AZ ETRUSZK RUMA /RÓMA/ ALAPÍTÁSA,
ÉS AZ ETRUSZK IDŐREND KEZDETEI

Az etruszk időrenddel alapvető bajaink vannak. Leginkább csak a római köztörténet elejtett megjegyzései adnak némi lazán körülhatárolható támpontot az időrend felvázolásához. Ameddig módszeres ásatások nem lesznek Etrúria területén, és nem tudjuk megfejteni az eddig fellelt - és ezután kiásandó - írásos emlékeket megnyugtató módon, nem is változik meg tudatlanságunk. Az indoeurópai történetírás számára nem nagyon fontos a további alapos kutakodás, mert esetleg olyan tényeket rögzíthetnénk, amelyek Róma nimbuszát találnák megtörni a felhozott új adatokkal, Kétségtelen tény hogy néhány római-etruszk háború évszámán kívül a mai, rendelkezésre álló etruszk adatok évszázadokhoz kötött találgatásokkal intéznek el igen fontos folyamatokat. Ez alól Massimo Pallottino, neves etruszkológus sem kivétel, 45 évi kutatómunkája sem hozott néhánynál több évszámhoz köthető eseményt./219/ A helyzet e téren tehát siralmas, és ha a Kincsestárban többek közt Etrúria alapos és módszeres, továbbá minden szempontot figyelembe veendő "felásását" vetettem fel, azt pontosan ezért is tettem.

Az etruszk műveltségről szólva nem kerülhetjük el, hogy röviden foglalkozzunk Róma alapításával és a római városállam keletkezésével is. Elsőrendű fontosságú kérdések ezek, mert csak a valóságos történelmi helyzet ismeretében mérhetjük fel teljes nagyságában azt a döntő szerepet, amelyet az etruszkok a római műveltség, államszervezet, a vallási kultuszok és a szociális berendezkedés kialakításánál, valamint a latin nyelv konszolidálódásánál játszottak. Hogy valójában mi is történt a latin nyelv konszolidálódása során, azt már a kelta nyelvészeti fejezetben is felvetettem, jelesül a nyelvi anyagok állapota nem egyezik a köztörténet adataival. Röviden ebben foglalható össze a latin nyelvek) minden képzeletet felülmúló ősnyelvi anyagát tartalmazó ténye. Az ősnyelvi anyag nevén is nevezhető, az jelentős sumér és magyar alaprétegként határozható meg Götz László azonosításai alapján, de most már a KÖR értelmű szójegyzék alapján is. Mielőtt ennek alaposabban utánanézünk, vegyük sorra az etruszk előtörténet általános előzményeit.

A régészeti és őstörténeti kutatások már évtizedekkel ezelőtt egyértelműen kimutatták, hogy a Romulus-féle hagyomány amely Róma városának alapítását Kr. e. 753-ra helyezi, nem egyéb, mint késői, a Kr. e. I. század elején tudatosan véghezvitt történelemhamisítás, amellyel egy csapásra két legyet akartak ütni. A legenda egyrészt azt volt hivatva bizonyítani, hogy az akkoriban már világhatalmi szerepet játszó rómaiak a görögökkel egyenrangú ősiséggel és műveltséggel rendelkeztek, másrészt pedig egyúttal arra is kiválóan alkalmasnak mutatkozott, hogy a kb. 620 és 509 között uralkodott etruszk származású római királyok (Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus) elsőrangú szerepét Róma kiépítésében és gazdasági, szociális, politikai, katonai szervezetének kialakításában - amely dolgokat letagadni semmiképpen sem lehetett, mert görög történészek is megemlékeztek róluk - úgy tüntessék fel, mintha mindazok csupán egy már 150-200 éve fennálló és virágzó városállam életének mintegy szükségszerű fejlődési fokozatait tükröznék, amelyek akkor is bekövetkeztek volna, ha a kérdéses három király nem etruszk lett volna. Ugyanakkor azonban a jó rómaiaknak arra is volt gondjuk, hogy az említett etruszk királyok uralkodása alatt bekövetkezett eminens fontosságú változások, újítások tekintélyes részét arányosan felosszák az ezek elé beiktatott négy fiktív római király között, hogy ezáltal is az évszázados normális és fokozatos fejlődés képzetét keltsék. Így Romulusnak tulajdonították az első állami berendezések létesítését, a szenátus megalapítását, a nép kúriákba való beosztását és a hadsereg megszervezését. Utóda, Numa Pompilius vezette volna be a vallási kultuszokat, a harmadik királyra, Tullus Hostiliusra ruházták Álba Longa lerombolásának dicsőségét, s ezzel Róma latiumi hegemóniájának megalapozását, végül Ancus Martius a tengeri hatalom alapját rakta volna le Ostia megépítésével. /222/ Láthatjuk, az etruszk királyoknak ezek után már nem sok tennivalójuk akadt volna.

