességgel, általános alaktani meghatározással és szövegértelmezéssel is megpróbálkozott. W Deecke harminckilenc oldalas munkája: Corssen und die Sprache der Etrusker (Corssen és az etruszkok nyelve. Bírálat, 1875) elegendő volt ahhoz, hogy Corssen hatalmas építménye kártyavárként összeomoljon. A jelentős kritikai mozzanatnak új tudományos irányzatban kellett kiteljesednie. Maga Deecke és más kutatók, így C. Pauli, G. Herbig, A. Torp, teljesen felhagytak a külső összehasonlításokkal, és maguknak az etruszk szövegeknek és kölcsönös összefüggéseiknek tanulmányozására szorítkoztak.

Az említett tudósok működéséhez csatlakozik más etruszkológusoknak (A. Rosenberg, G. Sigwart, S. P. Cortsen, Eva Fiesel, E. Wetter, E Slotty és mások) munkássága. Az etimológiai módszer, amelyet a tudomány így túlhaladott, felbukkant még egyes "kombinatorista" tudósok (például Deecke, Pauli, sőt még Torp, majd pedig Vetter) kutatásaiban is, és makacs követőkre talált továbbra is Lattes és E. Goldmann munkásságában, de főleg a műkedvelő jellegű rögtönzések tere maradt; ezek csökönyös szívóssággal virágoznak még mindig az etruszkológiai kutatások peremén, s meg-megújuló, hiábavaló kísérleteket tesznek, hogy az etruszkot a görögből a hettitából, az örményből a sémi nyelvekből, az egyiptomiból stb. magyarázzák.

A szövegértelmezés feladatától függetlenül folytak közben az eredményes kutatások az etruszkok rokonságáról; az általános nyelvészet által felvetett új problémák szélesebb körű és biztosabb támpontokat nyújtottak a megoldáshoz. A megállapítható, bár nem mélyen gyökerező hasonlóságok az etruszk és az indoeurópai, kaukázusi, ázsiai nyelvek között vagy az A. Trombetti értelmezése szerinti preindoeurópai nyelvcsoportok létezésével magyarázhatók, vagy egy protoindoeurópai alapnyelv-rétegre - vagyis részleteiben még nem véglegesen kialakult archaikus indoeurópai nyelvre vallanak, ahogy Kretschmer elképzelte, vagy pedig, ahogy G. Devoto javasolta, az "indoeurópai körüli" fogalma körébe tartoznak, amellyel az archaikus földközi-tengeri nyelvi szubsztrátumnak későbbi ismételt indoeurópai beszivárgások hatására történt felbomlását és átalakulását jelölte. /435/ A végeláthatatlan indoeurópai próbálkozások közben Baráth Tibor új utat választott. Rovásnak tekintve az etruszk írást - igen helyesen - magyarul olvasott el nem egy feliratot, forradalmasítva az etruszk kérdés megoldását. Erőfeszítései visszhangtalanok maradtak, mert nem indoeurópai megoldással hozakodott elő.

Fejtései tiszták és érthetőek, mi pedig azon csodálkozunk, hogy másnak ez miért nem jutott eszébe. Ugyanezt bizonyítja Németh Gyula: A magyar rovásírás /436/ c. munkájában is, és ugyanezen az úton haladt Dr. Szabó Károly is, /437/ aki felismeréseit jobbára a magyar-etruszk műveltség közös elemeinek felhasználásával sikeríti ki. Ő az általa megfejtett etruszk szövegeket nem közvetlenül értelmezte magyarul, hanem zseniálisan felismerve az ősnyelvi jelleget, először egy köztes - talán a jó 2000-1000 évvel ezelőtti feltételezett állapotú etruszk-magyar - ősnyelvre fordította át az etruszk szövegeket, majd onnét továbblépve mai értelmét adja. Lépése több haszonnal is járt, egyrészt könnyebben megérthető szöveghez jutott, másrészt bizonyította a magyar nyelv azon ősnyelvi jellegét, hogy az igen kevéssé változott az évszázadok során, magyarul, meglehetősen nagy állandóságot mutat. Kihangsúlyozta eképpen azt is, hogy ezer-kétezer évvel ezelőtti elődeinkkel megértettük volna magunkat jelentősebb értelemzavaró tényezők nélkül.

Kis összpontosítással megbeszélhetnénk napi ügyeinket akár Szent Istvánnal, vagy jobbágyaival is, ugyanez viszont egyáltalán nem mondható el Európa más nyelveiről, népeiről. Ha pedig a magyar nyelv alig változott az elmúlt ezer évben, ugyanezt kellett tegye az azt megelőző évezredekben is. Ezzel dr. Szabó Károly kijelölte a követendő utat minden magyar nyelvész számára, akik ezután az etruszk kérdéshez nyúlnak. Ezért tehát, ha a Kincsestárban e tényt, a korai magyar nyelvalakulást igen erősen korlátozó tényként ismertem fel a régebbi korok magyar nyelvalakulását illetően, akkor általában is gondolhatunk a ragozó nyelvek jelentős állandóságára, még évezredeken keresztül is. Ha ezt így vesszük, magyar nyelvű ősi szövegeink értelmezése is könnyebbé válhat. Ehhez persze előbb minél alaposabban helyre kellene állítanunk a Kr, u. 1000 táján beszélt magyart, mint összehasonlító nyelvet, együtt tárgyalva azt a sumérral, mint jól ismert vivőnyelvvel, sőt még ide, az alaposabban megkutatandók közé számítanám Kis- Ázsia vezető nyelveit is, a hettitát, a hunit és urartuit is.

Gyakorlatias szempont lehet a fellelt etruszk szövegeket keltezhetőségük szerint csoportosítani. Ha a letelepedés idejéből, vagy a kezdeti etruszk műveltség idejéből vett szöveggel van dolgunk, az más megközelítést igényelhet, mint a késői, latinnal már valamelyest felülrétegzett nyelvi állapotú szövegek esetében. A korai szövegeknél talán a hosszú időtényező hatásainak kiszűrésére kell nagyobb gondot fordítani, míg a későieknél még a latin elemek kiszűrésével nehezedik a feladat. Az oszk és umber nyelvek, mint az ellatinosodófélben lévő etruszk későbbi változatai, szintén érdeklődésre tarthatnak számot a kutatók számára.

A tisztázatlan körülmények miatt bőséggel van lehetőség arra is, hogy az etruszkok származásával kapcsolatban egymásnak homlokegyenest ellenkező elméletek élhessenek. Valójában azonban fel kell tennünk azt a kérdést, hogy az indoeurópai szempontok szerinti kutatói magatartáson kívül más megközelítésben kutattak-e egyáltalán e nyelv után? A szokásos kordivatnak megfelelően Hérodotoszt, a mai kortársak egyszerűen félreállítják, hogy saját okoskodásaikkal pótolhassák. Nagy hiba Hérodotoszt mellőzni szinte érthetetlen ez az indoeurópai gőg-, mert a vele vitatkozóknak sokkal több érv kellene legyen ehhez a bugyraikban. E nézet jeles képviselője B. Nogara, /438/ aki északi származásúnak tartja őket azzal, hogy ami bennük keleti tulajdonság, az nem feltétlenül keleti származású is. /439/ Fából vaskarika ez a javából - gondolhatnánk e vélekedésről, ha Pallottino közegében keresgéljük a megoldást. Ha viszont tekintetbe vesszük a keleti műveltségek részbeni kárpát-medencei kiáramlását, de ugyanakkor ismerjük a magyar Európa benépesülését, akkor Nogara elgondolásáról megváltozik véleményünk. Nogara el tudja képzelni az etruszkok északi (közép-, keleteurópai, kárpát-medencei) származását is, és ezt az elgondolást talán érdemes megfontolni éppen azon nyelvészeti fejtegetéseimre hivatkozva, melyeket a keltákkal kapcsolatosan folytattam - nevezetesen a latin nyelv túlnyomó ősnyelvi átvételeire gondolok. A latinra nézve ez igen kemény tény, ellene hadakozni már nem érdemes, de szellemi ellenfeleink munkásságában is bőven találhatunk használható gondolatokat a megfejtéshez. Elképzelhető, hogy Etrúria a Kárpát-medencéből is kapott népességet Hérodotosz lyd-jein, a kisázsiainkon kívül, erre már csak ugyanezen nyelvi ügyek miatt is gondolnunk kell, sőt nem kizárható az sem, hogy mindkettőjüknek is igaza lehet. Ha meggondoljuk a Kárpát-medence masszív és igen régi magyar nyelvűségét, ez egyáltalán nem megalapozatlan elképzelés, és rögtön tegyük is hozzá, Nogara mindarról semmit sem tudhatott, hogy e tényt valaki később kimutatja majd.

Ne felejtsük el, a Kárpát-medence évezredek óta népesség kibocsátó szerepet töltött be - miközben szép számmal jöttek is ide -, bár e tényt inkább csak a sokkal korábbi évezredekre szokták érteni. Ha a Kr. e. X. századtól fogva találunk olyan kárpát-medencei műveltségeket, amelyek műveltségüket kisugározni voltak képesek, netán helyet változtattak, erősen meggyengültek vagy éppen megszűntek, gondolhatunk arra, hogy elköltöztek valahová. Netán éppen Etrúriába (is), ha megjelenésük és leleteik erre utaló adatokat mutat(hat)nak. Van olyan adatunk, amely ebbe az irányba tereli gondolatmenetünket. Az első egy kunyhó alakú hamvveder Etrúriából, amely: ház alakú urna, a "halottak háza"; amely ... a halott földi és túlvilági élete közötti kapcsolat megteremtését szolgálta.

Bemutatok két etruszk bronz-edényt a Kr e. VIII. századból, és éppen az etruszk törzsterület szívéből. Egyik sem áll egyedül, hamvvedret sokat ástak ki, a Veii lelet pedig egy készlet része. Nézzük meg, hogyan is kellene értsük Pallottinonak a fenti képhez fűzött azon megállapítását, hogy az kárpát-medencei kapcsolatokat mutathat. Az egyik egy hamvveder, a másik egy kétfülű bronzedény pazar, szemet gyönyörködtető darab mindkettő, minket azonban most nem csak a lelet általános leírása érdekel. Van mindkettőn egy motívum, valamilyen csőrös madár rajzolata, bár első látásra kígyónak is nézhetnénk. Meglepetés ér bennünket, ha e motívum képét elraktározva hazafelé indulunk Magyarországra, meglátogatjuk a debreceni Déri Múzeumot, ahol igen nagy kincset őriznek. A hajdúböszörményi bronzkincsből előkerült szitula oldalán hajszálra ugyanezt az ábrát látjuk közel két évszázaddal korábbra keltezve. Az ábrázolást tekintve megállapíthatjuk, hogy szinte ugyanazon mester keze munkáját látjuk, csak a tárgy változott meg időközben etrúriai divatú bronzedényre.

Görögösnek éppen nem nevezhetnénk, mert jóval szélesebben veszi az edény szabását, mint ahogy azt ismerjük a görögöktől. Kérdésem, ha Pallottino tudja a kárpát-medencei kapcsolat mikéntjét, miért csak a képaláírásban veti oda?

A fenti kép forrásául szolgáló pécsi kiállítási kiadvány /445/ szerkesztői további ajándékkal lepnek meg, a címlapon mécsessé alakított állatunk immár saját madár mivoltában lép elő. Igazi műremek, kecses vonalvezetése, bájosan együgyűnek ható, de mégis arányos, biztos kezű megfogalmazása nyilvánvalóvá teszi madárságát. A madár nyaka és feje bámulatos kifejezőkészséggel idézi elénk azt a karcsú nyakú, de helyenként totyogós madarat, amelyet ábrázol. A lábak kidolgozását már ne kérjük számon alkotóján olyan szigorúan, a néhány kiló bronzot szilárd alapra kellett helyeznie.

Madarunk "kalandja" még nem ért véget, sőt most kezdődik igazán. Jankovits Katalin /447/ régésznő még további, ezúttal úgy tűnik, eredeti példányát ismerteti. A szerző késő-bronzkori magyarországi lábvértekről írt tanulmányában egy Tolna-Fejér-Somogy megyei gócpontú európai lábvért-elterjedést elemez. E vérteket kiásták Dunántúl más helyein is, de jutott belőlük Etrúriába, Bajorországba, Lengyelországba, Franciaországba is. Eredeti elszármazása feltehetően déli, Kréta és Mükéné jó előképeit adja. A sokféle vértrajzolat közt ott van madarunk is, ezúttal eredetiben, stilizálás nélkül. E momentum mindenképpen figyelemre méltó. Sőt, a vérten rögtön négy madár is látható, köztük két, szem-idolként is tekinthető kerékábrázolással, napszimbólummal, miután a pajzs formája kísértetiesen hasonlít az emberi archoz. Feltehetően madarunk a későbbiek során, de még itthon, a bronzkori Ó-Magyarországon került össze a körmotívum ábrázolásával, amelynek képeit éppen fentebb láthattuk. Legalábbis erre kell gondoljunk a hajdúböszörményi szitulára tekintve.

"A rinyaszentkirályi lábvért vékony lemezből áll, amely visszahajlik a szélei mentén, és vékony bronzhuzal veszi körül. Négy pontban, minden oldalon, ugyanabban a magasságban a huzal hurkot alkot, ezeken a lyukakon dugták át a kötőket. A lábvért díszítése lyukakból és kis domború díszveretekből áll.

A lábvért szélei mentén 3 sorban domború, pontszerű díszítés helyezkedik el. A figurális mezőt két részre osztja egy függőlegesen elhelyezkedő, 3 sorban lévő pontszerű díszítés. Fent horizontálisan elhelyezkedő domború ponthalmaz határolja a figurális mezőt, lent ugyanez csak két sorban. A két rész szimmetrikus, a díszítő motívum a lábvért közepén van és három díszveretsorból álló kereket ábrázol, amelynek a közepén egy díszveret található. A kerék alatti és feletti részt két, a természetben is előforduló madarak díszítik, melyek egymással szembefordulnak. Ezeket is díszveretpántokból alkották meg. Ez a fajta madárábrázolás a lábvérteken egyedülálló. ...(Jankovics Katalin régésznő később más darab vizsgálatával folytatja); ... A Nadapról származó lábvérttöredékeken stilizált madárfej-ábrázolás van. Olyan ábrázolásról van szó, amelyen kacsacsőr található, és ez felfelé hajlik. Ez olyan szimbólum, amely gyakran megjelenik és őstotemet ábrázol, melynek az a szerepe, hogy a veszélyeket távol tartsa. ... Több horvátországi és észak-itáliai leleten találtak ilyen erősen stilizált madárfejet. /449/"

Az egyesített motívum hazai létrejötte arra mutat, hogy, gyakorta előforduló madárral állunk szemben. Madarunk azonosítása szerencsére nem túl viszontagságos, ugyanis a csőre felfelé hajlik. E jelenség a madárvilágban igen ritka, jószerével csak kivételként tekinthetjük ilyen madár előfordulását. A nagy időtávolság ugyanakkor - 3000 év - arra vezet, hogy nagy területen honos madarat keressünk magunknak, ne egy kis elterjedésű, visszavonulófélben lévő reliktumfajt, amely időközben kipusztulhatott. Van ilyen, ez a bütykös ásólúd, /450/ Afrika, Ázsia és Európa közös életterű madara, otthon van a Duna-mentén is régóta, és eléggé nagy területen él ahhoz, hogy ne visszaszoruló fajnak tekintsük, hanem évezredek tanújának.

424 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 126. o.
425. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 128. o.
426. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 129. o.
427. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 328. o.
428. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 129. o.
429. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 128, o.
430. Tankönyvkiadó, Budapest,1984.
431. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 133. o.
432. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 136, o.
433. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 190. o.
434. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 137. o.
435. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 190-191. o.
436. Budapest, 1934.
437. Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design - Quality, 1997. Budapest. 12. o.
438. B. Nogara: Gli Etrusci e la loro civilitá. Milánó. 1933.
439. Dr. Szabó Károly: Etruszkok és magyarok. Design- Quality, 1997. Budapest. 5. o.
440. Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 53. o.
441. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. III. tábla.
442. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. III. tábla.
443. Mario Torelli: Storia degli Etruschi. Gius. Laterza & Figli, Roma-Bari, 1997. 51. o
444. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállitási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995. 80, o. 34. kép.
445. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállítási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995
446. A bronzkor kincsei Magyarországon. Kiállitási katalógus, Pécs, Janus Pannonius Múzeum, 1995. Címlapkép.
447. Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.
448. Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 2. o.
449 Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 1. és 3. o. Olaszból fordította: Arnoldné Horváth Stella
450. Vajai László FVM osztályvezető szíves közlése
451. Colira Harrison - Alan Greensmith: A világ madarai. Határozókönyv. Panem Kft., Budapest, 1994. 77. o.