Mindezzel szemben azonban a régészeti kutatások bebizonyították, hogy a 8-7. században a későbbi Róma területén városról még egyáltalán nem beszélhetünk, ebből az időből csupán kezdetleges, falusias településeket találtak a római hét halom némelyikén, amelyek néhány vesszőfonadékkal összetákolt, sárral tapasztott, a felszínre alapozás nélkül épített nyomorúságos kunyhókból álltak, a halmok közötti völgyekben pedig lakhatatlan mocsarak terültek el. Majd a 600-as évek végén - azaz Tarquinius Priscus uralkodása kezdetén - egyelőre ugyanilyen primitív épületek jelennek meg a Palatínus és a Capitolium közti mélyedésben, a későbbi Fórum területén is, vagyis akkor csapolták le a mocsarakat. Valamivel később, kb. 575 táján azután ezek a kunyhók egyszerre eltűntek a völgyből gondosan leyengetett helyükön tudatos tervszerűséggel döngölt kaviccsal kikövezett tágas szabad teret alakítottak ki: a Fórum elődjét, a már valóban városias Róma /224 ntját. Ugyanebben az időszakban tűnnek fel a már kőalapokra épített, vályogtéglából készült, szabályos négyszög alakú házak is. Magyarán a régészeti leletek tanúsága szerint Rómát - mint várost - Tarquinius Priscus etruszk király alapította Kr. e. 595 körül, s ennek következtében ő volt Róma első királya is.

Így tehát "... Rómában egyetlen latin király sem uralkodott, hanem azok csupán a késői idők kitalálásai./225/ Figyelemre méltó, hogy a művet Magyarországon nemidézik. Róma alapítása kétségkívül azzal függött össze, hogy mellette a Tiberisen gázló volt, s e kényelmes és fontos átkelőhely megerősítése az etruszkok számára szinte önmagától kínálkozott a campaniai gyarmatvárosok felé vezető szárazföldi útvonal biztosítására, De etruszk alapításról árulkodik maga a városnév is: Róma neve etruszk szó, "Ruma."/228/ Mindezen fentebbi, a szakirodalomban már több évtizede közismert tényekkel szöges ellentétben az iskolakönyvekben, ismeretterjesztő művekben, de még a lexikonokban és az összefoglaló jellegű tudományos munkákban is mind a mai napig világszerte a Romulus-féle városalapítási mondát találjuk, a fiktív 753-as a dátummal, sőt többnyire még ezt is egy-két évszázaddal megtoldva, s a fentebb említett nyomorúságos kunyhókat, amelyek pl. a Palatinus dombon a 9. századig visszakövethetők, úgy értelmezve, mintha azok feltűnésével kezdődne Róma városának (!) története /229/ Türelmes olvasóink számára ilyesmi már nem jelenthet meglepetést, elvégre a rómaiak indogermánok voltak, az etruszkok pedig nem.

E kérdéssel kapcsolatban, s egyúttal az etruszkokra gyakorolt, állítólag döntő jelentőségű görög kultúrhatások vetületében is - amelyeket a fentebb már vázolt módszerek segítségével többnyire definitív módon tételesen állítanak - igen tanulságos, hogy pl. Tarquinius Superbus 520-510 táján olyan monumentális etruszk stílusú templomot építtetett a Capitoliumon, amelyhez mérhetők abban a korban Görögországban is alig akadtak. Egyedül az ephesosi Artemis-templom múlta felül a maga 55,1 m-es hosszúságával a capitoliumi templomot, amelynek hosszanti oldala 53,28 m. volt. Ha viszont egy jelentéktelen, 510 táján csupán 60-70 éves múlttal rendelkező etruszk gyarmatvárosban ilyen hatalmas templom adatolható, akkor kétségtelen, hogy az etruszk anyaország évszázadokkal régebbi városaiban már sokkal korábban álltak hasonló méretű templomok. Hogy eddigelé nem ismerünk ilyeneket, annak az az egyszerű magyarázata, hogy mind ez ideig még egyetlenegy nagy etruszk város területén sem végeztek rendszeres ásatásokat. Tanácstalanságunk azonban egyszerre megszűnik, ha visszatekintünk a sumér templomépítészet kezdeteire.