Nem tudom ma még megmondani, hogy a bütykös ásólúd, vagy az ahhoz igen hasonló ókori-mai madár - a fenti totem- szerepen kívül még - milyen szereppel bírt az itt élők szemében: urnák díszállata volt-e, pajzsok elejére illő szellemiséggel ruházták-e fel, netán a halott szellemét vitte-e magával a hátramaradók hite szerint, vagy valami más, különleges tulajdonságokkal rendelkezett-e a nép számára. Szemidol-szerű ábrák, netán az isteni figyelő szemekre való utalás melletti megjelenése mindenesetre erősen ebbe az irányba mutat. A rinyaszentkirályi lelettel és a bronzmadárral Kovács Tibor is foglalkozik, és így ír: A korai osztálytársadalmak vallásában és a természeti népek hiedelemvilágában is a madár sok helyütt a földtől vízzel elválasztott túlvilág szimbólumaként szerepel. Több kutató véleménye szerint hasonló gondolat megtestesítői lehetnek a bronzkori madárábrázolások is, legalábbis azok, amelyek temetkezésekből kerültek felszínre, vagy halotti kultusszal voltak kapcsolatban, mint pl. a halotti kocsi hármas madárfejekkel díszített bronz kerékagy tartozéka. A rinyaszentkirályi kincsből származó bronz lábvért felületét díszítő, ovális mezőbe komponált jelenet is ide sorolható, még akkor is, ha a küllős kerekek formájában megelevenített nap és a rajta, illetve alatta álló madáralakok tartalmi összefüggését nem ismerjük.

A Kárpát-medence magas szintű fémművességének legértékesebb készítményei közé tartoznak az európai ritkaságnak is nevezhető madár alakú bronzedények. ... A hattyúra emlékeztető, kecsesen ívelő nyak, a megnyújtott test, a hosszanti és körbefutó bordák ellenhatása olyan belső dinamikát kölcsönöz az ábrázolásnak, amelyet csak az esetlennek tűnő, szétálló lábak törnek meg. /452/ Ez utóbbi mondat fentebb közreadott bronzmadarunkról szól. Talán nem is ez a legfontosabb most, mert egy következtetésünk biztosan van. A bütykös ásólúd bronzba vert ábrázolása okkal feltehetően innét, itteni feldolgozásban a Kárpát-medencéből áradt széjjel Európába szitulán, lábvérten, hamvvedren, bronzedényen szellemet hódító útjára, hiszen az időrend ezt mutatja. A Fejér, Tolna és Somogy területéről szétáradó háromezer éves bronzvértek madara ma is itt pihen meg Magyarországon, a Sárrét, netán a Hortobágy szikes tanain hosszú vándorlásai közben észak és dél közötti útjain. Évente kétszer jön, egyszer oda, egyszer vissza, rövid időre. /453/ Vagyis van különleges ismertetője, a ritkasága. Kézenfekvő a következtetés, hogy itt találták fel a motívumot, és ennek azonosait használták azután máshol is. Ugyanakkor ezzel nem bizonyítok mást, csak amiről szó van, hogy a Kárpát-medencéből egy ábrázolás teljes azonosságában eljutott Etrúriáig is. A bütykös ásóludat most óvatosan, de mégsem félve említem fel érvként, és jobb időkre elteszem a hátsó udvarba, hadd érjen kicsit a tollában.

Nem alapozhatok még ilyen kerek adatra sem olyan feltételezést, hogy a bütykös ásólúd nyomában ómagyarországi bronzkori népesség is elözönlötte volna Itáliát, vagy hogy nyelvét kölcsönadta volna etruszkjainknak. Ez a két térség kapcsolatát viszont valóban alaposan alátámasztja, ráadásul tőlünk odafelé irányban. Pallottinónak ezt tudnia kellett, ha utalt rá, és most már igen érdekel, miért rejtette el előlünk szépen sejtetni engedett kerek ismereteit könyvében. Maradjunk abban, hogy nem tudta, mert különben szándékos elhallgatással kellene gyanúsítanunk. Erről most ennyit, mert amikor Etrúria népének elszármazásáról gondolkodunk hangosan, akkor nyitva kell hagyjuk e lehetőséget is ahhoz, hogy elegendő adat birtokában majd biztosan jelenthessük ki a két terület közti népességvándorlás lehetőségét. Ha volt ilyen, annak okának is lennie kellett, és az okot meg kellene tudnunk találni az eddig kiásott régészeti anyagban. Az oknál még nem tartunk, csak a "volt ilyen" kifejezésnél.

Vegyük a későbben Gallia Cisalpina római provincia néven ismert Észak-Olaszországot, mely a Kr. előtti századokban kelta bój népességet mutatott. A Kárpát-medence számít szerintem kelta törzsterületnek, de megjelenhettek Etrúriában is. Megjelentek, a fentebbi etruszk időrendből szerzett ismereteink szerint a kelta bójok bizonyosan, és ott is éltek Populonia (Etrúria közepe) és Telamon (Pó-völgye) környékén, amíg a rómaiak le nem győzték őket.

Az olvasó már nem is lepődhet meg, mert van olyan más adatunk is, amely újabb oldalról bizonyítja a Kárpát-medencei Ómagyarország és Etrúria úgynevezett "kapcsolatát". A bütykös ásólúd és persze a tökéletesen azonos bronzábrázolások azt bizonyítják, hogy valami vagy valamik eljutottak innét Etrúriába -, a bronz és a gondolat mindenképpen. Ha korábbi elgondolásomhoz tartom magam, akkor újra rámutathatok, hogy a gondolat szállításához ember kell, valamennyi biztosan. Felteszem hát, ez történhetett. Forrai Sándor helynévelemzésével azt igazolja, hogy valakik is mozogtak a két helyszín között. Olyannyira, hogy ma is azonosítható helyneveket hoz elő a két terület között. Úgyszintén tőlünk odafelé irányban.

"... Etrúria

Az a tény, hogy a magyar rovásírásnak az etruszkéval szoros kapcsolata van, valamint az etruszk-magyar számrovás teljes azonossága, belső szerkezete is azt bizonyítja, hogy a két nép valamikor szoros kapcsolatban volt egymással. Ennek egyik bizonyítéka, hogy Olaszország etrúriai területén, tehát Rómától északra számos olyan magyar hangzású földrajzi nevet találunk, mely nevek ma is megtalálhatók a Kárpát-medencében. Ezek között több az olyan apróbb település, mely csak az igen részletes térképeken van feltüntetve, így többek között az Imola melletti Buda helység is.

Aba	Aba helységnév Fejér megyében.
Dia	Diakovár a mai Jugoszlávia területén, Eszéktől délnyugatra,
Turf	Nálunk a Túr folyó nevének egyik változata;
Vára	Várad Baranya megyében, Nagyvárad a Sebes-Körös
Futa	Futak Újvidék mellett.
Fara	Farád helység Győr-Sopron megyében.
Tar + Kán	Tar helység Nógrád megyében, Tarpatak a Tátrában,
Kán	helység Baranya megyében. (Tarkán udvari méltóság volt.)
Tarquini	tagja volt a 12 etruszk város szövetségének! - megjegyzés tőlem)
Tisza + Nána,	Tiszanána helység Heves megyében.
Imola	Imola helység a volt Gömör megye putnoki járásban,
Luka	(olasz írásmódja Luca) Luka helység Borsod-Abaúj-Zemplén
Buda	számos Buda összetételű helységnevünk ismert,
Sienna	Szenna Somogy megyében, Szemna Egyiptomban,
Szenna	egy patak neve Olaszországban.
Alma	folyó lásd a palesztinai Alma helységnél.
Baj folyó	Baj helység Komárom megyében,
Baja	város Bács-Kiskun megyében. (Baján avar fejedelem nevéből.)
Rigó	folyó és Rigó Rigómező Szerbiában, a magyar történelemben a rigómezei csata néven ismert.
Kara	folyó Kán kisközség Baranya megyében, a palesztinai Galileában szintén
Kána,	melyhez Jézus első csodatétele fűződik, amikor egy menyegzőn a vizet borrá változtatta.
Sovata	(olasz helyesírással) Szováta Erdélyben a Székelyföldön kisközség a volt Maros-Torda vármegyében.
Padan	Padány helység Pozsony megyében a dunaszerdahelyi járásban.
Horka	patak Kraszna-Horka kisközség a volt Árva megyében (ma Szlovákia); Horka régi személynevünk Anonymus szerint.
Tuhutum	(Töhötöm) fia, I. Gyula vezér, valamint Zsombor atyja.
Bana	helység Komárom megyében. /454/

Jellemző, hogy az elszármazók jobbára a bronzkori Ómagyarország sűrűbben lakott területeiről érkeztek új lakóhelyükre.

Ezen immár két jelentős adat, az ásólúd története és a helynevek birtokában csak arra gondolhatunk - ha figyelembe vesszük a gondolat terjedésének elsődlegességét, amely nem egyedül közlekedik, hanem emberek viszik magukkal -, hogy itt Etrúria felé irányuló Kárpát-medencei ómagyar népességmozgással kell számoljunk igen erős valószínűséggel. Visszafelé azért nem lehetséges elgondolnunk a közlekedést, mert a Kárpát-medence náluk majd ezer évvel előbbre tartott, vagyis onnét áradt szét Európa nagy területeire a technológia, a népesség és a nyelv. Más oldalról, vagyis Kis-Ázsia vagy Szíria felől ugyanezt Etrúria felé feltennünk akkor lehetne, ha az etrúriai helynevek, vagy egy részük ott is fellelhetők lennének. A felhozott példák közül csak Szenna van meg Egyiptomban és Kána Palesztinában, ugyanakkor itthon is. Forrai Sándor helyneveinek eloszlása két területet érint. Az egyik Etrúria szíve, a másik azonban a keletiek (kelták) Pó-völgye, vagyis mindkét helyre érkeztek, és ott letelepedésre alkalmas helyet találtak. Ez nem is csoda, hisz a Pó-völgyiek a felvidéki bójok voltak jelentős részükben, és amint fentebb az időrendben láthattuk, Kr. e. 420-400 táján jöttek új lakóhelyükre. Ezek után már nem is lepődünk meg, hogy Forrai helyneveiből jó néhány a bój területekről, a Felvidékről való, éppen Pozsony és Kassa környékéről! A Pozsony melletti Padány helynév különösen izgalmas, mert a mai olasz Padan nevének felbukkanását rögzíthetjük a közelmúlt egyik észak-olasz függetlenségi törekvésben, sőt e mozgalom éppen Padánia néven nevezte meg önmagát és a leendő új ország nevét, mintha az a bizonyos kelta-magyar bój szabadságeszmény született volna újra valami különös sugallatra. Padány nevének felbukkanása más miatt is érdekes.

A rómaiak a kelták lakta Észak-Itáliát Gallia Cisalpina vagy Citeritor néven ismerték. Az már kevésbé ismert ma, hogy az Alpokból eredő, valószínűleg kelta nevű Padus folyó további két részre osztja e tájat, ezek Gallia Cispadana és Transpadana. Vagyis a rómaiak a tájnevekben nemcsak tudják az itáliai kelták padányi elszármazását, de azt földrajzi névként használják! Általában nézve a bójok jobbára a Pó-völgyében telepedtek le, azazhogy oda származtatták helyneveiket, ezzel szemben a dunántúliak és erdélyiek jobbára a ma ismert etruszk törzsterület felé igyekeztek. Kivétel persze akad, ezért használom az általában szót. Ez azért tűnik furcsának, mert ezek szerint nem mondhatjuk, hogy a bójok határozottan a keletiek (kelták) által lakott területre érkeztek volna. Ugyanakkor azt sem, hogy a többi dunántúli és erdélyi mind Etrúriába ment volna. Eszerint majdnem mindegy volt nekik mit választanak a két terület közül, mert ugyanazok a véreik éltek mindkét helyen! Ez azonban még nem minden. Jankovits Katalin egyik késői bronzkorból való fentebb tárgyalt pajzsa éppen Limone-ba, Pisa környékére, vagyis bőven Etrúria törzsterületére származott el Dunántúlról, ugyanúgy, ahogy a dunántúliak jobbára oda is mentek.

E lábvérteken látni az ásólúd eredeti, még a szemidolokkal (kerekekkel) össze nem olvadt ábrázolását, (lásd fentebb) ezért véleményem szerint még a hajdúböszörményi szitulán látható ábrázolás elé kell keltezzük mindenképpen. Amikor ugyanis egyesítve jelenik meg a körábrázolással, akkor már összevont vagy tovább fejlesztett ábrázolásnak kell tekintsük. Ennek az időrend megállapításakor lehet még jelentősége. Figyelemre méltó, hogy a lábvértek elterjedése mükénéi kezdetekre mutat, sőt Dunántúlra (is) elszármazott mükénéi hatást enged meg. Mindez összevág a Kárpát-medence népességének részben égei, ciprusi elszármazásának korábbi tényeivel, amint arra Baráth már rámutatott magyarországi helynévelemzése során. /457/

Ha egy pillantást vetünk az időrendre, további elgondolások is felvetődnek. Közismert, hogy az etruszk név alatt értett terület korán, a Kr, e. kb. 1000 és 500 között népesedett be a később etruszknak nevezett néppel, és itt a kutatók általában valóban lazábban kezelik az időhatárokat egyéb kapaszkodók híján. A bójok költözései rövidebb idő alatt valósulhattak meg. Ha tehát meg akarjuk határozni, mennyi idő alatt zajlott le Forrai Sándor Ómagyarországról elszármazott itáliai falvainak létrejötte, akkor azt legalább a dunántúli és hajdúböszörményi bütykös ásólúd ábrázolásának etrúriai megérkezése és a bój népmozgás megtörténte közé kellene helyezzük, vagyis a Kr. e. (800)-750-es évek és a 420- 400-as évek közé, meglévő adataink ugyanis ezt megengedik feltennünk. Eszerint legalább jó háromszáz évig zajlott a Kárpát-medencéből Itália felé történő, a Kincsestárban megfogalmazott ötezer éves magyar nyelvűség folytán kifejezetten magyar nyelvű népmozgás. Ezt nyugodtan nevezhetjük folyamatosnak. Ha minderről még többet szeretnénk megtudni, akkor Forrai Sándor most azonosított olasz helységeit kellene "felássuk", és a mai olasz tájnyelveket, illetve maradványait kellene összehasonlítani a magyar szóbokrokkal, és végül minden etruszk helységnevet mindennel össze kellene hasonlítani a teljes Régi Keleten. Mindenekelőtt persze saját Magyarországunkat illene rendesen "felásni", mert annak is igencsak itt az ideje. Ha pedig az itteniek még 400 táján is áramlottak Itália területére, a későbben hódító latin(?)-etruszk Róma akkor még semmiképpen sem lehetett ijesztő valóság, ami eltántoríthatta volna eleinket egy ilyen letelepedéstől.

Azt pedig végképp nem tételezhetjük fel e költözőkről, hogy vaktában indultak volna el új lakhelyet keresni ennyien és ennyi időn keresztül, ha már évezredekkel korábban városokat építettek, és igen jól tudtak tájékozódni a világban. Még most sincs azonban vége az ásólúd és a lábvértek történetének. Utolsó képünk magából Rómából származik, egy római tiszt viseli lábán a lábvértet. A dolog érdekessége most újabb csavarral megint más, hogy ezúttal eredeti (magyar)-szkíta-kelta spirálmotívumokkal díszített lábvértben pompázik az etruszk műveltségen felnőtt római katonánk. Végezetül már csak egy észrevétel, lábvértünket a német Beinschien, vagyis lábsín néven ismeri, az olasz is a magyar sín szót használja (schiniere), és miután a sípcsontnál erős törés van a sínen, valóban úgy néz ki, mintha ma törött lábat tettünk volna sínbe.....

Az itáliai nyelvi körképbe beletartozik még más ősnépi tényező is. Nevezetesen a székelyek hosszú vándorlására gondolok, akik Szicilia lakói lettek a Kr. e. X. század táján - nagyjából az etruszk betelepülés kezdetével egy időben -, és a szíriai Hárán (Carrhae) környéke szabir törzseinek szomszédságából indulva telepedtek meg új hazájukban. Bíró Lajos írja a székelyekről: "A szekelesek vagy szikuluszok adták meg Szicília végleges nevét. Thuküdidész szerint háromszáz évvel a görögök előtt foglalták el a szigetet. Várkonyi Nándor írta: Minthogy az első hellén gyarmat, Naxosz alapítása Kr. e. 735-734-ben, történt, a szikuluszok foglalása Kr. e. 103-1000 közé esik/459/ Fáy Elek: Szicília-sziget azon őslakói, akik a szigetet az ott előttük élt szikanoktól elhódították, s akikről a sziget nevét is nyerte: Szikel nagy Szikul neveket viselték. Ez a két népnév alak pedig azonos a mi székelyeink régebbi sziköl, valamint a latinosnak tartott szikul neveivel. Az kétségtelen, hogy Szicíliában már ősidőktől fogva folytak kár és feníciai gyarmatosítások s Bockhardt ... a szikulok nevét a kánaáni Eszkol-völgyre vezette vissza, mely Mózes IV. könyve 24. versében fordul elő, mint ahonnan a lemetszett szőlőfürt való volt, amelyet a Kánaánba előre küldött kémek vittek Mózes elé. Bockhardt szerint ugyanis a héber eszkol (szőlőfürt) szíriai nyelven szegel nagy szegolnak hangzik/460/ Az Eskol- völgy Hebron közelében, attól északnyugatra van.