Szintén az európai tudományosság grekofil szemléletének szükségszerű következménye az etruszkok Hérodotosz és számos más antik szerző által ránk hagyományozott kis-ázsiai, közelebbről lydiai vagy pelázg eredetének újabban egyre erőteljesebben jelentkező elutasítása is. Míg ugyanis a korábbi kutatás szinte kivétel nélkül a keleti származást fogadta el, addig ezek a törekvések éppen abban az időben kezdtek nagyobb méreteket ölteni, amikor a szaporodó régészeti leletekből mindinkább megmutatkozott, hogy a "hellászi csodaként" emlegetett viszonylag gyors görög kultúrfejlődés legfőképpen a környező korábbi műveltségek (Kréta, Kis-Ázsia, Fönícia, Szíria) domináns hatásaira vezethető vissza, azaz pontosan azokra a forrásokra, amelyeken az etruszk kultúra is alapult. Ebben az összefüggésben jellemző adat, hogy a legkorábbi monumentális görög templom, az előbb említett ephesosi Artemision, Kroisos (ő lenne a szólások mesésen gazdag Krőzusa) lyd király bőkezű anyagi támogatásával (Kr. e.) 550 táján épült, amikor a kis-ázsiai görög városok lyd fennhatóság alatt álltak: mégpedig nem előzmények nélkül, hanem a kis-ázsiai Kybele istennő - az Isten anyjának - ősidők óta álló szentélye helyén. Ilyen körülmények között tehát a grekocentrikus szemléletű kutatás számára nem marad más kiút, mint mindenáron tagadni az etruszkok kis-ázsiai származását, mivel így legalább azzal lehet érvelni, hogy az etruszkok műveltségében tagadhatatlanul domináló keleti elemek nem közvetlenül jutottak el Etrúriába, hanem csak görög kultúrkisugárzásként, a görögök ún. "orientalizáló" stílusának szimpla átvétele útján.

Ennek következtében korunk egyik legismertebb etruszkológusa, M. Pallottino is hivatkozott könyvének nyolc teljes oldalát szenteli a keleti eredet kritikájára. Ha azonban fejtegetéseit figyelmesen elolvassuk, meg kell állapítanunk, hogy szinte kizárólag az etruszkok keleti származását valló korábbi kutatók egyes - a részletkérdésekben elkövetett - nyilvánvaló tévedéseit veszi bonckés alá, s csupán ezekről sikerül kimutatnia, hogy nem helytállóak. Így pl. kimerítő akríbiával oldalakon keresztül azt a valóban alapjaiban elhibázott (s amint alább meglátjuk, az antik hagyományokkal is gyökeresen ellenkező) álláspontot cáfolja, amely szerint az etruszkok csak a 700 körül jelentkező orientalizáló stílust közvetlenül megelőző időkben, azaz kb. 750-700 között vándoroltak volna be Itáliába. Természetes dolog: ez az elmélet a múlt századba tartozik, az akkori, még igen hiányos régészeti ismeretek alapján áll, s így az újabb ásatások eredményei segítségével könnyűszerrel ki lehet mutatni, hogy az etruszk kultúra kezdetei sokkal régebbiek a 8/7. század fordulójánál, ebben az időben tehát nem számolhatunk nagyobb bevándorlással. Arról azonban nem beszél, hogy ez az elgondolás manapság már régen elavult, s a keleti bevándorlás mai vitatói közül csak egyesek vallják. Sőt, kimondottan úgy állítja be a kérdést, mintha ez a késői bevándorlás lenne még ma is a keleti eredet híveinek sarkalatos tétele, mintegy általános meggyőződése.

Mi több, még az antik hagyományokat is felsorakoztatja ezen - úgyszólván más senki által sem képviselt - elmélet cáfolására. Bebizonyítja - ami amúgy is közismert dolog -, hogy ti. mind Hellanikos, aki a pelázgoktól, mind pedig Hérodotosz és a többiek, akik a lydektól származtatják az etruszkokat, a 8/7. század fordulójánál sokkal korábbi etruszk vándorlásról beszélnek, Hérodotosz pl. egyenesen a trójai háborút közvetlenül követő időkről: Tyrrhenos, a Lydiából kivándorló etruszkok vezére Hérodotosznál Atys lyd király fia, utóbbi viszont a trójai háború körüli időkbe tartozó mitikus alak. Vagyis az etruszkok 8. századi bevándorlásának tézise az antik hagyomány felől tekintve is elfogadhatatlan. /235/

Ismét elfelejti azonban megemlíteni, hogy éppen a keleti eredet mai hívei számolnak igen komolyan az antik hagyományokkal, s felismerték pl. azt is, hogy a trójai háborút követő korszakot, mint az etruszk bevándorlás legvalószínűbb időpontját a görög hagyományokon kívül igen erősen alátámasztja a rómaiak Aeneas trójai hőstől levezetett származtatása is. Erről a mondáról ugyanis az utóbbi időben kiderült, hogy eredetileg etruszk tradíció volt: Aeneas alakja az etruszk mitológiában már igen korán jelentős szerepet játszott, s kultusza az etruszkoktól került át Rómába, ahol aztán - sokkal később - a római eredetmítoszban is központi helyet kapott./236/Az etruszkok ősi Aeneas-hagyományai viszont a görög szerzőktől függetlenül is igen erősen alátámasztják az etruszkok kis-ázsiai eredetét.