Tehát e székely nép egy része az egyiptomi kaland és a kánaáni betelepülés után Itália egy részét is meghódította. Itália nevét a szikeloszok egyik királya, Italosz után kapta. /461/ (Ez az Italosz név feltűnően hasonlít az Etele és az Itil nevekre.)

Az sem lehet véletlen, hogy éppen a székelyeknél terjedt el az ún. szombatos vallási felekezet. Ugyanis az ókori Kánaánban a székelyek sokkal erősebb zsidó hatás alá kerültek, mint a magyar és szabin törzsek. /462/ Ugyanígy igen érdekes lehet még a szárdok ügye is, akiket az etruszkok testvéreiknek neveztek. Igenis van tehát kézzelfogható, kiterjedt ragozó nyelvű ősnépi jelenlét Itália területén - legalább négy is egyszerre: kárpát-medencei betelepülés (többféle is), etruszk (lyd-hurríta), székely (szikul), szárd (sardan) előzmény -, semmiképpen sem véletlen tehát a latin nyelvben kimutatott nagyfokú gyökegyezés a magyarral, és a ligurokról - LigaUrakról - még nem is emlékeztünk meg. Ezekhez csatlakozik majd Nogara északról vonuló népe is, róluk lesz még szó a későbbiekben. Sőt, ezek után fel kell vetni a szinte egybefüggő ragozó nyelvű magyari Itália létezésének kérdését is a Kr. e. 400 táján. Ennyi adat mindenképpen elegendő az etruszk magyar nyelven, rováson való olvasáshoz. Részben itt érthetjük meg, hogy 900 évvel később a hun Odoaker mit keresett Itáliában királyként, mert eszerint még akkor sem volt szerinte túl késő ősei maradványainak újbóli összefogására, egy birodalom dúlása után sem.

Van még az eddig felemlítetteken kívül is jó néhány megfontolandó tény. Ha az etruszkokról esik szó, csak szőrmentén említtetnek az itáliai bronzkor szereplői, akik ott a Kr. e. 1800-1000 közötti Terramare kultúra néven ismertek. Ma az európai bronzkor elindítóit a kutatók nagy része két lehetséges helyről látja valószínűnek, az egyik a Kaukázus, a másik a Kárpát-medence. A Kincsestárban éppen e két táj élenjáró szerepét mutattam be mind az emberi művelődés, mind a ragozó nyelvűek lehetséges kiáramlásának helyszíneként. Ezért ha a bronz Itáliába is eljutott - amint azt fentebb igen szépen láthattuk -, annak olyan oka is lehet, ami onnét elszármazó népességet is feltételez. Magyarul, a Terramare népessége valamiképpen szoros kapcsolatban kellett álljon a ragozókkal, hacsak nem maga volt az. Itália bronzkora száz évvel későbben követi a Kárpát-medencei bronzkort, eszerint a technológia áramlási iránya nyilvánvaló, Itália a tanuló. Terjedésének gyorsasága viszont jelentős itáliai fáziskésést mutat a régészeti adatok szerint. Makkay János igen jó adatokat hoz ezen időszak alatt történt

452. Kovács Tibor: A bronzkor Magyarországon. Hereditas. Corvina, Budapest, 1977. 75. o.
453. Vajai László FVM osztályvezető szíves közlése.
454 Forrai Sándor: Több ezer éves, magyar hangzású földrajzi nevek a Közel-Keleten és a Kárpát-medencében. Turán, 1999. augusztus-szeptember, 61-62, o.
455. Baráth Tibor: A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III/120. o.
456 Jankovits Katalin: La ricostruzione di due nuovi schinieri del tipo a lacci dall'Ungheria. Acta Archeologica, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997. 1-3. 16. o. Schauer 1982 után. (E Schauer: Die Beinschienen der späten Bronze- und früheren Eisenzeit. ) 29 (1982) 100-155.
457 Baráth Tibor; A magyar népek őstörténete. Somogyi Zoltán, USA, 1993. III. l. 105-120. o
458. Larousse Új Képes Történelem. Róma és a római világ története. Officina Nova, Budapest, 1991. 62. o.
459. Várkonyi Nándor: Szíriát oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 235. o.
460. Fáy Elek: A magyarok őshona. Budapest, 1910. 104. o.
461. Várkonyi Nándor: Sziriat oszlopai. Magvető, Budapest, 1972. 235. o.
462. Bíró Lajos: A magyar Jézus és Izrael elveszett törzsei. Magyar Ház, Budapest, 1999. 43-44. o.

Makkay János igen jó adatokat hoz ezen időszak alatt történt kis-ázsiai elszármazású betelepülésről (később idézem is). Megfontolandó továbbá a későbbi latinra nézve az a kevéssé hangsúlyozott tény is, hogy a Kr. e. VIII-VII. században Latium etruszk fennhatóság alatt állt. Miután Pallottino maga is hangsúlyozza az Itáliában megjelenő etruszkok vitathatatlan kultúrfölényét a helyben találtakhoz képest, okkal gondolhatunk már ekkor a ragozó ősnyelvi anyagnak a latinba való tömeges átvándorlására, amely egészen az I. századig, az etruszkok beolvadásáig folytatódhatott. Vagyis teljes hat évszázadig élt egymás mellett latin és etruszk. További találgatásra az átvételek ügyében nincsen szükség, csak meg kellene állapítani a legfontosabb 600 latin alapszó származását, amelynek alapján megállapítható lehet a latin saját, eredeti alaprétege. Ebből következtetni lehet az őslatinok műveltségének színvonalára, és véget érhetnek a találgatások. A munkához Götz László hozzáfogott, munkájának eredményéről beszámolok e nyelvi fejezet későbbi részében.

Nem kevésbé lehet lényeges az a tény, miszerint az etruszkok saját magukat rasena névvel illették, ami viszont az északi elszármazás szem előtt tartását (is) teszi szükségessé. E néhány felvetéssel, amit eddig tettem, és ezután hozok elő, távolról sem gondolhatja senki, hogy megoldódik az összes etruszk kérdés. Arra viszont mindenképpen gondolnunk kell, hogy az eddigi eredménytelenséget hozó módszereken változtatni kell, mert önmaga körül forgó zárt rendszerré változtatta a kutatást. A legkevesebb az lehet, hogy a további előrehaladáshoz egységes szemléletben a teljes urál-altaji nyelvkincset - beleértve a sumért, hettitát, urartuit, hunit, lydet, magyart - fel kell végre dolgozni indoeurópai előítéletek nélkül. Ennek birtokában tényszerű közelkép lesz megállapítható az indoeurópai nyelvek szókincsének származásáról, hisz ami nem urál-altaji bennük, az lesz a saját eredeti szókészletük. Ha mindezzel megvagyunk, már csak arra a kérdésre kell válaszolni, hogyan tűnik el a ragozók nyelvtana az átvételek során. Arra már gondolni sem merek, hogy az a gyakorlat, amely jó száz év óta szünetelteti a sumér és az utál-altaji nyelvek kutatását Magyarországon, nemcsak magunknak okozott súlyos lemaradást és károkat, de európai méretű kérdések megválaszolása elől is elvette a lehetőséget.

Hunfalvi, Reguly, Miklosits és Trefort, nyomukban az összes mai finnugrista áldásos ténykedése most "érik" nemcsak a magyar, de az európai tudományos haladást is gátló falóvá, de ne legyünk igazságtalanok, legalább ennyit az ortodox indoeurópaiak is hátráltattak a dolgon. Magyarul, az elszánt tiltakozás magyar és a sumér nyelvek összehasonlítása ellen ma már nem csak kis helyi belmagyar ügy hanem világtörténeti kérdések tárgyalását is hátráltató vaskos tényező. Ha pedig arra gondolunk, hogy itt Etrúria közepén 2500 évvel ezelőtti nyilvánvaló magyar ügyeket tárgyalunk, akkor más oldalról támogatjuk meg a magyar történelem kérdéseit, és az olvasó igen elcsodálkozhat a ma honfoglalásnak nevezett esemény körül dúló ásatag vitákon. Már nem is említem, hogy ha az egész világ Hunország (Hungary, Ungarn, Unkari, Hongrie stb.) néven ismeri mai országunkat, honnan az elszántság ennek mindenáron való tagadására. Eszerint mindenki tudatlan lenne, kivéve a Hungária létét tagadókat?