Nézzük meg tehát közelebbről az antik hagyományt és a vele kapcsolatba hozható egykori történelmi helyzetet. Legelőször is a tárgyilagos szemlélő számára kétség sem férhet ahhoz, hogy Hérodotosz lyd származtatását nem szabad szó szerint értenünk, hiszen köztudott dolog, hogy Lydia csak a Kr. e. 7. század óta létezett, s a trójai háború idején Nyugat-Kis-Ázsiában egészen más jellegű etnikai és politikai alakulatok voltak, amelyek azután az ún. "tengeri népek", majd az aiolok, ionok és dórok vándorlásai során többszörösen is helyet változtattak, vagyis a kérdéses terület etnikai képe a lyd birodalom megalakulásáig ismételten gyökeresen átformálódott. Mit látunk azonban az etruszkok keleti eredetét mindenáron cáfolni igyekvő modern kutatóknál? Pallottino pl. ezekre az eminens fontosságú és közismert történelmi körülményekre ügyet sem vetve egyedül Hérodotosz "lyd" szavába köt bele, s aprólékosan felsorolva a lyd és az etruszk nyelv közötti eltéréseket, valamint a régészeti leletek különbözőségeit, végül diadalmasan kimutatja azt, amit már egyedül a fenti néhány sorból bármely, e téren akár teljesen tájékozatlan olvasó is könnyűszerrel felismerhet: hogy ti. a szó szerint értelmezett lyd származtatás nyilvánvalóan téves. /239/

A Hérodotosznál és egyéb szerzőknél ismételten és makacsul jelentkező antik hagyományok tehát kétségkívül egy jóval a lyd állam keletkezése előtt valószínűleg több hullámban lejátszódott népvándorlás emlékét tükrözik.

Maga Pallottino is megemlíti, hogy csupán a késői bevándorlás cáfolatával még nem kapcsolható ki az etruszkok keleti eredetének tézise, mert korábban is megjelenhettek Itáliában. Ezt a lehetőséget azonban kereken kizárja azzal a lapidáris (velős) megjegyzéssel, hogy a bronzkorból és a vaskor elejéről a kis ázsiai-keleti hatás bármiféle régészeti nyomai hiányoznak Etrúriában és Közép-Itáliában. /240/

Nem egészen így áll azonban a dolog. Populonia környékén pl. néhány 1100 és 800 közé tartozó korai aknasírból ciprusi és szíriai típusú kardok és melltűk kerültek elő, s 800 körül a krétai-mykénéi álkupola is feltűnik. /242/ Ugyanígy régészetileg az is megállapítható, hogy az etruszk partoknak, főleg Populonia és Tarquinia környékének már az I. évezred első két századában feltűnően sűrű népessége volt, s hogy az etrúriai érctelepek nagyobb méretű kiaknázása a legtöbb lelőhelyen már a II. évezred végén

megkezdődött. /244/ Sőt, már a mykénei időkben rendszeres kapcsolatok mutathatók ki az Égeisz térsége és Itália között: Dél-Itália és Szicília számos lelőhelyén a 14-12. századba tartozó mykénei kerámia került elő, s Etrúriában San Giovenale mellett is találtak mykénei cserepeket.

Mindez viszont nem éppen arra vall, amit Pallottino állít, hanem sokkal inkább, sőt igen nagy valószínűséggel arra, hogy a trójai háborút követő mozgalmas évszázadokban - tehát pontosan az antik hagyomány által megadott időszakban - Kis-Ázsiából vagy más keleti területekről érkezett telepesek jelentek meg Etrúriában, nyilvánvalóan nem egyetlen kompakt tömegben, hanem több egymást követő kisebb-nagyobb hullámban. Keleti eredetükről egyértelműen tanúskodnak magas fokú technikai ismereteik, amelyek segítségével a következő évszázadokban hatalmas területeket kultiváltak: lecsapolták a mocsarakat, szabályozták a folyókat, fejlett öntözőrendszereket létesítettek szinte minden település környékén, számos várost építettek, s ezeket úthálózattal kötötték össze. Hangsúlyozzuk, hogy mindezt a rómaiak előtti Itáliában csak az etruszkok által meghódított, vagy érdekkörükbe vont területeken találjuk meg, sehol másutt, még a szicíliai és dél-itáliai görög gyarmatokon sem. Mindez arra mutat, hogy Etrúria úthálózatát azok az oda elszármazott szárazföldi kelta-magyarok építették meg, akik egész Európában is ezt tették. Ezen ma már nincs vita, még ha korábban az útépítéseket a rómaiaknak tulajdonították is. Ugyanakkor megállapíthatjuk, hogy emiatt Európa törzséből és központi területeiről meghatározó jelentőségű és létszámú népesség beáramlásával kell számoljunk, akik mind ott voltak az etruszk összeolvadás (etnogenezis) megtörténtében.

Szintén igen nagy mértékben alátámasztják az etruszkok keleti származását azok az egyiptomi feliratok is, amelyek a kb. 1230-1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. "tengeri népek" között egy "twrws.w" népnevet (olvasata turu'su vagy teres) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok "tyrrhen" vagy "tyrsen" nevével azonosít. Pallottino ugyan azt írja erről az egybevetésről, hogy "teljesen bizonytalan", de azt neki is be kell ismernie, hogy a "tengeri népek"-ként említett egyéb nevek közül soknak történelmi népnevekkel való azonosításához "ma már nem férhet kétség". Ilyen körülmények között viszont nyilvánvaló, hogy ezeket a népneveket nem külön-külön, hanem csak együttesen szabad szemlélnünk, elsősorban arra ügyelve, hogyan illeszthetők bele az akkori etnikai viszonyokba.