Most kissé előreszaladtam a gondolatfűzésben, ezért lassítsunk és nézzük meg az etruszk nyelvi ügyeket kicsit közelebbről. Itália ősnépi elszármazású népeiről fentebb számoltam be, azonban a valóság az etruszk etnogenezist illetően jóval árnyaltabb részleteiben. A néven nevezett etrúriai bevándorlókon kívül bőséggel lehettek olyan kisebb néptöredékek is az új jövevények között, akik név nélkül olvadtak be az etruszk név alatt egyesülőkbe. Kenediné Szántó Lívia összefoglalást készített az Etrúriába érkezők lehetséges elszármazási helyeiről. A valószínűbbnek ítélt népmozgásokat vastagabb, a vélt, vagy gyengébb népmozgásokat vékonyabb nyilakkal jelzi. Mindezt a saját maga által áttanulmányozott hatalmas történeti anyagra alapozza, ugyanakkor sorra fedezi fel egyenként azokat a szellemi szálakat Etrúria és a Régi Kelet különféle helyei között, amelyeket dokumentálni is tud. Az általa megrajzolt kép alig különbözik attól, amit magam is képviselek. Szántó Líviát nem érheti az a "vád", hogy magyar érdekű történelmet írt volna 1977-ben, miután azonban nem politizál és egy élesszemű szerkesztő szerint sem tért el a bevett indoeurópai nézőponttól, könyvét kiadhatta. Az a néhány eldugott szép párhuzam, amelyek egy akkor számunkra teljesen érdektelen nép elszármazásának részleteit igazolták, senkinek sem tűnt fel. Ez a szerencsénk most, amikor újra elővesszük munkáját.

"Az etruszkok államalkotó, magas szintű kultúrát létrehozó tevékenységéről miért csak a lerombolt városok föld alól kiásott emlékei beszélnek? Miért nem tud erről a római történetírás? Ahhoz, hogy évszázadokon keresztül csaknem egész Itália politikai, gazdasági arculatát alakítsák, a támadó római impérium ellen időnként bizonyára sikeres harcokat is kellett vívniuk. Miért nem tud erről a győztes Róma történetírása? Évszázadok során királyaik, hőseik voltak, mint minden népnek, miért nem tudunk róluk? ... Az egyiptomi történetírásból ismeretes, hogy ha a fáraók elődjüket végérvényesen meg akarták semmisíteni, nevüket kivésték szobraik talapzatából, és a sajátjukkal helyettesítették. Ősi hiedelem, hogy az hal meg végleg, akinek neve, tetteinek emléke feledésbe merül. Ez történt az etruszkokkal ... /463/ A feltett kérdésekre van már válasz, e fejezetben később meg is adom azokat. Most itt arra hívom inkább fel a figyelmet, hogy az etruszk etnogenezis összetevő népeit kis (vagy nagyobb) szakirodalmi kutatással rövid idő alatt bárki megállapíthatja saját maga is, és mindig ugyanarra az eredményre jut majd, ahogy magam és Szántó Lívia is. Kérdésem az, ha ezt bárki bármikor megteheti, miért mondják még ma is az indoeurópai "hivatalosok" - azaz az ottani nagy történelemformálók - rég begyakorolt elméleteiket, mondataikat a "tisztázatlan eredetű és nyelvű" etruszkokról? Erre a kérdésre most válaszolok. Azért, mert ha elismernék a valódi, ragozó nyelvű etruszk elszármazásokat, Róma összetákolt nagy történelme azonnal összedőlne, mint egy kártyavár. Kiderülne mindaz, ami nemsokára itt ki is derül. Miután Róma nimbuszát, indoeurópai pedigréjét mindenáron fenn kell tartani, azért bármire képesek. Ebben mindenesetre pontosan úgy viselkednek, mint magyarországi finnugor testvéreik.

Mindenekelőtt Hérodotosz lyd név alatt ismert etruszk elszármazását kellene alaposabban megvizsgálni. Götz László korábban már foglalkozott e kérdéssel éppen Pallottino vizsgálódásai miatt, aki az etruszkok keleti lyd származását kívánta felszámolni nyelvészeti összehasonlításokkal. Götz megállapítja, hogy a lyd származtatás valóban nem pontos, de nem azért, mert Hérodotosz valótlant állított volna. A lydiai elszármazásnak más története van és sokkal korábbi időkbe visz. "A Régi Kelet kis ázsiai, illetve anatóliai szakasza ősrégi bányavidék. Itt terült el a Lyd Királyság és ezt megelőzően a Hétita (Hétországi) Birodalom. A hettiták egyik népi részlege a Kr e. II. évezred elején a Levante néven ismert, Egyiptomot és Kisázsiát összekötő sáv északi és északnyugati részéből, Szíriából vándorolt be az anatóliai őslakos nép közé és minden valószínűség szerint a levantei sáv csiszolt kő- és csonttárgyakat készítő újkőkori népesség egyik ágának a leszármazottja volt. ... A hettita állam a régészek és a történészek általános nézete szerint a hurrita, illetve észak-mezopotámiai hatásból fejlődött ki, amely hatás Trójáig terjedt. (Trója II) Ez azt jelenti, hogy az újonnan alakult birodalom alapjaiban hurrita berendezésű volt, csupán az államvezetés került hétita kézre, vagyis hét rokon törzsnek a közös vezetése alá.

K. Bittel német régész, a hétita birodalmi főváros, Hattusa egyik kiásója szerint a hétita domborműves ábrázolásokon az istenek nevei hurrita eredetűek. Több hettita királyné huni fejedelmi házból származott. Hattusa a "Budaközü" nevű folyó széles völgyében terül el, amelynek mellékvölgyeiben is igen fontos városi települések romjai kerültek a felszínre. A legrégibb itteni épületek romjai kerültek a felszínre - (amelyek) - a hurritákat megelőző időből, a Kr. e. III. évezred első feléből egy bennszülött lakosságtól származnak, mely úgy tűnik, egy, a hurritákhoz közel álló, hasonló fajú nép volt.

A hurriták a Kr. e. III. évezred utolsó századaiban tűntek fel Észak-Iránban. A Káspi-tó alatt említik őket a 2300-as évek táján, ahonnan Kis-Ázsia felé vonultak úgy, hogy Észak-Mezopotámiában kis államokat és uralkodóházakat alapítottak. Terjeszkedésükkel Dél-Palesztináig értek. Államuk központi területének az Amanusz- hegy tövétől a felső Eufrátesz, Habur, a felső Tigris és a két Zab-folyó által határolt hegyes vidéket tekinthetjük, vagyis Szubartu (Szabir-ki) területének az északi részét, illetve Észak-Mezopotámiát. Egyik központjuk Urkis városa volt, ahol egy remekbe öntött, Tisári király részére készült bronzoroszlán került a felszínre, amely az állatábrázolásnak felülmúlhatatlan értékű művészi alkotása. Az állat a mancsaival egy bronzlapot tart, mely alatt sumér jellegű képírásos felirattal ellátott kőpárna, alapító oklevél van. Az állat mélyen kinyitja a száját, üvölt, mintegy riasztásként azok felé, akik az általa védett okmányt és a királyságot ellenségesen megközelítenék. Az oroszlán a Régi Keleten a magyarok jelképe volt, és magyar eredetű népek hozták be ezt a jelképet Európába is. Szent István esztergomi palotájának a tróntermét is napjegyű-tomporjegyes oroszlánok díszítik. Az urkisi oroszlánnak a jegye a hátán van: hajtincsekből alkotott csillag alakú napjegy.