Az egyiptomiak a következő, "az északi vidékek mindenféle országaiból származó" népeket sorolják fel: "lk.w" (lukku - lykiai), "jqjws.h" (jakjusa > accháj:~, "drdnj.w (dardanu - dardan), "dnn.w" (dannu - dannum); - akkoriban adatolhatóan Kilikía környékén élő nép), "plst.w" (peleset - filiszteus), "sqq.r (siqqar; - a filiszteusokkal együtt 1200 táján Palesztinában megtelepedett nép), "twrw"s.c" (turusu - tyrsen), "'srdn.w" (serdanu, "sardanu vagy sirdanu - szardíniai - szárd, megjegyzés tőlem) és "sqls" (sekeles, siculus - sziciliai - székely, megjegyzés tőlem). Láthatjuk, hogy összességükben tekintve e népneveket csupán az egyetlen "jakjusa" > "accháj" azonosítás tűnik bizonytalannak, míg mindezen népek részben már a kérdéses korszakban, részben alig valamivel későbbi időkben a Földközi-tenger északi partjain és szigetein történelmileg adatolhatók. Ahhoz sem fér kétség, hogy 1200 táján és után, a Földközi-tenger térségében és Kis-Ázsiában óriási méretű migrációk zajlottak le, amelyek többek között a nagy kiterjedésű mykénei kultúrkör és a nem kevésbé hatalmas hettita birodalom teljes pusztulásához vezettek, s alapjaiban felforgatták a kérdéses területek korábbi etnikai viszonyait. Ekkor jelentek meg pl. a frígek és a muski nép Anatóliában, a filiszteusok Palesztinában. Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy ez a nyugtalan időszak kb. két évszázadig tartott, s csak 1000 táján, a dórok görögországi bevándorlásával fejeződött be.

A dórok viszont végleges megtelepedésüket megelőzően az aiol és ion törzseket tolták maguk előtt délre és keletre, s ezek kb. 1100 és 1000 között fokozatosan birtokukba vették Attikát, az égei szigeteket és Kis-Ázsia nyugati partjait. Ezek a régészetileg is nyomon követhető, hullámszerűen lezajlott népmozgalmak tehát kézenfekvő módon megmagyarázzák az etruszkok keleti eredetéről szóló hagyományt is, azt, hogy kb. 1200 és 900 között az újonnan érkezett tömegek demográfiai nyomása következtében kétségkívül többszörösen is történtek elvándorlások Kis-Ázsiából és a keleti Mediterráneum egyéb területeiről az akkor még ritkábban lakott nyugati vidékekre. Igen nagy súllyal esik latba ebben az összefüggésben a már említett egyiptomi amarnai ékírásos táblák egyik közlése - ezek a 18. dinasztia utolsó fáraóinak a különböző elő-ázsiai államok királyaival akkád-babiloni nyelven folytatott diplomáciai levelezését tartalmazzák, elsősorban III. Amenhotep (1413-1375) és IV Amenhotep (1375-1358) idejéből-, amely szerint a Kr. e. 14. század első felében Byblosban az egyiptomi helyőrségben "srdn.w" (sardanu) zsoldosok szolgáltak. Ez az adat ugyanis azt bizonyítja, hogy a későbbi szardíniaiak a nagy vándorlások előtt még keleten laktak, s nyilván csak 1230-1170 közötti sikertelen egyiptomi betöréseik után fordultak nyugatnak, új hazát keresve. Nagyon valószínű tehát, hogy az etruszkok ("twrws.w"), de éppúgy a sziciliaiak ("sqls.w") is szintén ezen kudarc következtében kényszerültek nyugatra. Annál is inkább, mert a II. Ramses (kb. 1304-1238) korabeli források is több nevet említenek a későbbi "tengeri népek" közül mint az egyiptomiak és a hettiták segédnépeit. Ezek szerint aligha férhet kétség ahhoz, hogy ezek a népcsoportok eredetileg valamennyien a Földközi-tenger keleti vidékein, nagyjából a mykénei kultúrkör területein laktak, s e műveltség bukása után részben elvándoroltak, elsősorban nyilvánvalóan a korábbi kapcsolatok révén már ismert ritkábban lakott vidékekre, Sziciliába, Szardíniába és Közép-Itáliába (vö. a San Giovenale mellett talált mykénéi kerámiával).

Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy az itáliai réz- és bronzkori népességnek - amely azonban (s ez igen lényeges tényező) végső fokon szintén túlnyomórészt elő-ázsiai, égei eredetű volt - semmi szerepe sem lett volna az etruszk etnikum és nyelv kialakításában. Ellenkezőleg: népi és nyelvi tekintetben az őslakos alapréteg szerepe kétségkívül igen jelentős volt az etruszkok néppé válásának folyamatában és nyelvük konszolidálódásában. Művelődésbeli szempontból azonban vitathatatlannak tűnik, sőt régészetileg is kielégítően alátámasztható, hogy a szorosabb értelemben vett tulajdonképpeni etruszk magas kultúrát közvetlenül megelőző Villanova műveltség legkorábbi jelentkezésével egyidejűleg, ill. annál valamivel korábban, kb. 1100-1000 között jelentős mértékű bevándorlások történtek Kis-Ázsiából vagy az azzal szomszédos régióból, s legfőképpen e gyarmatosok rakták le annak az etruszk kultúrának, államszervezetnek, civilizációnak és művészetnek alapjait, amelyet már történelmileg is megfoghatunk. Maga Pallottino is leszögezi, hogy képtelenség különválasztani a Villanova műveltség hordozóit az etruszkoktól. Bizonyítható ugyanis, hogy " .. meglepő egyezés áll fenn az etruszkoknak a történelem folyamán legnagyobb elterjedési területe és a Villanova kultúra elterjedési területe között, ahogy az a legutóbbi feltárásokból megmutatkozik. /251/"

Az őslakosság és az újonnan érkezett gyarmatosok között végbement etnikai és nyelvi kiegyenlítődés folyamatának jobb megértéséhez azonban szervesen hozzátartozik az a fontos körülmény is, hogy az alapnépesség végeredményben ugyanabból az ősi anatóliai-égei-tirréni népességből származott, amelybe a Kr. e. 2/1. évezred fordulója táján bevándorolt keleti csoportok is tartoztak. Ezt igazolják pl. azok a nyelvi összefüggések, amelyekről az anatóliai-égei-tirréni nyelvközösség fennmaradt emlékeinek tárgyalásakor fentebb már bővebben szó volt. De ugyanezt bizonyítják - sokkal későbbi időből és jóval konkrétabban - a Lemnos szigetén talált, a Kr. e. 7-6. századból származó feliratok is, amelyeknek többrendbeli és igen szoros megegyezései az etruszk nyelvvel még a keleti származást kategorikusan elvető kutatók szerint is "valóban figyelemre méltóak", és "sokat nyomnak a latban" a keleti elmélet mellett.

Megjegyzendő még, hogy- Pallottino saját bevallása szerint- az etruszk nép és kultúra kialakulásának kérdéseit a fentiekkel gyakorlatilag azonos módon szemlélik az utóbbi időben többek között pl. F. Schachermeyr, G. Säflund, J. Berard, G. A. Wainwright, H Hencken és J. B. Ward Perhins /254/. De nemcsak ők. Az előbbiekben említett régészeti, történelmi és nyelvi adatokhoz ugyanis egyéb összefüggések egész sora járul, amelyek részletes bemutatására ezúttal nincsen lehetőségünk. Röviden csak annyit, hogy ezek a
szerves párhuzamok kiterjednek a vallási képzetek, a mítoszok, a kultikus szertartások, a babonás hiedelmek (pl. májjóslás), a társadalmi berendezkedés, a technikai ismeretek (pl. csatornázás, építkezés, fémművesség) terére, és még sok egyébre, amely jellegzetességek jórészt a görög kultúrában ismeretlenek voltak, semmi esetre sem származhattak tehát görög közvetítésből. Így nyilván a neves francia etruszkológusnak, R. Blochnak kell igazat adnunk, aki szerint "... a keleti elemek bevándorlásának tétele a kutatás jelenlegi állását tekintve igen valószínű, /260/, s ennek következtében "... A keleti eredet tézise mind több és több védelmezőre talál. /261/ Eddig Götz. /262/
Fentiekből több következtetés is adódik. Az egyik az lenne, hogy az etruszkok eredetét kutatva még vagy fél tucat kis-ázsiai népet találtunk, amelyek közül később több megjelent a nyugati Mediterráneumban, és ott folytatta életét. Ebből az is kiderül, hogy Kis-Ázsia egészen a Kaukázus vidékéig a Kr. e. II. évezred második felében igen jelentős részben ragozó nyelvű népek otthona volt. A szintén ragozó nyelvű hettita vezető szerep mellett tehát bőven találni más, feltételezhetően rokon népeket is, sőt, közülük a székelyek nemcsak Sziciliába jutottak el, hanem a Kárpát-medencébe is. A másik észrevétel arra irányul, hogy fentiek ismeretében a magyar tudományosság számára alapvető fontosságú a keleti Mediterráneum történetének vizsgálata is. Nem fogadható el tovább az a ma még általános nézet, hogy e hatalmas terület számunkra érdektelen lenne, hisz éppen most világíthattunk rá újólag arra a tényre, hogy korai történelmünkkel igenis kapcsolatban áll az, amit ott már eddig is kiderítettek a kutatók. Végezetül pedig nem zárható ki kárpát-medencei eredetű népesség megjelenése sem az egykori Villanova műveltség területén azon nyelvészeti tények figyelembevételével, amelyek az etruszk és a magyar között fennálló azonosságokra épülnek, és a következő fejezetben részletesen is tárgyalom. Itt arról lesz szó, hogy nemcsak a szóegyeztetések mutatják az etruszk-magyar rokonság tényét, de abba az irányba is el kell indulnunk, hogy magyarul olvassuk el az etruszk szövegeket.