A hurriták eredete még nem teljesen tisztázott dolog. Általában az "északi (Kaukázus-vidéki) hegyi népek" közé sorolják őket. Annyi bizonyos, hogy a hurrita nyelv ragozó és a sumér nyelvvel hozható kapcsolatba. ... A fentiek alapján úgy látjuk, hogy a Hétita Birodalom és ennek bukása után kialakult Lyd Királyság nemcsak a leventei-szíriai ősnépesség bevándorolt utódainak és az anatóliai csiszolt eszközöket készítő, városokat építő, hasonló fajúnak mutatkozó újkőkori népesség leszármazottainak, hanem jelentős hurrita elemeknek, vagyis a Régi Kelet egyfajú, ragozó nyelvet beszélő, különböző nevű törzseinek az alkotása volt. A történészek általában a lydek eredeti hazájának nem Lydiát tekintik, hanem egy előbbi őshazát tételeznek fel, ahonnan később Kis-Ázsia nyugati részébe vándoroltak. Talán ennek a vándorlásnak egyik nagyobb állomáshelyét őrzi mai nevében a Kaukázus vidéki Van-tó körzetéhez tartozó és attól délre lévő Tirsin nevű magasfelföld, amelyen keresztül ma is pásztorkodó, vándorló kurd törzsek járnak. G. A. Wright és A. Gordus szerint ez az út már Kr. e. 6500 körül ismert volt, ezen keresztül bonyolódott le az áruforgalom a Van-tótól Palesztináig. A Van-tó körül akkor fontos kereskedelmi árut, a csiszolt kőeszköznek használt kemény obszidiánt bányászták. Az ércekben gazdag Van-tó környéke később fontos bronzipari központ volt. Tehát a lydek, akik az etruszkok egyik jelentős népi részlegét alkották, részben hétita- hurrita- turs eredetűek lehetnek. Mindenesetre helyesen nevezik őket egyiptomi nyelven tursa népnek, a név: (t)-úr(s), szintén az ur-árja származást jelöli. Következetes dolog, hogy a tursa (lyd) etruszk nép a magyarság úr-ágához tartozó, testvérnépnek tekinthető. És mint ilyen, az ugor nyelvcsaládhoz tartozó népek egyik törzse. /465/ A hurrik igen nagy számban telepedtek meg Mezopotámiában is korábban, nemcsak Asszíriába, de a tengermellékre, Káldeába is került közülük igen sok. Személyneveik alapján már régen azonosították őket az agyagtáblákon talált feljegyzések elemzésekor. Mint hegyvidéki nép, természetes szaporulatát eltartani nem tudván a hegyek közötti országukban, minden időben népesség kibocsátó volt, és a környező országok szinte folyamatosan kaptak utánpótlást soraikból. Szereplésük mindenesetre némi magyarázattal szolgál az etruszkban a Götz által észrevételezett sumér gyökök fölös számára.

Az eddigiekben felhozott etrúriai bevándorlók egy közös tulajdonsággal rendelkeznek: mindegyiknek hajóznia kellett új hazája eléréséhez, a magyaroknak pedig átkelniük az Alpok hágóin. Nem lehetetlen egyik sem, mint látjuk, de a rend kedvéért most mégis Nogara rasena népével zárom a sort, annál is inkább, mert eredetüket tekintve ezek is magyarok lehettek. Magyar Adorján akitől most hosszabb idézetet veszek, s ezt csak amiatt teszem, mert fentebb éppen a kelta-etruszk műveltségi kapcsolatok napfényre kerülése erősebb arányú európai elszármazásukat feltételezi - a magyar őstörökként tárgyalt néprészünk történetét látja az északinak nevezett eredetben. Az etruszk Turán istennő létezése mindenesetre ezt támogatni látszik.

Emiatt nem Magyar nyelvészeti fejtegetése érdekel bennünket elsősorban, hanem az etruszkok európai beágyazottságára találhatunk talán további használható elképzeléseket. Azt mondja: az etruszkok a valóságban a svájci és tiroli hegységek körül ereszkedtek le Itáliába. Amely Itáliától északra fekvő hegyvidéket az ottani raeti (réti) nevű népről Raetia (Rétia) néven neveztek. Amely római tartomány a mai Svájc és Tirol nagy részét foglalja magába. A réteket pedig már a rómaiak is az etruszkok rokonainak tartották, és amit az újabb kutatások mindinkább igazolnak is. Mindenesetre a rét (é magánhangzóval) őstörők, de nőelvű népre vall, aminthogy az etruszkok is, legalábbis egy részük razenna neve is nőelvűségre vall. (Az ismert t-sz hangváltozás és a magánhangzó.) Följegyzés is maradt pedig arról, hogy ezen Rétiában még a Kr. u. II. században is beszéltek etruszk nyelven, mindaddig, amíg az oda betörő harcias germánok e népet le nem igázták. De némely nyelvész véleménye szerint az ottani és észak-olaszországi rétoromán, ladins és furlán nyelvjárások, habár latin-germán keverékek is, de alapjukat az ott egykor beszélt etruszk nyelv képezte volt.

Svájc mellett ott van Tirol, amely név amellett, hogy szintén török szócsoportbeli, a mi turul szavunkkal azonosul, Tirol címere pedig ma is a sas, vagyis a turul. Tiroltól délre van Trento vagy Trent, a rómaiak idejében Tridentum nevű tartomány, ami szintén őstőrök név, habár árja módra belőle az első magánhangzó már ki is maradt. Ugyancsak Svájctól délre áll Torino vagy Turin, a rómaiak által Tourinum avagy Taurasia néven nevezve, amely város címere ma is a bika. Olaszul toro, latinul taurus - bika. De Rétiától délre van Trieszt városa is, amelynek régibb neve Tergeste vagy Tergesta volt. Legújabban Maiani francia tudós megállapította, hogy az etruszk nyelvben tarkszte - vásártér. De mivel az etruszk írásban is szokás volt, miként a magyar rovásírásban is, a magánhangzókat, különösen pedig az e-t kihagyni, eszerint a szó tarkeszte-nek is hangozhatott. A mai albán nyelvben, amelyről ismeretes, hogy a régi illír nyelv maradványa, treg, a szláv nyelvekben pedig targ, terg, trg - vásártér, vásárhely.

Honnan tehát e szó? Hiszen mi magyarul ma is beszélünk vásár-tér-ről. E vásártér szavunk az olasz eredetű piac szó magyar megfelelője (olasz piazza - tér, vásártér). Mi más pedig ezen szláv trg, terg, targ avagy az albán treg szó, mint a magyar tér szó származéka? Amely szó ősnyelvünkben gyökerezik, mert megfordított alakja rét szavunkban ma is él. Továbbá: tér és rét szavunk két kiterjedésű (kétdimenziós) terjedelmet jelent, a tár szavunk viszont háromdimenziósat. (Tár, tárul, kitár, feltár). Holott a szlávban, albánban az említett teng, treg szó egyedül áll, rokontalanul, aminthogy a nyelvekben az idegenből átvett szavak mindig rokontalanul állanak. Tény pedig, hogy az é magánhangzó ejtésekor szájunkat széthúzzuk (két kiterjedés), de az á hang ejtésekor tárjuk (három kiterjedés). A magyar tér szónak tehát nyelvünkben nemcsak hogy rokonai vannak: tér, rét, réteg, terül, elterül, kiterül, terület, hanem a tér és tár szavak amellett, hogy egymáshoz okszerűen viszonyulnak, még a száj nyitásmódja révén természetileg is megokoltak! Vagyis e szavak a magyarban nem idegen elemek.

De miért toldja meg (a nála már a magánhangzós) tark szót az etruszk nyelv még egy k hanggal, a szláv pedig még egy g hanggal (terg, targ)? Íme, ezt is csak a magyar nyelvből fejthetjük meg: Ma is mondjuk, hogy réteg, ugyanúgy mint ahogy azt mondjuk, hogy kéreg, tőzeg, méreg, mély hangzóval hólyag stb. Bizonyos tehát, hogy amint ma is létezik a rét szavunkból származó réteg, úgy létezett régen a tér szavunkból származó téreg szó is, amelynek értelme tehát vásártér is volt, és amelyből azután úgy az albán treg mint a szláv terg, trg származott, de ami az etruszkban már tark alakúra romlott. /467/

Teodoro Mommsen /468/ már igen régen megállapította, hogy az etruszkoknál az -ena vagy -enna szó- vagy névvégzés nőági származást jelentő rag volt és hogy például a Vive nemzetség Vivenna (latinosan Vivenius), valamint a Raz nemzetség (latinosan Rasenius) Razenna neve azt jelentette, hogy ők egy Vive, illetve Raz nevű anyától vagy ősanyától származnak. Ami azután más adatokkal együtt arra is mutat, hogy az etruszkoknál is még megvolt, ha csak maradványa is, a nőelvűségnek és az anyajogi társadalomnak. Magától értetődő, hogy ha a felhangos -ena vagy -enna nőiségi jelentésű volt, úgy ennek mélyhangú -ana vagy -anna megfelelője is meg kellett legyen, ahogy Mommsen meg is állapítja, miszerint az etruszkoknál Venus- Afrodite istennő neve Turan volt. ... Venus-Afrodite istennő, akit a rómaiak is hitregei ősanyjuknak tekintettek, azonos a mi Tündér Ilonánkkal, vagyis a magyarság regebeli ősanyjával és egyúttal Föld-, Víz-, Lég- és Holdistennőjével. Ezek szerint azután már egészen magától értetődik, hogy ha török őstörzseinknél a Napisten Turuk nevet viselt, akkor a Földistennő neve érthetőleg Turán kellett legyen, mert hiszen már azt is láttuk, hogy ha valamely szó vagy név magában véve hímségi volt is, de ha hozzá a nőt, nőiséget, anyát jelentő -en vagy -an végződés volt téve, akkor mégis nőiséget kellett jelentsen. ... Ezek szerint tehát világos, hogy Turuk, azaz Török is hímségi, míg Turán nőiségű jelentésű név volt. /469/ A Turán névnek ismert volt más alakja is. ... az r hangnak különösen a törököknél is gyakori z hanggá változásával ... még Tezan illetve Thezan kiejtése is létezett.