.. a számba vehető vonatkozó régészeti leleteket figyelembe véve és gondosan mérlegelve arra a következtetésre kell jutnunk, hogy azok az anatóliai-égei-tirrén nyelvcsoportba tartozó nyelvek, amelyeket a Kr e. 2/1. évezred fordulója táján és utána már többé-kevésbé megfoghatunk (pl. a minoszi, a mykénei, az etruszk, a ligur, az ibér), az őseredeti anatóliai alaprétegen kívül már nagy mértékben telítve voltak az elő-ázsiai nyelvi koiné, halafi, késő ubaidi (elősumér) és szumér fokozatainak többszörösen felülrétegződött nyelei elemeivel. Más szóval az elő-ázsiai kultúráramlat során bekövetkezett, régészetileg sokszorosan bizonyítható vándorlások és etnikai keveredések kifogástalan magyarázatot nyújtanak az ógörögben, az etruszkban és a latinban található tömeges szumér nyelni megfelelésekre. Az Elő-Ázsiát keletről és északról körülvevő területek régi és mai nyelveiben azonban éppoly masszív szumér párhuzamokat találunk, amilyeneket fentebb Dél-Európában megismertünk.

219. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest.
220. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 72. o.
221. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 76-77. o
222. Propyläen Weltgeschichte IV. köt. 50. old.
223 Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 6. kép, és 81. old.
224. Bloch 1970, 17. old.
225. Propyläen Weltgeschichte IV köt. 52. old,
226. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 28. o.
227. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 85. o.
228. Propyläen Weltgeschichte IV köt. 52. old.
229. vö. pl. Brockhaus Enzyklopádie 1973, 16. köt. 61. old.
230. Pecz Vilmos dr.: Ókori Lexikon. Franklin, Budapest, 1902. I. 646.
231. Pogány Frigyes: Róma. Corvina, Budapest, 1967. 15, o.
232. ld. Pallottino M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 542. o.
233. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 88. o.
234. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 81. o.285. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 601.. 236. ld. Grant M. : Rätselhafte Etrusker. 1981. 94. o.
237. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 90. o.
238. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 94. o.
239. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 54-55. és 580. o.
240. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 61. o.
241. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvinra, Budapest, 1977. 38, kép.
242 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 35. o.
243 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 35. o.
244. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 38. o. 245 ld. Bloch, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 72. o.
246. vö. Grant M.: Rátselhafte Etrusker. 1981. 104-108. o. is
247. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 94. o.
248. M. Pallottino: Az etruszkok. Gondolat, 1980. Budapest. 56. o.
249. Kenediné Szántó Lívia: Az etruszkok nyomában. Corvina, Budapest, 1977. 40. o
250. vö. pl. Helck, W: Die Beziehungen =C4gyptens und Vorderasiens zur Ägäis bis ins 7. Jahrhundert vor Christi. 1979. 138, o.
251. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 66. o.
252. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 61. o.
253. ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 31. o.
254. vö. Pallottino M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 52-53.o
255 ld. Pallottino, M.: Az etruszkok. Gondolat, Budapest, 1980. 99. o.
258. Ugo di Martinos Gli Etruschi. Mursia S.p.A., Milano, 1982-86. 79, o.
259. Kúr Géza: Etruszk-magyar rokonság. Warren, Ohio, 1966. 40. o.
260. ld. Blach, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 71, o.
261. ld. Bloch, R.: Die Etrusker (Arch. mundi, 1970. 83, o.
262. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 861-869. o. Jegyzetekkel.
263. Götz László: Keleten kél a nap. Püski, Budapest, 1994. 879. o.