Miután pedig az őstörökök magukat e nőistenségük után nevezték - természetesen csak nőelvi törzseik -, úgy tehát az etruszkok türén, tirenna, vagy az első szótag megfordításával rét, retenne, razenna nevet is megfejtve látjuk, de fölismerjük ezekben a latin terra, terrenum - föld szavak etruszk eredetét is. Mivel pedig a t hangnak z-vé, ennek pedig r hanggá változhatása jól ismert jelenség, ezért a türenna, razenna és Turán neveknek a rutén névvel azonos voltát is elfogadhatjuk. Az asszír emlékek ékiratai is emlegetnek egy rutennu nevű népet, amellyel az asszírok harcoltak, mi pedig jól ismerjük a ma szláv nyelvű rutén népet, amelynek ősei azonban ezek szerint őstörökök kellett legyenek. De voltak bizonyára az őstörököknek és így az etruszkoknak is, hímelvű törzsei is. Az olaszok az etruszkokat és ezek mai, már olasz nyelvű utódait toscano, tosco és tusco néven is nevezik. Ha pedig tudjuk, hogy az r hang sziszegő sz, z, zs hangokkal váltakozik, akkor észrevesszük, hogy hiszen e nevek nem egyebek a török név torkán, torko, turko, azaz turk avagy török nevénél, sőt tudjuk, hogy a törökök olasz neve ma is turco. Úgyhogy e nevek alatt tehát az etruszk törzsek hímelvi részének neveire kell ismernünk. /470/ Rendelkezésre álló adatainkból pontos elszármazási arányokat az etruszkban kimutatni még nem tudunk, egy biztos kapaszkodónk azért mégis van. Az etruszkok rovással írtak, ami két dologra mutathat: egyrészt az írást hordozó magyar népelem igen korai megtelepedésére utalhat amely a kárpát-medencein kívül föníciai elszármazású is lehet -, másrészt viszont az írást hozók nagy számarányára. A rovás megléte magyar vagy abból eredő származást erősít Kr. e. 1000 táján, az északinak mondott elszármazású néprészek az Alpokból és a Kárpát-medencéből viszont a legközelebbiekként tekinthetők az Etrúriába hajón érkezőkhöz képest.

Az etruszk etnogenezis közvetlen lefolyását útjelzőként mutató fontosabb népek szereplését áttekintettük az eddigiekben. Most jelzem az utolsó, helyesebben az időben első itáliai benépesüléssel kapcsolatos helyzetet. Akár a Kincsestárban felvázolt európai benépesülési folyamatát tekintem, akár az e könyvben is már ezzel kapcsolatos leírásokat, mindenképpen utalnom kell Itália indoeurópaiak előtti, vélhetően ragozó nyelvű népességére. Nemcsak azért, mert ami Európára igaz, itt is az. Már csak azért sem, mert Kr. e. 2000-et megelőzően indoeurópaiak nem létezvén, ragozó nyelvűek kellett ott lakjanak. Egyszerűen azért, mert akár a Meszlényi-féle, általa finnugornak - valójában magyar - nevezett rénszarvasvadászok /471/ költöztek volna oda, akár elismerve a Kárpát-medence magyar és népesség kibocsátó voltát egyszerűen a magyarhoz közeli nyelvet kellett beszéljenek ott is. Mindez felette kicsire csökkenti az északról történt indoeurópai bevándorlás korai feltételezésének lehetőségét, amelyet az eddig említett Pallottinón kívül E Altheim /472/ német történész is vall. Ebben tehát nem értek egyet velük, míg az etruszk etnogenezis helybeli kialakulásában viszont-az eddig felhozottakra alapozva - igen. E folyamat indoeurópai részességének alig számottevő feltételezhetőségét leszögezhetjük, épp a rovásírás alkalmazása miatt, ugyanis a rúnán kívül - amelyet a hunoktól tanultak a germánok - indoeurópai nép rovással nem írt ilyen korán. A kialakult latin nyelvet szemlélve, amely elképzelhetetlen mennyiségű európai ősnyelvi szókincset vett át, legalább ennyit fel kell tételezzünk általában az előzményekről.

Végeredményben látnunk kell azt a 3000 évvel ezelőtt megkezdődött, jobbára ősnyelvi - beleértve a magyart is - alapokon lezajló etruszk egyesülési folyamatot, amely elszármazását tekintve kiterjedt a teljes keleti Földközi térségre és a már bőven benépesült Európára is. Az etruszk etnogenezis alapos elemzése más szempontból is fontos számunkra. A rendszeres történetírást megelőző korból ez lenne az első nagyobb európai szellemi gyülekezőhely, amelynek létrejöttét már megközelítően fel tudjuk vázolni. Később látjuk majd, hogy saját Kárpát-medencénkkel távolról sem állunk ilyen jól, igaz, ott legalább a vonaldíszes műveltségig kellene visszahátrálnunk az időben. Most már ezek után mégsem teljesen csak a régészet eredményeire támaszkodhatunk, de az itt feltárt szellemi bizonyítékok is támogatják az ottani helyzet felvázolását.

Nagy keresztet vesz hát a nyakába az, aki az etruszkok nyelvének titkait kutatja. Aki indoeurópai vagy ismeretlen eredetű nyelvként írná le, az a tévedés ódiumát vállalja, viszont nem lóg ki az indoeurópaiak kötelező gyakorlatából, miszerint jobb mindent gyorsan átminősíteni indoeurópaivá, netán ködössé, mielőtt mások más eredményre jutnának. Aki a ragozó ősnyelv egyik leszármazottjaként állítaná be, az előbbiek haragját vonná magára, nem beszélve a honi ortodox berkekben gyakran használt ún. "tudománytalanság" bűnéről. Nem tudom melyik lenne a nagyobb bűn e kettő közül, az viszont biztos, hogy a történelem iránt érdeklődők tudatlanságban tartása vagy megtévesztése nagyobb lenne mindkét előző bűnnél. Voltak magyarok is, akik megkísérelték a megfejtést. Baráth Tibor, /473/ dr. Szabó Károly /474/ és Kúr Géza /475/ kézenfekvőnek tűnő megfejtést ad az etruszk feliratokra, és mindezt a magyar nyelvre alapozva. Az eredmény számunkra, akik tudunk magyarul, igen meggyőző lehet. A felismert azonosságok közös tőről való származást mutatnak. A magyarhoz való hasonlítás ez esetben nem a magyar ősiség bizonygatását célozza - bizonyítottuk már korábban eléggé -, hanem egyszerűen annak a ténynek a figyelembevételén alapszik, hogy a magyar nyelv földrajzi- kárpátmedencei- védettsége és elkülönültsége folytán a ragozó ősnyelv leszármazottai közül a legkisebb változásoknak, külső hatásoknak volt kitéve. Ez annál is inkább igaz, mert 800-1000 éves szövegeinket értelemzavaró tévedések nélkül vagyunk képesek olvasni és megérteni - ugyanezt mondja Szentmihályi Szabó Péter is édesapja könyvének előszavában is. /476/

463. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977.
464. Ld. Csőke Sándor: A sumér ősnyelvtől a magyar élő nyelvig. Turul kiadás, New York, 1969, valamint Sumér-magyar egyeztető szótár. Turáni Akadémia, Buenos Aires, 1973.
465. Bornemissza Katalin: Etruszkok, a Régi Kelet népe. Táltos, II. évf. 3. szám, 1999. május-június, Toronto. 6-9. o.
466. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milan