A bemutatott anyaghoz talán nem szükséges további kommentár, az magáért beszél. Mégsem haszontalan megjegyezni, hogy a felette hasonló kifejezésmód a tárgyiasult anyag tanúsága szerint azonos szellemi gyökereken építkező műveltségeket vetít a szemlélő elé. Önkéntelenül is felvetődik a kérdés: kik is voltak hát az etruszkok? Már legalább is abban az értelemben, hogy miért nem kelta név alatt ismertek, ha ennyi azonosságot rögzíthetünk közöttük. Hogyan "kerülhették el" a keltává válást? De ha a Pó- völgyében kelta állam volt Etrúria közvetlen szomszédságában - törzsterületeik részbeni átfedésével -, mi volt az a különbség köztük mégis, amitől nem keltának, hanem etruszknak nevezték őket? Felvethető-e az a kérdés, hogy talán nem volt Etrúriában szkíta megjelenés, amely Európa más részein megvalósult, majd a kelta név megjelenését eredményezte volna, és így maradt el a "keresztelő"? Ugyanakkor szkíta párhuzamok mégis szép számmal vannak Etrúriában. A feltett kérdésekre egyelőre nem tudom a választ, de azok puszta felvetése is előbbre vihet új, megfontolni való tényanyag elemzésével. Ez a tényanyag Kis-Ázsiában és Itáliában található leginkább az etruszkokra vonatkozóan, és nem mondhatjuk azt, hogy e területek ma a magyar kutatók érdeklődésének középpontjában állnának. Talán mindaz, ami ebben a könyvben összegyűjtetett, a megrögzött szkeptikusokat nem győzte még meg teljesen. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy ennyi merő véletlen sem létezik, amiről eddig és ezután szó volt és lesz, mert nem előre elképzelt történethez keresem a nekem megfelelő adatokat, hanem fordítva.

A keleti (kelta) és etruszk tárgyak közvetlen összevetésén túlmenően további tanulságok is levonhatóak e pazar anyag láttán. Nemcsak a két nép műveltségének tárgyiasult alkotásairól van ugyanis szó, hisz látható, helyenként további ragozó nyelvűektől származó megfelelések is kimutathatóak már első látásra. A rend kedvéért megjegyzem, ezeket most nem erőltettem, szinte csak jelzésszerűen vetettem közbe a magyar, urartui, krétai és szkíta párhuzamokat annak a véleményemnek alátámasztására, miszerint a magyar őstörténelmet eurázsiai méretekben kell kutatni. Természetesen jobbára az 50. szélességi körtől délre. E néhány szerény leletet pedig ajánlom mindazok figyelmébe, akik ezután mélyednek el a ragozók történelmében.

Összefoglalásként elmondhatjuk, hogy a keleti (kelta) és etruszk nyelv, szellemi élet mellett a régészet által napvilágra hozott anyag is ugyanazon alapelveken építkező világokat állít a szemlélő elé. Ezek közös gyökere a ragozó nyelvűek ősi műveltségében található meg. Miután a gondolat terjedéséhez ember is kell, nem vitatható, hogy azok tulajdonosainak is meg kellett jelenniük Itáliában, mint ahogy meg is jelentek, és fellépésükkel világtörténelmet írtak. Az olvasó joggal várhatja ezek után, hogy ezen említett művelődési alapelvek meglétét ki is fejtsem. Meg is teszem, de bővebb ismertetése a második kötetre marad. Most annyit hoznék csak fel, hogy magam jó néhány ponton másképpen látom Európa, de ezen belül is elsősorban a korai újkőkortól nagy erőkkel Magyarországról szétáramló vonaldíszes kerámia által belakott területek későbbi történelmét. Lényegében felismerésem az említett - Írországtól, Franciaországtól Ukrajnáig érő - területnek a későbbi évezredekben nyomon követhető általános műveltségbeli összetartozását jelenti. Európa e részének különösen a réz-, bronz- és vaskorban látható tárgyiasult és ebben egységesült kifejezésmódjai megengedik feltételeznünk egységes tudatú, hitű, nyelvű népesség létezését. Ahogy e hatalmas területen sem, úgy nem elégedhetünk meg Etrúria esetében sem az egyszeri bevándorlás elgondolásával, de kifejezetten évszázadokban mérhető összeolvadás (etnogenezis) leírásában találhatjuk meg a valóságot leginkább közelítő folyamatot. Ennél még sokkal fontosabb azon észrevétel figyelembevétele, hogy az etnogenezis leírása mindig az őslakossággal kezdődik

A bemutatott kelta és etruszk hasonlóságok és azonosságok további kérdést vetnek fel. Ha e két műveltség egymáshoz ennyire közeli alapokon nyugszik, akkor nemcsak az etruszkok jelentősebb európai - pontosabban a keltához igen hasonló - eredetére gondolhatunk, hanem érvet is kapunk a bronzkori Európának az eddig elgondoltnál sokkalta erősebb egységes szellemi életére, és népességére is. Ez igen lényeges felvetés, mert ebbe az indoeurópaiak éppen a fentiek miatt nem férnek bele.

Még tovább haladva az összehasonlításból adódó következtetésekben nem kerülhetjük meg általánossá váló, immár az egész európai népességre vonatkoztatható újabb felvetésünket. Ha a teljes keleti (kelta) területek egységessége Itáliában is kimutatható, sőt egyértelmű azonossága, akkor azt kell megkérdezzük, ki nem tartozott bele ebbe a nagy európai azonosságba. Éppen a keltákról szerkesztett részekben fejtettem ki ragozó nyelvű hovatartozásuk szellemi világból származó bizonyítékait. Hol voltak ebben az időben az indoeurópaiak? Úgy tűnik, a kelták és etruszkok által belakott földön nem találni őket.